L. Ritók Nóra: Életcélok

Jó lenne, ha a tehetségpontok mellett, amelyek szinte már lefedik az országot, esélypontok is lennének.

Egyre gyakrabban tapasztalom, hogy mennyire másképp látom a mélyszegénységben élők ügyét, helyzetét napi szinten dolgozva velük, mint azok, akik messzebbről látják, tapasztalják ezt az egészet. Még a szakemberekkel beszélgetve is újra és újra rácsodálkozom, hallgatva milyen megoldási javaslataik vannak, látva, mennyire leegyszerűsítik az egészet.

Sokféle az állásfoglalás a közelemben. Az egyik véglet talán, aki valamiféle csodás, harmóniát sugalló világot állít be, ahol tudás, béke és akarat van, csak lehetőség nincs. Ahol csak szólni kellene, és bizonyára gyorsan leesne nekik is a megoldás, és minden menne, az összefogás, a kenyérsütés, a tanulás, a munka. És a másik véglet, ahol semmirekellő, eredendően gonosz családokról vélekednek, akik csak a bűnözésben gondolkodnak, és akiket csak erőszakkal, kényszerítéssel lehet rávenni bármire. Ehhez igazodóak a megoldási javaslataik is. 

Folyamatosan tanulom még mindig ezt az egészet, ennyi év után is újabb és újabb problémahelyzetek bukkannak fel, és bár a fő vonalakat talán már értem, még mindig sok vargabetűt teszek, mire egy-egy esetben használható megoldás bontakozik ki. 

Sokat tanulok abból is, ahogy a többségi társadalomból érkező önkéntesek vagy érdeklődők megjelennek a terepen, az ő reakcióikat is figyelem mindig, és azt is, ahogy őket fogadják, ítélik meg a szegregátumban. Mert ezek a tapasztalatok mind segítenek megérteni az integráció mechanizmusát, gátjait, folyamatát.

Akik ellátogatnak hozzánk, gyakran megkérdezik a gyerekeket, mivel szeretnének foglalkozni, ha felnőnek. Régi kérdés ez, hozzuk magunkkal generációk óta, ha gyerekkel találkozunk, feltesszük, pláne itt, hogy igazoljuk vélt feltételezésünket, melyet már jó előre kialakítunk magunkban. 

A szegregátumokban élő gyerekek egy része a kérdésre zavartan mosolyog, vállvonogatva, más részük tudja már, érzi, mit kell ilyenkor mondani, mit vár el a kérdező, és sorolja az áhított szakmákat. Persze, hogy mi az áhított itt, az más kérdés. 

Olyanok, amihez nem kell éveken át tartó tanulás, de számukra megtapasztalhatóan pénz kapcsolódik hozzá. Olyanok, amiket ismernek. Mint a boltos (ez a leggyakoribb), a biztonsági őr (a fegyver vonzereje miatt) vagy a szakács (mert az mindig eleget ehet), néhány lánynál a dajka (mert szereti a kicsiket)… Meg az olyasmi, hogy „állatokkal szeretnék foglalkozni”, vagy „kocsikkal”. Más, jobb körülmények között élőknél megszokott gyermeki álmok, mint a mozdonyvezető, hajóskapitány vagy űrhajós, sosem hangzik el. Az értelmiségi szakmák sem, mint a tanár, orvos, ügyvéd. Ezek olyan távolságban vannak, annyira idegenek tőlük, hogy fel sem vetődnek célként.

A média által közvetített celebvilág viszont erőteljesen jelenik meg. Sokan szeretnének sztárok lenni, énekesek, táncosok, magamutogató valakik, akik híresek, de szerintük ehhez nem kell tanulni semmit. Őket csak úgy felfedezik, és rengeteget keresnek, mert híresek. Itt aztán vannak példaképek, hosszabb listát tudnak felsorolni, mint bármi másból.

Akik messze élnek ettől az egésztől, gyakran mondják: hívni kell oda cigány értelmiségieket, példának, akik majd elmondják, hogy lám, nekik is sikerült. Próbáltuk, persze, ma is gyakran jönnek. De ezt a hatást nem érzékelem. Ők idegenek, még ha cigányok is, nem jelentenek többet a közösségnek, mint más. Nem adnak nekik erőt. Akaratot.

Ami itt a továbbtanulással, jövőképpel kapcsolatos megtapasztalás, az a szülőké, meg a nagyobb testvéreké. A szülőké, akik között sokaknak nincs meg a nyolc általános sem. A nagyobb testvéreké, akik 18 évesen vagy még hamarabb már családot alapítanak, szakmatanulás nélkül. Vagy ha van is valami, semmivel sem ad több lehetőséget a közmunka egyformán leosztott napjainál, amivel jogosultságot kaphat a 22 800 forintra az, aki bekerül. És amiben csak az hozhat izgalmat, hogy ki kapja a motoros kaszát.

A nyolcadik osztály utáni próbálkozások, kollégium, jobb középiskola lehetetlen vállalkozás, nincs arra való sem, hogy beiratkozni elutazzanak, nemhogy a kollégiumi beköltözésre és a többi költségre. Sokaknak még a bérlet megvásárlása is gond a legközelebbi középiskoláig. Esélytelenek. 

Ott van még a messzebbre kerülés prostitúcióval párosult karriertörténete, na de sem az igazi. 

Marad hát a jövőképben az „itthon leszek majd anyuékkal”, meg „majd megyek én is közmunkára”, vagy a „lesz nekem majd pénzem, tuti… cigire valóm, meg amire kell, az mindig lesz”. 

Nehéz megtörni a kört. És nem a kiemelkedően tehetséges gyerekekről beszélek. Akik utat törnek maguknak, akikért érdemes a pedagógusoknak kiállni, akiknek vannak ösztöndíj-lehetőségei. Hanem arról a sok százról, akik otthon maradnak. Akik legfeljebb alsóban voltak ügyesek és szerethetők a pedagógusoknak. Akiknek a szülei sosem voltak partnerek. Akik a nyomort termelik újra. 

Persze bizakodok. Hogy a közösséggel megtörjük majd a kört. Hogy elhiszik majd nekünk minden megtapasztalás ellenére, lehet más karrier is, mint a közmunka. De nagyon nehéz. 

Az ördögi kör megtörése csak állami segédlettel mehetne. Ha egyformán állnánk hozzá a megoldáshoz. Nem átpolitizálva. Nem csupán pénzügyileg. Nem választási kampányként. Nem csupán saját tapasztalatú, kötelezően elfogadandó, egyetlen útként.

Jó lenne, ha a tehetségpontok mellett, amelyek szinte már lefedik az országot, esélypontok is lennének. Amelyek hozzáteszik azt a személyre szabott hatást, forrást, ami egyre tisztábban látszó, égetően fontos hiány. Amelyek csak közelről, érdek nélkül szemlélve és megértve, a gyerekek, családok mellől látszanak.