L. Ritók Nóra: Művészeti iskolák HHH-s helyzetben

 

Csak azt érzem, minden, amit álmodtam, sikerrel megvalósítottam, itt nem kell. Pedig jönnek hozzánk Japánból, Finnországból, Portugáliából, Olaszországból a szomszédos országok mindegyikéből, hogy nézzék, tanulják, mit, hogyan teszünk. Mert problémás gyerek mindenütt van, akikhez más módszerek kellenek. És hívnak külföldre, konferenciákra, mert nemzetközi kitekintésben is értékesnek találják.

Csak itt nem kell ez sem. Magyarországon. 

Most így érzem magam. Halmozottan hátrányos helyzetben. Egy zömében szegény gyerekeket oktató, alapítványi fenntartású művészeti iskola igazgatójaként.

Egyrészt, mert a művészetoktatás kiszorulóban van a közoktatás rendszeréből, bár ezt már az utóbbi 6-7-évben érezni lehetett, hiszen a normatívacsökkentések folyamatosan jelezték: a döntéshozók súlypontozásába ez a terület nem fér be. Másrészt, mert alapítványi fenntartású az iskolám, ami ugye most enyhén szólva nem egy fix jövőképben való gondolkodást vetít előre. Harmadrészt pedig azért, mert nálunk túl sok a szegénységben élő gyerek. Ráadásul sok közöttük a mélyszegénységben élő is. És most az esélyegyenlőség sem tartozik a közoktatásban a preferált területek közé.

Próbálom megérteni a szándékokat. 

A sikeres alternatív iskolák többek között abban is különböznek a normál iskoláktól, hogy mindegyikben hangsúlyozott a művészeti nevelés. A fejlesztésnek kiemelt része az érzelmi intelligencia fejlesztése, ami a művészetek eszközeivel a leghatékonyabb, és köztudottan ez segít hozzá bennünket az életben való boldoguláshoz. De valahogy napjaink magyar oktatásban ez fokozatosan fölösleges, mellékes területté vált, a tantervátrendezések mind azt hozták, hogy a vizuális nevelés, az ének-zene óraszáma csökkent, a tánc meg sem jelent, és az idegen nyelv, informatika, matematika vitte el a szabadon tervezhető keretet is. Nyilván elgondolkodtató ez is, az elvárásokhoz való igazodást, a felvételik lexikális elvárásait jelzi. Míg a bemenetelnél, első osztályban talán még fontos a gyermek lelke, érzelmi biztonsága, a kimenetelnél már senkit sem érdekel, boldog e a kikerülő nyolcadikos, képes e társaival együttműködni, mennyre toleráns, milyen az énképe?

Ám a gyerekek szerették, igényelték a művészeti tevékenységeket, szaporodtak is gombamód az országban a művészeti iskolák. Túl sokan lettünk. És a döntéshozók ebből nem azt a következtetést vonták le, hogy a tevékenység szükséges, és hiányzik a közoktatásból, hanem megpróbálták a normatíva csökkentésével, minősítésekkel csökkenteni a számukat. Próbáltuk ezt is túlélni.

Először kötelezővé tették a térítési díjakat. Hogy fizessen a szülő, ha effélét akar a gyermekének. De ekkor már benne volt a törvényben, hogy a közoktatási szolgáltatások egyenlő hozzáférését mindenkinek biztosítani kell, megszületett hát az öszvér megoldás: hátrányos helyzetűektől nem szedhető térítési díj. (Persze nem is tudnánk… de a normatíva mellé a fenntartásba a szülői támogatást bekalkulálta a döntéshozó.) Ez azonban ellehetetlenítette azokat az iskolákat, ahol a hátrányos helyzetűek aránya meghaladta az 50%-ot. Mert nem volt, aki a hiányt fedezze. Nem lehet ugyanis ráterhelni azokra, akik nem hátrányos helyzetűek, nem lenne fair. Igen ám, de akkor ki teszi be az intézmények költségvetésébe a hiányzó összegeket?

