Életem legjobb döntése volt!

Szendrődi Dalma interjúja Zoli óvóbácsival 2015. november 21-én

Zoli bácsit a gyakorlatom során ismertem meg. Az első emlékem róla az, hogy farsangon kakasnak öltözve léggitározott a gyerekekkel.

Az interjú elkészítése Az óvodapedagógus helye és szerepe az óvodában c. szeminárium egyik feladata volt az ELTE Tanító- és Óvóképző Karán. Az egyik instrukció az volt, hogy az interjú olyan pedagógussal készüljön, akit tisztelnek, akitől szívesen tanulnak, és aki legalább 15-20 éve dolgozik óvodapedagógusként vagy tanítóként. Érdekes egymásra találások születnek ilyenkor, eszmecserék pedagógiáról, gyerekkori emlékek máig tartó hatásairól. A pedagógussá válás folyamatáról adnak színes, egyéni képet a megszülető történetek, melyek a résztvevőknek sokat jelentenek. Tapasztalataim szerint az olvasónak is.

Takács Zoltán, akivel az interjút készítettem, jelenleg a zuglói Óperenciás Óvoda óvóbácsija. 37 éves, óvodapedagógusi végzettséggel rendelkezik, melyet Hajdúböszörményben szerzett, majd német nemzetiségi óvodapedagógusi tanulmányokat folytatott az Apor Vilmos Katolikus Főiskolán. A Testnevelési Főiskolán elvégezte a kézilabda-szakedzői tanfolyamot is. Jelenleg a munkája mellett közintézmény-vezetői képzésre jár.

Az interjú első része Zoli bácsi óvodás kori emlékeiről szól 1981 és 1984 között, a második része pedig az óvodapedagógusi professziójának lényegi elemeit mutatja be.

Zoli bácsit a gyakorlatom során ismertem meg. Az első emlékem róla az, hogy farsangon kakasnak öltözve léggitározott a gyerekekkel. Együtt táncolt velük, különböző izgalmas játékokkal ünnepelték a farsangot. Korábban még sosem láttam egy óvóbácsit sem, úgyhogy ez számomra elég meghatározó, pozitív élmény volt. Ezért is gondoltam arra, hogy vele készítem el az interjúmat, ami az egyik szabadon választott tárgyamnak volt a követelménye.

Az lenne az első kérdésem hozzád, mik a legkorábbi élményeid az óvodáskorodból?

Hmm... Ott kell kezdenem, hogy Szekszárdon laktunk a szüleimmel, igaz, Pesten születtem, de ott töltöttem a gyerekkorom kezdeti részét. Tehát a legelső óvodám Szekszárdon volt… Ezekre az éveimre nem nagyon emlékszem, se a házunkra, se az óvodára. Állítólag volt egy szerelmem, akiről van anyukámnak egy-két fotója, amiken meg is tudta őt mutatni nekem. Aztán a szüleim elváltak, és akkor én fölkerültem Pestre az anyai ági nagyszüleimhez, és itt Budapesten jártam oviba a József Attila utcába. A közelben volt a mostani Erzsébet tér és a Hild tér. Nem volt tornaterme, se udvara az óvodának, így mindig a Hild térre mentünk, az volt a mindenem… Emlékszem, hogy mindig kaviccsal fociztunk, volt egy pad, az volt a kapu, meg egy mászóka, az volt a másik. Mindig kerestük a nagyobb köveket, és akkor azzal fociztunk. Nagyanyám meg örült, mert mindig le volt rúgva a cipőmnek az orra. Egyébként rosszul mondtam, mert volt tornatermünk, udvara nem volt az ovinak.

Milyen volt az első napod az óvodában?

Az első napra nem nagyon emlékszem a szekszárdi oviból, de azt tudom, hogy sírórohamokat kaptam, és anyukámnak egy vagy két hétig értem kellett jönnie. A beszoktatás ott nagyon-nagyon nehéz volt, nem ment könnyen az elszakadás. Én nem emlékszem erre, csak anyukám mesélte.

