Bill Curry és a Dartington Hall Iskola

By molnarcili on 2015. jún. 14. - 17:44

Fóti Péter írása

Az iskola elvei közé tartozott, hogy nem alkalmazott büntetéseket a gyerekekkel szemben, nem voltak gyerek-felügyelők, egyenruha, a fiúk és lányok nem laktak egymástól elkülönítve. Nem volt kötelező vallásoktatás, nem voltak kötelező sportversenyek, nem volt egyáltalán versenyeztetés.

Bevezető, avagy hogyan kerültem a Dartington Hall iskola bűvkörébe

2014 őszén egyhetes látogatáson a dél-angliai Sands demokratikus iskolában jártam. Vendéglátóm David Gribble egy meghívást közvetített a közeli Park School iskolába. Ez az iskola a nagy kiterjedésű Dartington Hall birtokon működik. Ekkoriban tudtam már, hogy a Park School a legendás Dartington Hall iskola kis utódja. (A Dartington Hall reformiskola, amit William Curry vezetett, része volt a Dartington Hall Trösztnek, egy szociális reformot bevezető „telepkísérletnek”, amit az agronómus és „életreformer”, Leonhard Elmhirst alapított, és az amerikai filantróp, Dorothy Payne Whitney támogatott. Ők ketten 1920-ban házasodtak össze, majd az angol reformpedagógia egy valóban nagyszabású projektjét hozták létre.) Kis utód annyiban, hogy a gyerekek 3 és 10 év közöttiek, a régi iskola 3-tól 18 éveseket felölelő korosztályai helyett. A Dartington Hall iskolának van azonban nagyobb utódja: éppen a Sands School, igaz attól kb. 20 km-re, Ashburtonban. Ezt az iskolát dartingtoni tanárok és gyerekek alapították, és az iskola elvei az elődhöz nagyon hasonlóak. A Park Schoolban tett kellemes látogatás után még hosszan sétáltam a birtokon meglátogatva a valamikori iskola épületeit.

Hazatérésem után elkezdtem olvasni a Dartington Hall iskola legendás igazgatójának, B. W. Currynek az írásait. Ezek annyira magukkal ragadtak, hogy Curry egy 1958-ban írt munkájából barátaimmal lefordítottunk egy hosszabb fejezetet. Az itt következő írás bevezető kíván lenni ehhez az fordításhoz. Igyekszem Dartington Hallt és Curryt elhelyezni a demokratikus iskolák világában is. Ezért mutatom be először azt a kritikát, ami a demokratikus iskolák részéről a tradicionális iskolarendszert éri, és utána tárgyalom az „ellenmodellt”, annak curry-i megfogalmazásában és gyakorlatában. Curry bizonyos kérdésekben máshogy foglalt állást iskolája elveiről, mint például a Summerhillt alapító A. S. Neill. A különbségek legfontosabbika talán az, hogy míg Summerhillben az óralátogatás nem kötelező, addig Dartington arra törekszik, hogy olyan jó tanárai legyenek, akiknek óráit a fiatalok kedvvel látogatják. Ennek ellenére Curry és Neill jó barátok voltak, és Neill gyakran nyilatkozott úgy, hogy Summerhillen kívül egyedül Dartington Hall érdemli meg a progresszív iskola nevet Angliában.

A mai iskolarendszer és a reformpedagógia kialakulása

A modern tömeges iskolarendszer a XIX. század második felében alakult ki. Ez egybeesett az iparosodással, és nem csoda, hogy az iskolák igen nagy mértékben maguk is a gyárakhoz hasonlítottak. Ezekben az iskola-gyárakban töltöttek el a gyerekek éveket, és itt igyekeztek a tanárok a fejükbe hasznos ismereteket tölteni. Látszólag az iskola-gyárak élőrélepést jelentettek ahhoz képest, hogy korábban a gyerekek szüleikkel együtt dolgoztak a földeken, vagy embertelen körülmények között a bányákban és a gyárakban voltak kizsákmányolva.

Mégis a kritika hangja az új iskolákkal szemben is megjelent. Voltak, akik a tananyagot, voltak, akik a tanítás módszereit kritizálták, és voltak olyanok is, akik az iskola szervezetrendszerét vetették el. Mindebből a kritikából nőtt ki a XIX. század végére a reformpedagógia sokszínű mozgalma. A kritika nem maradt csupán kritika, hanem alternatív módszerek, tananyagok is megjelentek, és az iskola szervezetrendszerére is születtek új megoldások. A reformpedagógia maga sem volt egy elkülönült pedagógiai mozgalom. A társadalomkritika, a politika hatott a mozgalomra, és kölcsönhatásban fejlődtek. Így érthető, hogy az állam szerepére, az egyes társadalmi intézmények belső világának kialakítására tett kísérletek is pedagógiai terveket inspiráltak. Míg a korábbi felfogás, ami az államot az éjjeliőr szerepére korlátozta volna, megjelent az erős állam gondolata, de megjelent az erős civil társadalom gondolata is, amely átvállalta volna az államtól annak számos funkcióját.