Öt éve ezek az iskolák közoktatási megállapodást köthettek (egy pályázat keretében) a minisztériummal. Igaz, ez is több sebből vérzett, de adott egy kiszámítható támogatást, és fenn lehetett tartani ezzel és a normatívával az intézményt, ha szűkösen is.

Most ez az időszak is véget ért. Sokszoros megkeresésre is nemleges a döntéshozók válasza. Nem hosszabbítják meg, és nem írnak ki újabb pályázatot sem. Az indok csupán ennyi: a támogatás nem tervezett.

Így, ha a művészetoktatás normatív támogatása meg is marad, azok, akik hátrányos helyzetűeket oktatnak, bezárhatják a kaput. Ennyit az esélyegyenlőségről.

És ott az alapítványi fenntartás is. Talán a közoktatási törvénytervezet készítői úgy értelmezik, ez valamiféle úri passzió? Igen, vannak iskolák, ahová a jómódúak járnak. Akik fizetni is képesek. De ott vagyunk, nem is kevesen, akik éppen azért vállaltuk a nem önkormányzati iskolákban az oktatást, mert azokkal kívántunk foglalkozni, akikkel az a rendszer nem tud mit kezdeni: a deviánsakkal, a mindenhonnan kiesőkkel, a nyomorból jövőkkel, a cigányokkal. És másképp akartuk, mint ott, tudva, keresve új megoldásokat, sikeresen.

Mi lesz ezekkel a gyerekekkel, ha az iskoláink bezárnak? 

Talán adjuk le az iskoláinkat az önkormányzatoknak? Hisz éppen onnan esnek ki ezek a gyerekek…, ott nem megy velük a munka. Vagy az egyházaknak? Lehet ezt a problémát még vallási megkötésekkel is nehezíteni?

Nem tudom, mi lesz. Csak azt érzem, minden, amit álmodtam, sikerrel megvalósítottam, itt nem kell. Pedig jönnek hozzánk Japánból, Finnországból, Portugáliából, Olaszországból a szomszédos országok mindegyikéből, hogy nézzék, tanulják, mit, hogyan teszünk. Mert problémás gyerek mindenütt van, akikhez más módszerek kellenek. És hívnak külföldre, konferenciákra, mert nemzetközi kitekintésben is értékesnek találják.

Csak itt nem kell ez sem. Magyarországon. 

A szerzőről: 

Hozzászólások

"Korunk legjobb személyiségei állandóan sötét, nyomott hangulatban vannak, nyomasztja őket a lelkükben zajló színlelés és nyíltság közötti küzdelem, nem bíznak önmagukban, nyugtalanok, így aztán nem lehetnek mások útmutatói, egyszersmind szigorú nevelői. ... milyen jó volna, ha nevelőnek igazi filozófust találnék, aki korunk általános fogyatékosságai fölé képes emelkedni, és ismét megtanítani rá, hogy a gondolkodásban és az életben egyaránt egyszerűek és becsületesek, vagyis korszerűtlenek legyünk, a szó legmélyebb értelmében."

(Friedrich Nietzsche)

Drága Nóra!Nagyon szomorú, hiszen olyat próbálnak eltűntetni, amely a HHH programokra fordított iszonyú pénzek mellet, kívül, nélkül, a legsikeresebben oldotta meg a gyerekek legfontosabb problémáját, a sikert, amely által szárnyakat kaphattak, és értékes embernek érezhették magukat. Olyan példákat, amelyek segítettek megcáfolni azokat a pedagógus előítéleteket, amelyek szerint ezek a gyerekek motiválatlanok, érdektelenek, és nem érték számukra a tanulás.
Nagyon, nagyon szomorú vagyok sok kollégámmal együtt, mert milyen példát tudunk mutatni azoknak az iskoláknak, akik most kezdnek egy kicsit bízni, hinni, hogy van kiút.
Azért ne adjuk fel, bár nagyon nehéz!Talán összefogással tudunk valamicskét egymásnak segíteni.
Szeretettel:Zágon Mari