A csoporttársaidra, barátaidra mennyire emlékszel?

A pesti oviból emlékszem a Dunai Viktorra, ő egy nagyon jó barátom volt, de nem tartom már vele a kapcsolatot… Meg volt egy pár gyerek, akik később osztálytársaim lettek az általános iskolában. Volt az óvodában egy olyan 3-4 fős magtársaság, mert emlékszem, hogy sokszor születésnapi zsúrokat is tartottunk egymásnál. Ezekre is inkább csak a fényképekről emlékszem.

Az óvodapedagógusokra emlékszel?

Hát rájuk nagyon… Az egyik óvónénim modell volt a 80-as években, és hát mai szóval élve egy bombázó volt. Gyerekfejjel sem hiszem, hogy jobb szót tudtunk volna rá mondani, egy tökéletes hölgy: szőke haj, karcsú derék, közepes termet. Emlékszem, hogy gyönyörű vörös körmei voltak már akkor is. Öltük egymást a téren, hogy ki fogja a kezét visszafelé. Margó néninek hívták, de hogy milyen Margó, azt már nem tudom. Nem emlékszem a mesékre, mondókára, amiket tanított nekünk, de egy biztos, a nemi identitásunkat nekünk, kisfiúknak biztosan helyes irányba terelte. Lehet, hogy érdemes lenne kinyomozni, kíváncsi lennék, hogy néz ki most.

Milyen személyes tárgyaid vagy játékaid voltak az óvodában?

Az ovival kapcsolatban játékokra nem nagyon emlékszem. Arra viszont emlékszem, hogy volt egy zöld Ford matchboxom, ami azért volt nagy szám, mert kinyitható volt már az ajtaja, ezzel nagyon szerettem játszani. Emlékszem még egy farsangra, az is a pesti oviban volt, az egész család úgy egy hétig dolgozott a jelmezemen, ami egy körte volt. Nagy, kemény kartonpapírból készült. Csak a fejem látszódott ki, kegyetlenül kényelmetlen viselet volt. Az volt a lényeg, hogy egy asztal meg volt rakva minden finomsággal, és mindenki mondta, hogy csak ülve lehet ott enni, és én a nagy karton felszerelésem miatt nem tudtam leülni, nagyon sírtam. Aztán nagy nehezen kihámoztak a jelmezemből, és akkor én is tudtam már enni. Gyümölcs később már nem akartam lenni…

Mi volt a jeled az óvodában?

A jelem a szőlő volt Pesten, a szekszárdira meg nem emlékszem.

Milyen volt a csoportszoba berendezése? Emlékszel valamire?

A szekszárdiról annyira emlékszem a képek alapján, hogy volt egy játék, hasonló, mint a mostani kis műanyag motorok, rá lehetett ülni, de fakormánya volt, lábbal kellett hajtani és így lehettet kormányozni. Ez a játék nagyon-nagyon tetszett, de ezek tényleg csak emlékfoszlányok.

Jártál-e valamilyen külön foglalkozásra, szakkörre?

Futballozni kezdtem, de azt már valamikor 10-11 éves koromban, általános iskolában.

Szerettél oviba járni?

Szerintem igen. Nem tudom… Hát a mai lényemet ismerve imádom a közösséget, tehát biztos, hogy szerettem. No meg egy olyan hölgyhöz, mint amilyen a Margó néni volt, biztosan szerettem.

Mit nem szerettél az oviban?

Aludni. Én mindig a végén aludtam el, legalábbis nekem most így tűnik. Lehet, hogy csak egy eset volt, és az nagyon bennem maradt. Emlékszem még egy történetre, egyszer kiment az óvónő, mi meg elkezdtünk párnákat dobálni egymásra a többiekkel, és egyszer csak visszajött, és nagyon leszidott minket, hogy ezt miért csináltuk. Arra is emlékszem, hogy nem volt lift, egy régi polgári épület, a második vagy a harmadik emeleten volt az óvoda, és egy tetőtéri folyosón kellett végigmenni.

Mikor döntötted el, hogy óvodapedagógus leszel?