Ennek a mozgalomnak volt fontos része a szövetkezeti mozgalom is. A szövetkezeti mozgalom inspirációt kapott a korai USA decentralizált politikai struktúrájától, amely hangsúlyozta, hogy az önállóságnak nagy szerepe van nemcsak az egyén, hanem a nagyobb közösségek életében is. Nemcsak az arra születettek vezethetik az egyes közösségeket, legyenek azok tisztán lakóhelyi csoportok, klubok, vagy éppen gazdasági vállalkozások, hanem az ilyen csoportok tagjai maguk is megválaszthatják vezetőiket, és meghatározhatják a közösség működésének többi elvét és szabályát. Ez igaz az iskolára is, amelyben nem csupán a tanárok uralkodhatnak, hanem beleszólást kaphatnak az iskolában korábban csupán passzivitásra ítélt tanulók is. A gondolat azonban mind a mai napig nem nyert széles támogatást.

A gyerekekről a felnőtt világ azt tartja, hogy eleinte csak be kell fogadniuk a tudást, amit mások számukra előírnak. Az életbe is így illeszkednek majd be jól – folytatódik a gondolat. Holott tudjuk, hogy a gyerekek aktív alakítóként többre képesek. A felnőttek gondoskodása gyakran inkább oda vezet, hogy képességeik egy része elsorvad. A szövetkezeti iskolák, amik ma magukat demokratikus iskoláknak nevezik, felhívják a figyelmet arra, hogy korábban kell megadni számos kérdésben a gyerekeknek a jogokat, és korábban lehet tőlük felelősséget is elvárni. Mindehhez természetesen olyan felnőttekre van szükség, akik belátják, hogy a tradicionális ipari iskolarendszer számos módszere nem csupán fejlesztette a gyerekeket, hanem problémákat is okozott sokuknak. Ezek a problémák nem voltak rögtön diagnosztizálhatók, de gondosabb vizsgálat kiderítette, hogy összefüggtek a korábbi iskola katonás rendjével, a rend fenntartására használt büntetési módszerekkel stb.

Az „ellenmodell”: a Dartington Hall demokratikus iskola

Az iskola története 1926-ban kezdődött, amikor lelkes idealisták megnyitották kapuit, és tartott egészen 1987-ig, amikor keserű reményvesztés után bezárt. A gyerekek azonban nem csalódtak az iskolájukban, ahogyan a tanárok sem. A Dartington Hall-i gazdaság igazgatóságának tagjai azonban igen, és ezzel elérték azt, hogy az iskola tanulói és tanárai csalódtak bennük. A történet azt mutatja, hogy különböző csoportoknak különféle véleménye lehet egy iskoláról.

David Gribble 1959-től két év megszakítással 25 évig volt az iskola tanára. Ő írja, hogy az iskola nem csupán a munkahelye volt, hanem mély szeretetet is táplált iránta.

Ez volt az az iskola, ami megmutatta nekem, hogy lehetséges őszinte kapcsolat a tanárok és a gyerekek között. Ez az iskola mutatta meg nekem, hogy nincs szükség az ésszerűtlen tekintélyelvre, ami mindenütt másutt uralkodik, és amit nagyon nehezen viseltem. Itt volt lehetséges, hogy a gyerekekkel egyenlő kapcsolatban legyek, ahol a gyerekek nem a pozícióm miatt tiszteltek, hanem önmagam miatt. Ez volt az az iskola, ahol ösztönösen reagálhattam a gyerekek ésszerűségére, empátiájára, és segítőkészségére, ahelyett, hogy megpróbáltam volna rájuk kényszeríteni szükségtelen szabályok tömegét.