Kedves Kollégák!
Továbbra is állítom, hogy a minősítés folyamata nem sorvasztotta el az alapfokú művészetoktatást, hanem két megoldást is kínált: egyrészt a szakmai szervezetek által jóáhagyott eljárásrend szerint bebizonyította a művészetoktatás életképességét és magas színvonalát, másrészt pedig a kevésbé összeszedett intézményeknél igyekezett rendet teremteni pont azzal a szándékkal, hogy ne lehessen belekötni a működésükbe. Mindkettő hasznos tevékenység volt, amelyet az intézmények is elismernek. A többi résznél sajnos igazat kell adnom, de nem látom azt, hogy a szakmai szervezetek olyan mértékben hallatnák a hangjukat és ÖSSZEFOGVA olyan mértékű lobbytevékenységet folytatnának társadalmi szervezetekkel (pl. Köznevelési Tanács stb.) amely rábírja a döntéshozókat a szimpla pénzügyi racionalizálás mellett a tevékenységek értelmezésére és az európai szintű művészeti tevékenységek támogatására. Üdvözlettel, Lévai Péter a Minősítő Testület elnöke

Miután megírtam a cikket, utána jött ez, bizonyára olvastátok:
"Demján Sándor a Miskolci Egyetem diplomaosztó ünnepségén tartott beszédében úgy fogalmazott: jelenleg nem még több művészre van szüksége ennek az országnak, hanem dolgozó, termelő emberekre. Ő maga betiltaná a művészeti szakköröket azokban az iskolákban, ahol nincs legalább kétszer annyi technikai szakkör."
(bővebben:
http://life-style.hu/megmondjuk/20110502_muveszet_oktatas_schilling.aspx)

A cikk pontosan elemez, nem tudom kiegészíteni semmivel.

Alapfogalmakat érzek tisztázatlannak: személyiségfejlesztés, szabad iskolaválasztás, egyenlő hozzáférés, esélyegyenlőség, kompetencia alapú oktatás, integráció, stb...
Eddig ezeken (részben a törvényi meghatározások miatt) nagyjából egyet értettünk. Most azt látom, legalábbis az intézkedések és tervezetek tükrében, hogy nem egy a fogalmak értelmezése.
Közben pedig: lovaglásoktatás, mint a NAT része, meg golf..
Nem értem.
Azt írod, Péter, hogy "ne lehessen belekötni a működésünkbe". Nem is kötnek bele. Csak ellehetetlenítenek.
Szeretném persze hinni, hogy a Köznevelési Tanács és mások másképp gondolják. Biztosan sok mindent másképp gondoltak eddig is. Csak (még) nem tisztult a kép.
Összefogás? Jó lenne...jó lenne végre, ha szavát hallatná mindenki, aki nem érti a tervezett intézkedéseket. Ezt sem értem...

Jó lenne pozitívabban gondolkodnom. Szeretnék, higgyétek el. Segítsetek.
(L. Ritók Nóra)

Nóra, menj Japánba, vagy akárhová! itt tényleg nincs erre szükség. nem tudsz segíteni. tényleg. bátran add fel! én is azt tettem. én az elte természettudományi karán próbáltam a művészeti nevelésbe bevonni hallgatókat. én is kellően sikeres voltam hallgatók szintjén, én is azt hiszem, hogy sok jót tettem, de fentről csak a szart kaptam. amint elfordultam egy pillanatra, sóval beszántották a helyem, visszafestették a terem falát fehérre, hogy rend legyen, és leszaggatták a vizsgaképeket professzorok. úgy szüntették meg az önálló képzési programot, mintha szektás gyűlések lettek volna. és ragyogva gagyogva örvendtek, hogy végre a tanárjelöltek specinek nem holmi művészkedős dolgokat csinálnak, hanem hallgatják a "kovariáns funktorok III" szemináriumot. és ez a tanárképzés egyik fellegvára volt négy éve. mit vársz egy oktatáspolitikustól? mit vársz egy közszereplőtől? egyáltalán mit vársz??????????????? ha ezzel akarsz foglalkozni, akkor menj külföldre. ha maradni akarsz, akkor találd ki, hogy mivel szeretnél a közeljövőben foglalkozni.
hanczárgergő

