Rendpárti oktatás? Épp elég volt belőle!

Nyílt levél Forgács Istvánnak. Lévai Julianna és Szabó Anna írása

Rendpárti oktatást, most! címmel írt cikket Forgács István „romaügyi szakértő” a Mandinernek. Mindezt, érvel a szerző, „a cigányok felemelése érdekében”.

Végigolvasva a szöveget, mintha 8 évet ugrottunk volna vissza az időben. Egészen pontosan a Hoffmann-érába, amelynek kulcsszavait (akárcsak most Forgácséit) kizárólag az határozta meg, hogy azok ellentétei legyenek az oly gyűlölt „liberális oktatás” kulcsszavainak. „Az iskola nem szolgáltató intézmény”, „a pedagógusok kapják vissza a nekik járó tiszteletet” típusú szlogenek támogatásra is találtak – kezdetben – a pedagógustársadalom nem kis részében.

Azt most hagyjuk, hogy Magyarországon soha nem is terjedhetett el a „liberális”-nak nevezett, a lényegét tekintve gyermekközpontú, nem tekintélyelvű oktatás, mert ahhoz kellett volna gyermekközpontú, nem tekintélyelvű pedagógusok és intézmények sokasága. Márpedig, ami nem terjedhetett el, az elég nehezen tud hosszú távon országos károkat okozni – akárhogy is igyekszik ezzel érvelni Forgács (és sok más „rendpárti” véleményformáló).

Hoffmann Rózsa azonban látványosan megbukott. De nem a Forgács által bűnbaknak kikiáltott „balliberális értelmiség” okozta bukását. Hanem az a tény, hogy még a „lefelé” rendpárti pedagógus sem szereti, ha őt felülről megrendszabályozzák.

Hoffmann-nal együtt bukott, bár kevésbé látványosan és nyíltan, a tanköteles korhatár 16 évre történő leszállítása is. Persze, ez utóbbit nem ismeri el a regnáló kormányzat, de minden jel arra mutat, hogy részben adminisztratív, részben pedagógiai, módszertani eszközökkel próbálják a károkat valahogy kompenzálni, és arra ösztönözni-kényszeríteni a középiskolákat, hogy csökkentsék a lemorzsolódást, és a gyerekeket a végzettség megszerzéséig benntartsák. Ha másért nem is, mert ezt várja el az EU. Vagy, ha másért nem, mert belátták: a képzetlenül kikerülő fiatalok tömege kezelhetetlen problémát jelent már most. Mindenesetre a lényeg röviden: tessék máshogy tanítani!

És akkor jön Forgács, hogy leporolja a többszörösen is bukott Hoffmann-érát. Szó nincs módszerekről, pedagógiáról. Rendet akar. Rendpártiságot. Tekintélyt a tanároknak. Többletmunkát a gyerekeknek. 

És mindezt ráadásul úgy, hogy kizárólag romakérdéssé, konfliktussá teszi a pedagógus-diák-szülő hármasát – az ugyanis nem derül ki a cikkéből, hogyan képzeli el a fehér középosztálybeli gyerekek rendpárti (?) oktatását.

De nézzük írásának néhány állítását. A ki tudja kik által „romaügyi szakértőnek” kinevezett Forgács István azt szeretné látni, hogy a hátrányos helyzetű roma gyerekek a „varrónők, villanyszerelők, ápolónők, ácsok, teherautósofőrök” világában találják meg a számításukat. Vagyis Forgács, aki évek óta kizárólag abból él, hogy diplomás romaként szapulja a roma közösséget, fizikai munkát vizionál a TÖBBI romának. Elvégre nem kell „mindenkinek diploma”. Ami tehát Forgácsnak jár, az miért is járna másnak? Mintha már legalábbis Dunát lehetne rekeszteni a rengeteg roma diplomással.

De mit is jelent a Forgács István által inkább elméleti, semmint tapasztalati szinten idealizált munka világa ma, Magyarországon?

Például kevés pénzért kihasznált, kizsigerelt szülőket. Akiket a gyermekeik akár egy hétig nem látnak, mert három műszakban kénytelenek dolgozni. Ahol az egyedülálló édesanya hajnali négytől keres bébiszittert. Ahol a túlterhelt, stresszes, párkapcsolati bukások sorozatát átvészelő szülők, köztük anyák, maguk is alkoholhoz, kábítószerhez nyúlnak.