Szép szavakat sok iskoláról lehet hallani. Az iskola egy másik korábbi tanára említi, hogy itt valamivel többről volt szó:

Dartingtonban a sok szép megfogalmazást a tanításról és a gyerekekről való viszonyról a gyakorlatban lehetett megtapasztalni, nem annyira az ezekről szóló leírásokban. Szép szavakat könnyű leírni, de azokat nehezebb a valóságban követni. Beszélünk arról, hogy tisztelni kell a gyereket, hogy ki kell bontakoztatni a benne levő potenciált, beszélünk arról, hogy milyen fontosak a gyerekek saját tapasztalatai, hogy a gyereknek kell a tanulási folyamat középpontjában állni, és ugyanakkor szinte egyetlen levegővétellel mondjuk, hogy a gyerekek milyen tapasztalatlanok, és ezért szükségük van a mi felsőbbrendű irányításunkra.

A Dartington Hall birtokot egy amerikai milliomos házaspár Leonard és Dorothy Elmhirst vásárolta meg 1925-ben. A birtok az angliai Devon megyében akkoriban leromlott állapotban volt. Az új tulajdonosok célja az volt, hogy újra életet leheljenek a vidéki közösségbe, példát mutatva ezzel a világnak. A birtokon mezőgazdasági termelés folyt, erdészet működött, és ipari üzem is alakult. Egy művészeti központ is létrejött. Az alapítók egy iskolát is szerettek volna itt működtetni, olyat, ami eltérően a szokásos gyakorlattól, hozzájárul a társadalom jobbá tételéhez. Az alapító, Leonard Elmhirst mesélte, hogy a keresés idején mit szokott mondani az ügynököknek: „olyan helyet keresünk, ahol jó a föld, és ahol gyümölcsös és erdő is van, mert változatosságot keresünk. És mivel egy iskolát is szeretnénk ott nyitni, a helynek gyönyörűnek is kell lennie!”.

Terveikben az iskola a gazdaság szerves része volt, amely egyben biztosította a tanterv egy részét is. A gyerekek, akik zöldséget vagy gyümölcsöt akartak termelni, dolgozhattak a kertészetben. Ugyanitt foglalkozhattak tájtervezéssel vagy a botanikával is. A fenntartó részlegben végezhettek fenntartási vagy építési munkát, vagy gondozhattak csirkéket a csirkefarmon.

Az iskola elvei közé tartozott, hogy nem alkalmazott büntetéseket a gyerekekkel szemben, nem voltak gyerek-felügyelők (ahogy ez például a Harry Potter-féle roxforti elképzelt iskolában és az angol magániskolákban szokás volt). Nem volt egyenruha (mint ez az angol iskolákban mind a mai napig szokás), a fiúk és lányok nem laktak egymástól elkülönítve (ahogy ez mind a mai napig más bentlakásos iskolákban szokás). Nem volt kötelező vallásoktatás, nem voltak kötelező sportversenyek, nem volt egyáltalán versenyeztetés. A gazdaság tulajdonosai Dorothy és Leonard tanítottak az iskolában és az egész személyzet az ő baráti és ismeretségi körükből került ki. Nem is volt igazgató sem, mert Leonard azt szerette volna, hogy az egész iskola, mint egy nagy család növekedjen. Mindezzel együtt világos volt, hogy ők vezetik az iskolát. Sokat jártak kirándulni, és hívtak meg az iskolába híres embereket. Dorothy gyakran rendezett „kérdések klubját”, ahol a gyerekek bármit megkérdezhettek, és ahol a kérdéseket például a szexualitásról, a legnagyobb őszinteséggel igyekeztek megválaszolni (ami az 1920-as években nem volt éppen szokás). Nem is beszéltek tanároktól és tanulókról, hanem magukat idősebbeknek (Senior) vagy fiatalabbaknak (Junior) nevezték.

A fiatalok és az idősebbek már ekkor összegyűltek, és beszéltek az iskolában szükséges szabályokról. De ez nem volt a leglényegesebb. A gyerekek szerették az iskolát. Segítettek az épületek felújításában, közreműködtek az egész gazdaság életében. Ugyanakkor voltak rendes órák is. Mindez megfelelt az alapítók elképzelésének.

1929-re a gyerekek száma 25-re emelkedett, és ahogy a gyerekek idősebbek lettek, felmerült az igény, hogy több segítséget kapjanak ahhoz, hogy letehessék a vizsgákat, amik a további tanuláshoz segíthették őket. Ez az iskolai jelleg erősödésével járt. Mindez azonban nem jelentette azt, hogy az iskolás jelleg eltakarta volna a lényeget: a tradicionális iskolákhoz képest itt a felnőttek egészen mások voltak. A szabadság megtette a gyerekekre a hatását. A tevékenységek sokszínűsége, a közöttük való választás a gyerekek számára a helyet szinte a paradicsomra emlékeztette. Ennek megfelelően emelkedett a létszám is: 1931-re elérte az 50 főt. W. B. Curry ekkor vette át az iskola irányítását.