Kedves Gergő,
azt hiszem, igazad van. Egyszer már átéltem ezt, amikor az ökormányzati iskolában próbáltam ugyanezt. Ott is megvolt a sóval felhintés, a teljes törlése még az emlékemnek is, köpködések közepette....Akkor azt hittem, ha mégegyszer, önerőből, elkülönítve, amennyire lehet megcsinálom, talán belátják, hogy van értelme. Azt hiszem, az az iskola belátta, ahonnan eljöttem. Azóta is azt a 11 évvel ezelőtti döntést kérdőjelezem meg magamban, évek óta. Akkor jónak tűnt, pár évig még nem hittem, hogy a művészetoktatás ebbe a helyzetbe kerül. Sokáig azt hittem, általános iskolát kellett volna alapítanom. De akkor nem lehettem volna jelen annyi településen, és nem lett volna rálátásom sem ennyire az integráció problémájára.
Azt mindig sejtettem, hogy ennyi energiával, más területen talán egy biztosabb vállalkozást megalapozhattam volna. De nekem a társadalmi hasznosulás kellett. Meg ehhez értek, talán.
Most úgy tűnik, legnagyobb sikerem az lesz, hog apró lábjegyzetként talán megmaradunk a szakirodalomban. Talán. De a te példát az bizonyítja, ez sem biztos.
Nóri

A ráció nevében mennyi ostobaságot lehet elkövetni... Az ész uralma az érzelmek felett (építsünk falansztert!). Az IQ mindenekfelett, minek az EQ-val foglalkozni. Pedig melyik fontosabb az élethez? Melyik biztosít tartalmasabb, boldogabb - ha számít ez valakinek - életet? Minek kreatív embert nevelni, elég, ha követi a szabályokat, igaz-e? :D

Miért nem kell szakmunkásoknak pl. zene és tánc, amikor a kamaszoknak a zene az önkifejezés egyik hangsúlyos eszköze? Csak nem a klasszikus és hagyományos értelemben vett zene. Nyilván nem Haydn zenéjével érdemes nyitni, de okosan el lehet jutni akár odáig is... Vagy a rajzzal, festéssel.

Azt hiszem, talán Teller Edétől kérdezték, hogy mi az oka annak, hogy a magyarok olyan ötletgazdagok termékenyek és lendületesek. Miért van az, hogy sok magyar származású Nobel -díjas van? Mi a titok? Teller rezignáltal közölte a választ? "Idejében le kell lépni..." Lévai Péter

Ugye nem meglepő, hogy egy évek óta Európa boldogabb részén élő hölgy kijelentette, nem tudna olyan rossz történni vele ott, hogy ismét Magyarországon éljen.

Kedves itt előttem megszólalók! Jómagam jogász volnék, azaz tulajdonképp semmi közöm a művészeti oktatáshoz, semmi közöm magához az oktatáshoz sem. Ennek ellenére azért véleményem lehet és van is. Amit Nóra próbál csinálni, arra a mai Magyarországon égetően szükség van. Olvasom már egy ideje a Nyomor Széle blogot és nem egyszer sírva fakadok. Lévai Pétert megkérdezném - minden bántási szándék nélkül: annyira fontos, hogy "európai szintű" művészeti tevékenységeket támogassanak csak?! Az miért nem lehet önmagában is fontos, hogy nyomorban, mély szegénységben lévő gyerekeknek biztosítsanak a nagyon kemény életükben pár felhőtlen, boldog, sikerélménnyel teli pillanatot, órát? Az nem fontos, hogy ezek a gyerekek - ha máskor és főleg későbbi életükben nem is - fontosnak érezzék az alkotásaikat, netán úgy érezzék, hogy fontosak ők maguk is akkor és ott? Az istenekre! Hát mi a nevelés célja? Nem az, hogy kicsit boldogabbá és biztonságossá tegyük minimálisan is a kis életüket?

Kedves Nóra!

