Dr. Lala – a bohócdoktor

Trencsényi László könyvajánlója

Balogh László – Szabó Erik: Dr. Lala – A gyermeklélek gyógyítója. Athenaeum Kiadó Kft., Budapest, 2024.

„Tudod, meddig tart ez a nem akarom-állapot?
Addig, ameddig a smink és a bohócorr felkerül az arcomra.
Onnantól egyenesben vagyok.”

Bianka tanítványom volt az egyetemen. A rövid életű játék- és szabadidő szakos tanárképzés részese. Hamar kitűnt derűjével, mosolyával, nyugalmával, dinamikus természetével, játékos kedvével, ötleteivel. Vizsgatanítását a Szent II. János Pál Iskolaközpontban teljesítette a fővárosi Mezőkövesd úton. Igen jó nyelvórát tartott kamaszoknak. Tanári fellépésétől az sem volt idegen, hogy felugorjon a padra, ha meg kellett igazítani a mennyezetről lógó vetítőgépet, de ennél is szembeszökőbb volt, hogy az óra egy pontján elővetette a tanulókkal mobiltelefonjaikat, s a következő nyelvi fejtörőt egy internetes alkalmazás segítségével oldották meg.

Az iskola csendes nyugalma is feltűnt ezen a napon. Sok mindent megértettem Bianka tartásáról: mélyen átélt, nagyon emberközpontú vallásos hite erejéről életében (három kisgyermeket nevelt már ekkor) és pedagógusi szerepvállalásában. Az óramegbeszélésen tudtam meg azt is, hogy édesapja az a Balogh László, akit a köznyelv csak Bohócdoktornak nevez, a bohócdoktorok mozgalmának vezető személyisége.

Biztattam hallgatómat: mutassa be egy életút-interjúban édesapját. Végül nem vállalta. Ám a 2024. évi Könyvhétre megjelent a Dr. Lala című kötet. Önéletrajzi kötet ez, bár a cím feltünteti Szabó Erik nevét is alkotótársként. A kötet alcíme: A gyermeklélek gyógyítója. (Kiadó az Athenaeum.)

A szép kiállítású kötetből megismerhetjük Balogh Lászlót s a hosszú utat: miképp lett ő Dr. Lala, a bohócdoktor, a krónikus beteg gyerekeket vizitáló jótevő.

Hogy miért hosszú az út? A gyerekkor, a család, az iskola világa voltaképpen hasonlít valamennyiünkére, akik a múlt század 40-es, 50-es éveiben születtünk, persze megannyi egyediséggel, melyekről később aztán kiderül, hogy magyarázó előzménye a hősi vállalkozásnak, a súlyos, olykor gyógyíthatatlanul halálos beteg gyerekek kórházi felvidításának. Az édesapa bohémeskedő világa (moziplakátok festője), a mélyen hívő és nagy hatású katolikus nagyapa – és lánya, az édesanya – együtt determinálták László életét. Meg a kor. Az 56-os fegyverropogás, a rendszerre nem bólintók mellőzése, háttérbe szorítása, a pályaválasztási kényszerek fura rendje. És persze a sorkatonaság a Néphadsereg kaposvári laktanyájában.

László kreativitása már itt kitűnt. Nem egyszerűen az artistaképzőben szerzett tudományával tudta megkönnyíteni a laktanyai élet emlékezetesen megalázó kihívásait, de furfangosan túljárt elöljárói eszén, eleinte a fogdát is vállalva „tréfáiért”, később némiképp füllentett „kapcsolati tőkéjének” kihasználásával (pl. hosszú kimenő reményében lehetetlen beszerzési szolgálatokat ígér századosának, s lám végső soron ezek az akciók sikerrel járnak). A hadsereg szórakoztatására kijelölt fellépéseivel pedig kiváltja az artistaképzőben kötelező gyakorlatok előírt óraszámát. De önérzetét egy percig nem engedte felsérteni – visszaszólt feletteseinek, ha a helyzet úgy hozta.

Így indult – korántsem könnyen – cirkuszi pályája. A pénztárnál álldogáló, csalogató tréfaember, két lócitromszedési műsorszünet idején a közönség megnevettetője. Aztán fokról-fokra tehetségéhez mért sikerek, és tehetségéhez mért nagyszerű kortársak. Eleinte a varieté világából, különböző műfajokból, később közvetlenebbül a bohóctársak köréből. Nem könnyű kenyér a bohócé idehaza (kopott művelődési házak takarítószer-tárolójában öltözni), de világjáró társulathoz szegődve sem – a hamar felhevülő Škoda gépkocsival a hegyre húzott ócska lakókocsi, a világsztárok összkomfortos guruló házai mellett… S itt is a mindig megőrizni vágyott identitás, az öntudat. Nem az ő kompetenciája a nézőtéren rágyújtó férfiú figyelmeztetése, nem is vállalja ezt a feladatot. A Monti Cirkusszal bejárt turnék gazdagították tapasztalatait, repertoárját. A hazai média is felfigyelt rá, illetve szövetkező társaira, Teóra és Kamillára. Tévésorozatokban lettek ismertté.

De Lala bohóc szívében valami más küldetés ereje dobogott. Így jutott a beteg gyerekek közé, így formálódott az a hivatás, szakma – sőt üzemmód –, amiből rendszeres kórházi munka lett, krízisek közepette finanszírozott alapítvány, hűséges és hűtlen társak.

Kilométerek számlálatlanul. De időben ott kell lenni. A kis betegek várják. Van, aki gyógyulást remél egy tréfától, egy mosolytól, vagy éppen attól a bohóci üzenettől, melyben egy pohár víz azonnali elkortyolása egyenrangú feladat lesz a felépülésért vívott gondolati és testi küzdelem nagy kihívásaival. S van, aki az elköszönés, az élettől való búcsú utolsó gesztusát, kézfogását, simítását várja a piros orrú, mindig vidámságot mutató látogatótól. S már ilyen az élet – és a halál – rendje: Lala egy-egy korai halál után a temetőbe is elkíséri kis halottját s családját.

A vigasz embere ő – ismerjük meg a részletes epizódokat tartalmazó élettörténetből.

Nem hiszem, hogy „istentelen” volt kamaszkori, fiatalkori „heccei”, „zsiványságai” idején. De a jézusi hit tanításait mégiscsak a megtalált pálya gyakorlása során mélyítette el önmagában – hol társakat szerezve az embertelenül emberi kihívások teljesítéséhez, hol magára maradva.

De Dr. Lala nem orvos, s nem is vigasztaló, vigaszt nyújtó „tábori lelkész”. Ő bohóc. A smink és a piros orr mosolyt, tréfát, nevetést üzen.

Dialógusa „teremtőjével” belül van. S meggyőződhetünk róla a könyv alapján, tisztán áll „égi ítélőbírái” elé. Felszabadított – félreértés ne essék: nem becsapott, nem szavak mákonyával kábított – gyermeki lelkek (elhunytak és meggyógyultak) szolgálnak erről hiteles tanúvallomásokkal.

Dr. Lala nem adja fel!