Az alapító tulajdonosok az iskolát anyagilag is nagy mértékben támogatták. Ez egyedivé tette a vállalkozást, mert ilyen helyzetben Angliában egyetlen más iskola sem részesült, aminek filozófiája ilyen szabadelvű és progresszív lett volna. Ebben a luxusban csak tradicionális iskolák részesültek korábban, míg a progresszív iskoláknak csak a tandíjak jelentettek bevételt. Sajnos ez az anyagi támogatás az iskola története során értékében jelentősen csökkent. Ennek egyrészt az infláció volt az oka, másrészt a világháború pusztításai és az azt követő ínséges idők. Az alapítók halála után a gondnokoknak az iskola egy költséges luxusnak tűnt. Néhányan közölük osztották azt a nézetet, hogy az iskola már nem olyan progresszív, mint annak idején volt, és nem képes a modern fiatalok problémáival megbirkózni, mert nem hajlandó fegyelmezni, és így a drogozás és a korlátlan szexuális élet terjed a tanulók között.

W. B. Curry 1957-ig maradt az iskola igazgatója. Karizmatikus ember volt, aki az Elmhirstek által elképzelt irányba fejlesztette az iskolát. A dartingtoni gazdasággal való kapcsolatok lazábbá váltak, mert a gazdaságban dolgozók nem voltak feltétlenül jó tanárok és nem is voltak feltétlen hívei az iskolai szabadságnak, amibe még a meztelen fürdőzés is belefért. Gazdasági szempontból az iskola ilyen hírneve számukra nem volt kedvező. Az iskola három épülete a nagy birtokon belül több mint egy kilométerre épült. Egy kis óvoda, egy alsó iskola a 13 éves korig bezárólag, és a felső iskola voltak az egyes helyszínek. Az iskolai önkormányzat is a kezdettől fogva eleme volt az életnek, és Curry idején működésük megerősödött és stabillá vált. Az elemi iskolában (6–13 éves korig) egy választott tanács működött, aminek a hatalma korlátozott volt ugyan, de ami javaslatot tehetett bármilyen változtatásra, amit szükségesnek látott. A felső iskolában (13–16 éves korig) egy olyan önkormányzat működött, aminek hatalma mindenre kiterjedt a biztonsági és egészségügyi kérdéseken kívül. A döntéseket az a gyűlés hozta meg, amit itt Mootnak hívtak, és ami nyilvános volt minden tanulónak és tanárnak, ahol mindenki szót is kaphatott, és a döntésekben mindenkinek egyenlő szavazati joga is volt. Ezen a gyűlésen kívül fontos volt még a Napirendi Bizottság, ami kisebb jelentőségű ügyeket tárgyalt, és ami összeállította a nagy gyűlések napirendjét.

Miután Curry átvette az iskola vezetését, a korábbiakhoz képest nagyobb hangsúly került az iskolás tudásra is. Az iskola büszke volt, ha tanulói egyetemen folytatták tanulmányaikat. Ezzel Curry szemben állt például a Summerhillt alapító Neill nézeteivel, aki a tanulást az élet mögé, az intellektust az érzelmek mögé sorolta. Ettől függetlenül Curry sem avatkozott bele abba, hogy a tanárok hogyan tanítanak, de arra figyelt, hogy a gyerekek a tanárokat jó tanárnak tartják-e. Curry is felállított egy prioritást, mert azt gondolta, hogy az iskola társas légköre a legfontosabb, és ha ez jó, akkor ez a légkör kiterjed az órákra is, és Neill-lel egyetértve azt gondolta, hogy ez elősegíti az intellektuális fejlődést is. Ugyanakkor fenntartotta azt a nézetet is, hogy mindehhez a gyerekek szabadsága alapvető, és sok választási lehetőséget kell kapjanak a művészi kifejezésre, a nem kompetitív játékokra, a mozgásra is.

Szemben Summerhill-lel a Dartington Hall iskolában azt tartották fontosnak, hogy ne legyen túlzottan sok szabály, és számos alapelvben mindenki egyetértsen. Ugyancsak tartózkodtak a büntetésektől. Ha valaki zavarta az órát, akkor ki kellett mennie onnan, de más retorzió nem fenyegette. Ha valaki valamit tönkretett, akkor vagy megjavította azt, vagy megfizette a javíttatást.