Jelent kevés pénzért kihasznált, kizsigerelt kamaszokat is. Akik szakmunkástanulóként akár napi 12-13 órákat dolgoznak származástól függetlenül, mert a magyar vállalakozó-munkaadó velük végezteti el a munkát, nem vesz fel főállású alkalmazottat. Túl drága. A tanulók után viszont még pénzt is kap az államtól. 

Éles eszű, kreatív gyerekek sokasága kerül a (korábbi nevén) szakiskolákba. Hogy miért? Nos, mert olyan családból jönnek, ahol a szülők nem rendelkeznek sem kapcsolati tőkével, sem érdekérvényesítő képességgel. És ez az, amit Magyarországon nem kompenzál az iskola. Sőt, ellenkezőleg, tovább növeli a hátrányokat. 

Ráadásul a tehetség, kreativitás könnyen destruktívvá válhat, éppen a Forgács által visszasírt, valójában mindig is jelen lévő, rendpárti közegben, ahol a tehetséget összetévesztik a szabálykövetéssel, a magolás képességével, a „jó tanulósággal”. Nem véletlen, hogy ezek a tehetséges, önjáró gyerekek gyakran produkálják a magatartásproblémák különféle tüneteit, és esnek ki a rendszerből – származástól függetlenül. Ha romák, akkor még könnyebben válnak meg tőlük az iskolák, hiszen a roma gyerekek ilyenkor (!) nem önmagukat, hanem a közösségüket képviselik – sok pedagógus szerint.

Rendpártiság nem létezik rendfenntartók nélkül: „ha kell, iskolarendőrséget” – írja Forgács. Nos, iskolarendőrség van. Ellenben nincs pszichológus, aki segíteni tudna napi szinten a komoly lelki problémákkal küszködő (önértékelési zavarokkal, alvásproblémákkal, szorongással, öngyilkossági hajlammal, legális és illegális szerekkel öngyógyító) gyerekek tömegeinek, megint csak, származástól függetlenül.

Ha Forgács István kilépne a „romaszakértő”-pozícióból, és ellátogatna vegyes etnikumú és szociális hátterű iskolákba, akkor rácsodálkozhatna, hogy az általa romaspecifikusnak tartott jelenségek származástól, sőt, sok esetben szociális helyzettől függetlenül léteznek. 

Mindenekelőtt, beszélgessen a gyerekekkel. Sokat. Akkor talán jobban megérti, miért nem működik a rendpárti iskola – már sok-sok évtized óta, újra és újra felmelegítve sem.

***

Felpuhították az óvodai nevelést, valamint megágyaztak a leginkább a tanárokat felelőssé tevő közvélekedésnek. Megjelentek a különböző, kellően modernnek vélt megállapítások arra, hogy a nehezen kezelhető gyerekek valójában miért is nehezen kezelhető gyerekek. (Zárójeles megjegyzés: csoda, hogy felnőtt a 20. században több generáció is anélkül, hogy megállapították volna egyesekről azt, hogy hiperaktívak, vagy éppen SNI-sek, és mégis ember lett belőlük.) 

Nem vitatkozom Forgács István cikkének minden mondatával, hanem gyógypedagógusként, évekig az ország egészét bekalandozó, jelenleg a főváros egyik kerületében dolgozó utazó gyógypedagógusként a fenti bekezdésre összpontosítom mondanivalómat.

Az óvodai nevelésnek puhának kell lennie, mint az anyaölnek. Mint egy biztos érzelmi (és lehetőleg elfogadható anyagi) hátterű anya ölének. Puhának kellene lennie: el- és befogadónak. Olyannak, ahol nem a családi háttér dönti el, hogy hasonló állapotú gyerekek közül az egyik állami ellátásra jogosító szakvéleményt kap, a másik meg a legyintést az érte felelős pedagógus részéről: ez buta – akár a testvérei. Az óvodának – érzékelve az elmaradást – nem a családi hátteret kellene hibáztatnia (már ha egyáltalán ezt teszi, miként Forgács álllítja), hanem erejéhez mérten tárgyi eszközökkel, szakemberekkel ellensúlyozni a nehézségekből fakadó hátrányokat. Ez hol sikerül, hol nem. Ha a hátránykompenzációhoz lenne pénz, paripa, fegyver minden óvodában, felhasználásukat rábízva az óvoda pedagógusaira, azaz megbízva tudásukban, szakértelmükben, emberi tisztességükben, talán valóban kevesebb gyermek lenne hivatalosan is sajátos nevelési igényű (akár a Forgács számára oly szép emlékű múlt században), mert iskolakezdésre, rugalmasan kezelve az iskolába lépés korhatárát, az érettségre összpontosítva a kor helyett megkaphatnák azokat az ingereket, amelyek a fejlődésüket szolgálják.

