Egy csiszolatlan asztallap margójára

Kapitány Ervin Pál írása

Személyre szabottan sokkal minőségibb, a primer probléma megoldását célzó segítséget tudunk adni, amely jelen esetben a személyes reflexió, valamint önkéntes segítségnyújtás keretében fogható meg leginkább.

Írásom célja rávilágítani azon egyszerű tényre, hogy elengedhetetlen dolog az oktatásra, nevelésre, és fejlesztésre – többek között – mint szakszerű együttműködésen alapuló cselekvések sorára tekinteni. Elképzelhetetlen ugyanis a szükségletorientált és egyénre/csoportra szabottan adaptált oktatást és nevelést egymagunk csinálni, hiszen a tanulók diverzitása mentén más-más kérdések, más-más válaszra várnak. Kérdés kik, hogyan, milyen motívumok, mely rendezőelvek, urambocsá’ milyen előzetes tudás (esetleg műveltségigény) mentén képzelik el ezt a következetes kooperációt.

Egyetlen példán keresztül szeretném világossá tenni, hogy szakszerűtlenül, dacosan, röghöz kötötten és a kollegialitástól elfordulva tanítani milyen károkozást jelent. Történetemben adott egy szakmát tanuló (gyógypedagógiai szempontból kivétel nélkül érintett) osztály, egy szakoktató és egy gyógypedagógus. A tanult szakma szempontjából a matematika és a szakmai matematika tantárgyak összehangolása kardinális kérdés, az ominózus „nehézség” így e tárgy köré rendeződik. A probléma horgonypontja pedig abban ragadható meg, hogy a tanulók speciális oktatási és nevelési szükségletei minden tantárgyban, témában és kérdésben megkívánnák, hogy azokat figyelembe vegyék, sőt kielégítsék. De azok a szakmunkában megedzett kezek, amelyek a szerszámot képesek évtizedek óta erősre húzni, azok most ezen helyzeten nem találják a fogást, azon kezek görcsbe rándulnak és tehetetlenségükben „jókora puffanással egy képzelt munkapadra csapnak”. Ebből szinte természetszerűleg olyan frusztráció, illetve negatív energia keletkezik a kollégában, amely nem csak önmagára, hanem a környezetére (adott esetben a tanulóira, munkatársaira is) hatással vannak, netán önmagát sodorja ezzel méltánytalan helyzetbe. Történetem főszereplője is így tett. Sajnos ez kétségkívül kontraproduktív!

A gyógypedagógiai nevelés és oktatás elvrendszerének egyik pillére az önálló életre – többek között az önálló szakmai életre – való nevelés, amely sok esetben bizonyos szakmai-tantárgyi elvárásokat is felülír, megváltoztat, esetleg kiiktat. Emellett bizonyos életkor után vagy adott képességprofil okán a tanulóknak úgynevezett kompenzációs technikákat szükséges megtanítani, hogy az imént említett elv minél inkább érvényesülhessen. Ameddig ezt a szemléletet és az ehhez kapcsolódó tudást nem teszi magáévá az a kolléga, akire fogyatékossággal élő tanulók vannak bízva (nap mint nap!), addig a munkája kudarcra van ítélve, ami pedig ennél is fontosabb, hogy a fiatalok céljai elé számos akadály gördül. A középiskolás korú, fogyatékossággal élő tanulók egyik sajátossága, hogy eddig kialakult képességstruktúrájuk nagyjából véglegesnek tekinthető, elérték az úgynevezett fejlődési platót. A velük foglalkozó pedagógusoknak, szakembereknek ezt a tényt nem elég tudni, el is kell fogadni. Ugyanis eme tény befolyása által nem szükséges „most mutasd meg játékot” űzve újabb és újabb kísérleteket tenni bizonyos területek fejlesztésére, bőven akad más, a szituáció által kijelölt speciális feladat.

No, de ennyit a száraz elméletről, s az untató általánosságról: mi is történt, történik? Nem csak itt, nem csak ezekkel a tanulókkal, hanem szerte e hazában a szakképzés bugyraiban. Mondom ezt számos személyes tapasztalat okán, s nem megjósolva vagy általánosítva a helyzetet.

A kolléga témánk szempontjából releváns ismereteit és ehhez kapcsolódó szemléletét sem önszántából (igényéből), sem a rendszer által kínált lehetőséggel élve nem bővítette és formálta senki, már igen régen. (Megjegyzés: eme körülménynek az okait fejtegetni messzire vivő próbálkozás lenne, mert érinteni kellene a szakoktatók képzési rendszerétől kezdve, egészen az társadalmi felelősségvállaláson át, a népesség fogyatékossággal kapcsolatos attitűdjének történeti alakulását is. Talán ezt majd egy másik alkalommal, addig ennek felfejtését az olvasóra bízom.) A helyzettel jobb esetben önmaga is szembesül, szakmai összehasonlítások, kényelmetlen visszajelzések, vagy éppen a kollégák körében jelentkező elmagányosodás révén, ha másként nem, akkor a tanórán időről-időre feltörő frusztráció okán, melyet a következő (tanteremből hallatszó, vagy diákok elmeséléséből kivett) mondatok is alátámasztanak: „nem igaz, hogy nem érted”, „sosem lesz belőled…”, „én ezt ennyi idő alatt már régen megtanultam volna”, „maradj csendben”, „ne kérdezz már annyit”, „a másik már régen megértette”, „bezzeg az én időmben”, „te sosem figyelsz”, „menj ki az osztályból!” .