Dartington Hall Curry után (1957–87)

A demokratikus iskolák története, kudarcai és sikerei mindig is nagyon izgattak. Nehezen fért a fejembe, hogy ha minden ilyen nagyszerűen működött Dartingtonban, akkor miért bukott el az iskola Ennek részleteit itt nem tárgyalom, de akit érdekel a történet, annak olvasásra ajánlom David Gribble Real Education című könyvének Dartington Hall School fejezetét.

A Curry nyugdíjba vonulása utáni 30 évben az iskolának több igazgatója volt. Az igazgatókat a Tröszt gondnokai bízták meg. Néha szerencsésen, de gyakrabban szerencsétlenül. Egy ízben az elvárás az igazgatóval szemben az volt, hogy csináljon valami újat. Ezt az igazgató meg is tette, nagyszerű dolgokat kezdett, de olyanokat, amiknek gazdasági vonatkozásait nem bírta az iskola. Az igazgatók, akik egy kivételtől eltekintve kintről jöttek, nem ismerték belülről az iskolát, és nem arra fektették a hangsúlyt, hogy a közösség tradíciói, az összetartás stb. erős maradjon. Egy legutolsó igazgató aztán az iskola képét a külvilág fele is tönkretette. Kiderítették róla, hogy még mielőtt igazgató lett volna, pornóképeken szerepelt. Mindebből a Tröszt gondnokai megint egy rossz következtetést vontak le, és bezáratták az iskolát. Kár érte!

Befejezés

Mindez ma Magyarországon álomnak tűnik, és egy ilyen iskolának még a gondolata is elrettentő sokak számára. Ezért is volt nehéz az Agóra oktatási kerekasztal záródokumentumába végül becsempészni egy mondatot, ami megemlítette, hogy érdemes lenne Magyarországon is a Dartington Hallhoz és Summerhillhez hasonló önkormányzó iskolákkal kísérletezni. Erre persze valószínűleg az idők végezetéig várhatunk, de saját szervezésben is neki lehet (és kell) fogni ennek a nagy, de ígéretes feladatnak!

Végezetül hadd idézzek egy volt Dartington Hill-i diáktól, aki a tanári hivatást választotta, és szavai újra bizonyítják, hogy nem vicc az, hogy a világban két külön iskolarendszer létezik.

Sok évvel később [a Dartington Hallban töltött idő után] egy nagy állami iskolában kötöttem ki, ahol megdöbbentett, mennyire elhanyagolták a gyerekeket. Az embertelen szabályok kegyetlenebbikjeit egyszerűen képtelen voltam rájuk erőltetni, és hallgatólagosan tűrtem, hogy ők se tartsák be őket. Rájöttem, micsoda szakadék van az iskola hangoztatott céljai és burkolt leckéi között, amik azt közvetítették feléjük, hogy az iskolai közösség számára ők értéktelenek. Nem értettem, mi az a mechanizmus, ami ezt a szakadékot létrehozta, de nyilvánvalóan az iskola nagy mérete sokban hozzájárult az elszemélytelenedéshez: a legtöbb gyerek neve csak „Hé te ott!” volt. A tanárok gyakori cserélődése és a rossz kommunikáció miatt a legtöbb gyerek személyiségében nem történt szinte semmi pozitív változás az ott töltött évek alatt: senkit nem érdekelt, mik az erős és gyenge oldalaik, céljaik, és erőfeszítéseiket sem értékelte senki. Nem csoda hát, hogy a gyerekek érzelmileg nem kötődtek az iskolához, tanáraikhoz, és a fegyelmet kizárólag a félelemre alapozva tudták fenntartani.

Most már látom, hogy Dartingtonban, ahol közösen hoztuk meg az iskolai szabályokat, és közösen tartattuk is be azokat, ahol lehetséges volt az, hogy leváltsunk egy tanárt, ha az nem volt képes azt tanítani, amit mi akartunk tanulni, és ahol az iskola léte múlt azon, hogy mi magunk hogyan végezzük az iskola mindennapjaihoz szükséges „közös hasznos munkát”, mennyivel könnyebb volt megtanulni, hogyan működik egy közösség, hogyan lehet a hatalmat konstruktívan gyakorolni, és miként lehet a demokrácia eszközeit munkába fogni.

Ezzel szemben a fent említett iskolának a valóságos célja mindössze az volt, hogy egy jó hírnévvel rendelkező, olajozottan működő intézményt üzemeltessen, ám az eredmény mindössze két egymással szemben álló ellenséges hadsereg lett, ahol a tananyag kimerült a zavarkeltés képességének megtanításában.

(Vanessa Pawsey-t idézi David Gribble a Real Education 37. oldalán)