Tinédzserek voltunk, 15-16-17 évesen nagy rockerek, akkor engedtek el otthonról az első koncertekre. Felmerült a kérdés, hogy mit csináljunk a nyáron, és az egyik barátom mondta, hogy van egy nagyon jó kis camping Szántódon, a Balatonon. Lement az egész társaság, ugye akkor mindenki fekete pólóban járt, hosszú haj, igazi rockerek voltunk. Nyaraltunk ebben a campingben, és egyszer csak azt vettem észre, hogy a campinglakók gyerekei mindig ott voltak, ott lebzseltek körülöttem. Én meg bohóckodtam, butáskodtam, ami nagyon tetszett nekik, no meg nekem is, ez egy jó visszajelzés volt… Nem is nagyon fektettem erre hangsúlyt, tehát ez ott megtörtént ezen a nyáron, vagy lehet, hogy két nyáron is, arra nem emlékszem. Aztán ez elraktározódott bennem. Érettségi előtt meg jött a nagy kérdés, hogy ki szeretne továbbtanulni. Egy-két osztálytársam jelentkezett, hogy a Kandóra menne (villanyszerelőként érettségiztem), vagy valamilyen ilyen villamos, műszaki vonalon tanulna tovább. Volt egy nagy vastag, fehér tájékozató könyv, amiben fel voltak sorolva az iskolák, szakok stb. Mi azt sem tudtuk, hogy mi mit is jelent egyáltalán, meg hogy a továbbtanulás, miért jó. A mai fiatalok ilyen szempontból sokkal tájékozottabbak, jobban fel vannak ezekre készítve. Ebben a könyvben találtam rá az óvodapedagógus szakra. Azt gondoltam, sok mesét fogok tanulni, és akkor valami isteni szikra azt mondta, nekem ezt kell csinálnom… Akkor már a nagynéném és a férje volt a gyámom, vagyis ők támogattak. Tőlük is megkérdeztem, mit szólnának ehhez, mi lenne, ha megpróbálnám. Ők azt mondták, hogy mindenben támogatnak. Ezután beadtam a jelentkezési lapomat első helyre talán Sopronba, és utána Hajdúböszörménybe. Mindenféleképpen el akartam menni Pestről, hogy miért, azt nem tudom. Édesanyámhoz nem volt olyan erős lelki kötődésem, nem voltam vele olyan szoros kapcsolatban. Nagynéném családját szerettem, most is szeretem, tulajdonképpen ők a családom. Soha nem bántam meg, sőt úgy érzem, életem legjobb döntése volt az, hogy kollégista lettem. Éltre szóló barátságok születtek a főiskolai tanulmányok alatt. Életem legszebb három éve volt! Egyébként a főiskolai időszakom alatt sohasem gondoltam volna, hogy egyszer igazi óvó bácsi leszek.

Mit jelentenek számodra a gyerekek?

Számomra a jövőt… Én azt mondom, olyan dolgokat kell elültetni bennük… amire én most rácáfolok, mert szinte nem emlékszem semmire. De igenis emlékezzenek, akár egy mesére, egy történetre, egy játékra, akár egy dalra, bármire… és ezt vigyék tovább, hogy igenis van magyar népmese, magyar kultúra, néptánc, népzene, igenis van erkölcsi mondanivalója a dolgoknak, igenis van hit stb., és ezeket szépen el kell ültetni bennük. Én mindig azt mondom, ha néhány gyermekben sikerül az „ültetés”, akkor már megérte ezt csinálni.

Milyen örömei és nehézségei vannak a szülőkkel végzett munkádnak?