Az óvodai nevelés keménységét az jelenthetné, ha a kemény, azaz anyagi ráfordítást igénylő feltételeket – épületet, tárgyi eszközöket, szakembereket megfelelő óraszámban –, képes lenne biztosítani a mindenkori fenntartó, legyen az akár a kivéreztetett, a lakosság szegénységével egyenes arányban csóró önkormányzat, akár az állam. 

Az iskolaérettség hiányának és az oktatási intézmények „elcigányosodásának” összekapcsolása is érdekes, sokak fülének bizonyára muzsikaként zengő gondolat. Amelyik gyereknek nincs mégoly szerény, de nyugodt alvóhelye – mondjuk legalább egy matrac, amit nem oszt meg néhány családtagjával, akinek az idegrendszerét túl sok, életkorának nem megfelelő inger éri, részben éppen a lakhatási körülményei miatt, míg az adott fejlettségén lendítő ingerekből (pl. játékok útján) nem kap eleget, az bizony nagy eséllyel lesz iskolaéretlen – származásától és lakóhelyétől függetlenül. Az iskolaérettség évtizedek óta változatlan tartalma pedig felveti azt a kérdést is, hogy a gyermek egyoldalú felkészültségét kell-e elvárnunk az iskolai sikeresség érdekében, vagy az oktatási intézményben dolgozó, felsőfokú végzettségű felnőttek is alkalmazkodhatnának-e módszertanban, eszközökben, tempóban a gyerekek fejlettségéhez, amely – minő gyalázat – minden iskola első évfolyamán meglehetős változatosságot mutat.

A sokféleség létezik akkor is, ha tagozatok, nemzetiségi oktatás és egyéb válogatást lehetővé tevő eszközök útján erős a törekvés a gyerekek szétválasztására közvetlenül az óvodás koruk után, tehát egy olyan életkorban, amelyben a családi háttér hatásán túl nem sok tényező mutatkozik meg a gyerekek „teljesítményén”. Lehet persze, hogy éppen ez korai szétválasztás a cél, amikor egyes kerületek iskoláinak jelentős része a fentiekkel kibújhat az alól, hogy minden, a körzetében lakó gyermeket felvegyen, előidézve azt, hogy egy-egy osztályban ne egy-két nehéz sorsú gyerek legyen, hanem más iskolákban az osztálylétszámhoz viszonyítva magas legyen a „von Haus aus” keveset hozók aránya. Ezzel az állapottal aztán már tényleg nehezen birkóznak az intézmények. Vidéken mások a szétválasztás eszközei, erről L. Ritók Nórától lehet olvasni.

Van-e módszertani tudásuk, tárgyi eszközeik és – nem utolsó sorban – szándékuk a pedagógusoknak arra, hogy alkalmazkodjanak a gyerekekhez? Eszközök – hála egy régi elképzelésnek, mely szerint az iskolákat fel kell szerelni eszközökkel, nem kísérleti ingyenkönyvekkel, hanem eszközökkel – sok helyen akadnak még, olyan 40-45 évesek, de máig használhatóak. Matematikából a legtöbb iskolában még mindig fellelhetőek Varga Tamás mára már nem új matematikájának eszközei. Olyanok, amelyekkel a legtöbb olyan első osztályos gyerek is megoldaná például 20-as körben a feladatokat, akinek a „feladatlapkészége” nem teszi lehetővé, hogy papíron adjon számot tudásáról, s így 50 százalék alatti eredményt érve el "írásban", buktatható. Miután levizsgáztak belőle évekkel ezelőtt, emlékeznek-e rá a tanítók, hogy hét év alatti kisfiúk kezében – származástól  függetlenül – a csontok és izomzat nem alkalmas a folyóírás kivitelezésére a füzet megszabta méretben?