Többször is elolvastam az írását (ezt is), … és hozzá kapcsolódóan szeretném röviden leírni az én történetem.
Kissé zűrös családból indultam, anyuka nagyon fiatal, apuka ivott és végtelenül agresszív volt. A vasalózsinór és a fakanál napi rendszerességgel landolt a hátunkon (egy testvérem van). Az iskolában ennek megfelelően teljesítettem… kettes kettes hátán (8. osztályban 7 kettesem volt év végén). Az általános iskolában Pedagógus (?) megjósolta a szüleimnek, hogy bűnöző leszek, de mivel rendkívül intelligens vagyok, így nem holmi piti kis bűnöző, hanem az interpool fog körözni.
15 évesen kirúgtak a szakmunkásképzőből… Egy kis faluban kezdtem dolgozni tsz irodán, ahol Pannika néni maga köré gyűjtötte a falu lakosságát (gyerekeket, felnőtteket) egy hagyományőrző csoport keretei közé. Ide jártam hetente több este (anyummal, majd később a testvéremmel együtt) … táncoltunk, énekeltünk, megismertünk népszokásokat (előtte városi lány voltam), megtanultuk a viseletet, nem csak megismertük, de el is készítettük. Felléptünk, színpadon álltam, de sokszor, később én is konferáltam már a műsorokat.

Bekerültem városba dolgozni, itt egy amatőr színpad tagja lettem… szintén, próbák, fellépések… éééés középiskola…. tanfolyamok… főiskola… Igen már felnőtt voltam, jelesre diplomáztam, majd szakvizsgáztam. (Mi lett a kis bűnöző-palántából? :)) Remek munkahelyem van, elismernek emberileg és szakmailag egyaránt.

Nagyon tömören írtam le az életem, de azt hiszem ehhez a cikkhez ennyi éppen elég. Éppen elég ahhoz is, hogy miért gondolom azt, hogy nagyon-nagyon egyetértek Önnel. Mikor a gyermekeim kisiskolások voltak, bizony volt, hogy elsírtam magam szülői értekezleten, amikor egy-egy gyermeket szidtak, mert senki, de senki nem tudhatta honnan jött… mitől olyan, amilyen. Volt, hogy szembementem a pedagógussal… szülőtársaim mondták is, hogy „nah, most ástad el gyermeked napjait az iskolában”, de nem. Év végén én kaptam virágcsokrot a nevelőtől, hogy annyit segítettem, és mennyit tanult tőlem, pedig csupán ismertem a másik oldalt, és el is mertem mondani.

Rendkívül fontos, hogy gyermekeinket kellő önbizalommal, azzal a biztos tudattal indítsuk az életnek, hogy képesek bármire, és hogy kellenek ennek a világnak… ennek az országnak; szükség van a tehetségükre, az ügyes kezükre, az értelmükre, erre pedig valóban nagyon jók a művészeti tevékenységek.

További munkájához erőt és nagyon sok kitartást kívánok.
Üdvözlettel,
Takács Éva

Kedves Éva,
köszönöm a levelét, a történetét.
Megerősített abban, amit gondolok, érzek.
Azt hiszem, sokan látjuk így.
Csak azt kellene valahogy elérnünk, hogy azok, akik döntési helyzetben vannak, ők is lássák ezt, értsék ezt.
Próbálom a politikát elkerülni. De nehéz úgy írni ezekről a dolgokról, hogy az ember közben ne érintse. Egyszer azt mondta nekem egy kanadai hölgy, hogy ekkora változásokat, amiket én akarok, csak politikai támogatottsággal lehet elérni, utópia azt hinni, hogy e nélkül menni fog. Sokat gondolkodom rajta. Én szakmai szempontból szeretném kivívni a figyelmüket. Hogy tényleg változzon valami.

... valahogy a politikában nem bízom ebben a témában. Nem tudnak "leszállni" erre a szintre. Nem tudom, mi lehet megoldás.
Érdemes elolvasni Urbán Gyula írását itt az oldalon... kapcsolódik a témához:
http://www.zsabfest.hu/dokumentumok.html
Üdvözlettel,
T. Éva