Én nagyon szerencsés vagyok, mert a legjobb óvodában dolgozom, ahol hagynak dolgozni, elfogadják az egyéniségemet, az erényeimet kihasználják, amiben esetleg nem vagyok olyan jó, azt nem vágják a fejemhez. Azt látom, a szülői garnitúra is nagyon-nagyon jó, persze ehhez biztos kellünk mi is, mert amit én adok a gyerekeknek, azt biztosan a szülők is elismerik. Tehát ennek kétoldalúnak kell lennie. Szülővel nem is volt konfliktusom a 13 év alatt. Illetve de, egy konfliktusom volt, egy apukával, de az is el lett simítva, nem volt belőle nagyobb ügy. Az biztos, hogy nem lehet minden szülőnek megfelelni. Ha van 27 gyermek, aki a csoportomba jár, akkor azoknak vannak szülei és nagyszülei is, és így már majdnem 170 emberről beszélünk, akik tulajdonképpen a főnökeim. Ők jönnek a gyerekekért, és ők alkotnak véleményt rólam, a gyerekekkel végzett munkámról, nevelési elveimről. Azt hiszem, hogy nem lehet mindenkinek mindig, mindenben megfelelni, de törekedni kell arra, hogy a szülőkből is egy jó közösség alakuljon, jó legyen a kommunikáció. Azt hiszem, a jó kommunikáción nagyon sok múlik. Fontos, hogy SZMK elnöknek olyan szülőket válasszanak, akik ezt a szülői oldalt befolyásolni tudják. Egy-két szülő mindig lesz, aki elégedetlenkedik, az a fontos, hogy felszínre kerüljenek a problémák, azokat megbeszéljük és rendezzük.

Milyen örömei és nehézségei vannak a pedagógustársaiddal végzett munkádnak?

Semmilyen nehézsége nincs. Hú, de gyorsan mondtam, azért ez nem mindig így van… Általában a kolleganőim nyitott személyiségek, akikkel bármit meg lehet beszélni, vagy akár jókat vitatkozni. Nagyon jó kollektívánk van, összetartóak vagyunk, ha problémád van, bárkihez lehet fordulni, biztosan segíteni fog.

Tudnál ezekre konkrét példákat mondani?

Ami pozitív volt például, tegnap vagy tegnap előtt történt, Ági néni átjött a szomszéd csoportból, hogy Zoli gyere gyorsan. Ömlött a vér a fejéből, nekiment a galéria gerendájának és nagyon beütötte a fejét. Én egyből odarohantam hozzá, segítettem neki, elment az orvoshoz, össze is varrták a fejét, és akkor gyorsan szétosztottuk a csoportot. Egy mindenkiért, mindenki egyért! Azt hiszem, ez jellemző az óvodánkra. Azt gondolom, csak így működhet. Idén például megint lesz közös karácsonyozás, ahol kihúzzuk egymás nevét, és annak ajándékot készítünk. Voltunk most kirándulni is, minden évben megyünk, ez is nagyon pozitív. Portfólió készítésénél például tőlem kértek segítséget idősebb kolleganők, ez is jó érzés. Bárkihez fordulhatok én is, ha nekem kell bármi, nincs szakmai féltékenykedés. Jó közösségbe tartozom, és szeretek ide tartozni.

Találtál-e összefüggést a személyes életed és a szakmai életed alakulása között?

Elég mély téma ez, azt gondolom… Ha valaha egyszer írni fogok egy könyvet, akkor ez egy egész fejezet lesz majd, az biztos. Azt hiszem, hogy amit én a szüleimtől nem kaptam meg, azt mindenképpen itt a munkahelyemen tudom kiadni magamból. Akár apámtól egy dicsérő szót, vagy anyukámtól egy-egy simogatást, vagy hasonló dolgot. Én teljesen tisztában vagyok azzal, hogy valamilyen szinten nagyon érzékeny ember vagyok, amit azt hiszem, jól tudok kamatoztatni a lurkók között.

Kérlek, folytasd a hasonlatot!

Az óvoda olyan számomra, mint…

…egy vár az Óperenciás tengeren túl.

A gyerek olyan számomra, mint…

…egy csiszolatlan gyémánt.

Most, hogy mindezt átgondoltad, mit jelent az életutadba ágyazottan az óvodapedagógia?

Itt most lehet szavakkal is, vagy teljes kifejtős mondatokkal kellene válaszolni?

Ahogy gondolod!

Felelősség, őszinteség, bizalom, szeretet, remény, hit. Ennyi.