A szándék... A szándék az alkalmazkodásra valóban esetleges. Mert zörög, leesik, el kell pakolni, helyet igényel. Meg időt és energiát. Abból meg az óraszámok megemelése óta és a pedagógusok átlagos életkorának emelkedésével kevesebb van. A pedagógusok minősítése során pedig az nem derül ki, hogy az egyéni, a gyermek sajátosságaihoz alkalmazkodó bánásmód üzemszerűen működik-e, csak az, hogy azon a napon s éppen ott…

Az intézményekben dolgozók – s őket meghallgatva akár Forgács is – elmondhatják, hogy a szülői ház nem egészíti ki az intézmény munkáját. Ezt szívesen megfejelem saját tapasztalatommal: néha még ellene is megy. Származástól és lakóhelytől függetlenül akár. Másként teszi a felső középosztálybeli szülő, aki nem pofon, hanem zsebre próbálja vágni a tanítót, de család és intézmény értékrendje is eltérhet, sokféleképpen. Csakhogy… A gyereknek az iskolába kerülés pillanatában a tanító még isten. Akinek akár a csillagokat is igyekszik lehozni az égről, ha kap néha pár jó szót, egy szívecskét a jól sikerült betű fölé, egy simogatást a szépen elrakott kockákért, a rendért. Azért a rendért, melybe őt nem beszuszakolni igyekszenek, hanem amelynek létrehozásában, megőrzésében maga is részt vesz. Kap-e bármit, ami emberi odafordulást, törődést fejez ki, vagy csak a szabályok ismertetését, s megszegésük esetén a megtorlást? Ha ez utóbbi, akkor az kaszárnyát, börtönt esetleg egy iskolát a határon idéz.

Nem tudom, nekem felnőttként lenne-e erőm naponta belépni arra a munkahelyre, ahol két hétre sem jutna nekem egyetlen elismerő pillantás. Ahol eltolnák az asztalomat a többiekétől. Ahol az irodába belépve megfagyna körülöttem a levegő, s azt mondaná a főnököm a munkatársaim füle hallatára, hogy még butább vagyok, mint a testvéreim, akik korábban itt dolgoztak. A pedagógusnak, az óvónőnek és a tanítónak feladata, hogy „megfogja” a gyereket. A kicsit, mert akit 6-7 éves korában elvadít magától az iskola, akivel kapcsolatban az és annyi a koncepció, hogy addig buktatjuk, míg végre elviszik – Amúgy hová? Egy másik bolygó iskolájába? –, az legkésőbb kamaszkorában valóban nagyon megnehezíti a körülötte élők mindennapjait, származástól és színtétől függetlenül.

Rend kellene a magyar oktatási intézményekbe. Olyan rend, amely a társadalmi hátrányokat legalább nem fokozza tovább. Olyan rend, amely nem a gőz lefojtásán fáradozik – mindhiába –, hanem a gőzben rejlő erőt képes hasznosítani, legyen szó akár pedagógusról, köztük a Tanítanék mozgalom Forgács írásában leszólt szereplőiről, akár nehéz körülmények között nevelkedő gyermekekről, jövőjükről, túlmenően a szakmunkán, mely a gépesítés miatt belátható időn belül kámforként elillan, munkanélküliek tömegét hagyva maga után, mint levonuló árvíz a hordalékot.

Nem utolsó sorban érdemes lenne felidézni a nem nagyon rég múltból azt a tapasztalatot, hogy nem a fentről erőszakolt rend, hanem az együttműködés a legkisebb kortól, még az óvoda előtti időkből emelheti fel a nehéz sorban nevelkedő gyermekeket, esetleg nem is a gyermek, hanem szülei kezét fogva. Erős, meleg kézfogással. Emlékszünk a Biztos Kezdet házakra? Emlékezzünk! Hát Réger Zitára? Emlékezzünk rá is!

Aztán mesélhetünk bátran, mesekönyv híján is – igaz történeteket, a jó szóra éhes gyerekeknek. Még addig, míg úgy érzik, édes szánkból az étel, s szép az igaz.