A mondatok szóról szóra tanúbizonyságai azoknak a módszertani és szemléletbeli elmaradásoknak, amelyek birtokában ezek nem fogalmazódnának meg. Példának okáért állítsunk néhányat párba: „nem igaz, hogy nem érted” – tanulási problémák okainak, megnyilvánulásainak, ha úgy tetszik, „tüneteinek” ismeretlensége –, vagy „a másik már régen megértette” – az unalomig ismételt, de annál szükségesebb módszertani fogás, a differenciálás ignorálása az oktatói eszköztából –, végezetül „te sosem figyelsz” – egyszerű megállapítás a tanuló egyik szimptómájáról, amely a figyelemzavarra utal.

Szumma szummárum megállapítható, hogy az imént vázolt helyzet egyik szereplőre nézve sem kedvező, jól lehet az elszenvedője és okozója sem tudja, hogy miként lehet ebből megnyugtatóan kikeveredni, majd a továbbiakban az oktatásra, nevelésre, fejlesztésre koncentrálni, kellően kiegyensúlyozott állapotok közepette. A helyzet egyik – többnyire törvényszerű – velejárója, hogy a történet nem marad az osztályterem vagy a tanműhely falai között, a „játszámába” így vagy úgy más kolléga/kollégák is bekerülnek. Így történt ez a történetben szereplő gyógypedagógus kollégával is. A gyerekeket matematikára (is) tanító gyógypedagógus a tanóra közben tudhatta meg, hogy a szakoktató kolléga nem tartja túl sokra szakmailag, módszereit nem oda illőnek és életszerűtlennek ítéli, amit nem átallott a tanulókkal is „megüzenni” (éljen a fiatalok romlatlan őszintesége). Az egyik dramaturgiai csúcspont, a probléma gyökere a számológép órán történő használata köré csoportosult: a gyógypedagógiai szempontokat követő kolléga mint kompenzációs technikát és mint az önálló – szakmai – életben használatos segédeszközt kívánta bevezetni, ezzel szemben a szakoktató kolléga ebben a fejben, papíron, kézzel („-lábbal”) számolás szentségének és megkérdőjelezhetetlen erényének alpári megcsúfolását látta. Az üzenet így hangzott: „nem is igazi matektanár az olyan… nem érnek semmit a papírjai”. Világosan látszik, hogy a probléma egyfelől értékellentétből, másfelől olyan, a kollégában kialakult elhárító mechanizmusokból táplálkozik, mint a projekció, a racionalizáció, illetve a leértékelés. Egyik sem a diákok irányából közelít, mind valamilyen oktatói intraperszonális konfliktusra utal.

A történet fonalát itt hirtelen elvágom, ugyanis az írás célja nem a problémafókuszú szakmai és személyes ventilálás vagy a „hogyan ne” cselekvések öncélú kollekciójának életrehívása, esetleg kollégák mentális egészségének felmérésére tett kísérlet, sokkal inkább egy helyzetkép bemutatása, valamint esetleges megoldások felvetése.

A megoldás gyökere – talán – valahol abban rejlik, hogy mindentől függetlenül a kolléga viselkedésének okát szükséges látnunk és megértenünk, mert a háttér ismeretében sokkal jobban tudjuk függetleníteni magunkat a személyes aspektustól, a történtekben rejlő sértő és érthetetlen események hatásaitól. Így az oktató viselkedése által keltett mérsékelt lelki harmónia is javulni látszik, továbbá ebben a kontextusban már asszertívebben, nagyobb hatékonysággal tudunk majd közelíteni a helyzethez, amelyben fontos kihangsúlyozni, hogy az oktulajdonítás nem arra szolgál, hogy bűnbakokat keressünk, vagy éppen valakit felmentsünk. Személyre szabottan sokkal minőségibb, a primer probléma megoldását célzó segítséget tudunk adni, amely jelen esetben a személyes reflexió, valamint önkéntes segítségnyújtás keretében fogható meg leginkább. Látnunk kell, hogy az oktatók módszertanának, pedagógiai felfogásának hirtelen és direkt megváltoztatására tett lépések önmagukban haszontalanok, mert az út nem innen vezet a szemlélet és az attitűd változásáig, hanem fordítva.

Olyan átfogó, a szemléletformálásra és tudásbővítésre együtt vállalkozó, tapasztalást és értő figyelmet adó program szükséges, amely az általános és speciális ismeretek csoportos formában történő közvetítésétől egészen a napi, egyéni problémák fórumszerű orvoslásán át a kéttanáros vagy éppen árnyékpedagógiában megvalósuló megoldásokig tart. Fontos kiemelni, hogy az nem egyirányú folyamat, hiszen a szakembereknek (legyen az szakmát oktató kolléga, közismereti tanár vagy éppen segítő) egymással kölcsönhatásban, ha úgy tetszik cirkuláris folyamat részeként egyaránt szüksége van az ilyen együttműködésre és támogatásra.

Álljon ez a történet itt annak szimbólumaként, hogy a különleges bánásmódot igénylő tanulók esetében nem csak a diákoknak, hanem a velük foglalkozó szakembereknek, s felnőtteknek is jogos igénye a szükségletorientált hozzáállás és segítségnyújtás.