Érintések

Páncsics Edina írása

Azon élmény megszerzésére törekedtünk, mely egy életre szólóan meghatározhatja a diákok hozzáállását az autizmussal élő emberekhez, amely fejleszti az empátiát, és a kompetenciák listájára felveszi az odafigyelés reflexét.

Prücök

A mellényzsebünkben hordozott, születésünk óta velünk utazó apróság, amiről sokan nem is tudunk, vagy ha tudunk, nem feltétlen nevezzük a nevén; ami mindig jön, vonatozik velünk, ott van minden pillanatunkban. Akár több is létezik belőle... Mert prücök mindannyiónkban van. Sok kis vacak, bevallott vagy bevallatlan hézag, differencia, eltérés, másság, különbözőség... Belegondoltunk-e már, hogy mennyi más „disz” is van az életünkben, amit nem artikuláltunk, nem neveztünk a nevén, mert akár meg sem fogalmazódott bennünk? Pedig a legeslegfontosabb kilométerkő bejárandó utunkon az első: a felismerés, az azonosítás. Jusson eszünkbe: „Ó, tehát a feltérképezés!” (Térkép nélkül pedig el se induljunk kirándulni! ...)

Én abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy az iskolánk egy olyan intézmény, melynek a földszintjén autista-centrum van. Szinte naponta találkozunk különböző életkorú „más” diákokkal, akiknek néha fülig ér a szájuk (úgy sírnak), néha pedig potyog a könnyük (úgy mosolyognak).

Jó, tudjuk, „mások”…

A mi művészeti szakgimnáziumunk – a szolnoki Magiszter Alapfokú Művészeti Iskola – arról híres, hogy nagybetűkkel írjuk ki, valljuk és gondoljuk, hogy minden diák más (ami igaz is), hiszen a mi tanulóink jellemzően nagyfokú érzelemmel fűtöttek, érzékenyek mindenre, társaikra, a külvilágra, a belvilágra, gyakorlatilag mindenre…

Szemléletformálás…

A projekt célja a szemléletformálás volt. Azon élmény megszerzésére törekedtünk, mely egy életre szólóan meghatározhatja a diákok hozzáállását az autizmussal élőemberekhez, amely fejleszti az empátiát, és a kompetenciák listájára felveszi az odafigyelés reflexét. Olyan közös élmények megélhetését próbáltuk elősegíteni, melyek az általános napi társadalmi érintkezések során általában ritkábban történhetnek meg. Olyan program volt, mely a szándék szerint elősegítheti, hogy a fiatalok a társadalom figyelmes, felelősen gondolkodó és felkészült tagjaivá váljanak. (Korosztály: 18 éves középiskolások, valamint 13-tól 20 éves korig autista fiatalok.)

Ha a feltételezéseinket, a vélt vagy valós félelmeinket (akár csak ideiglenesen) félretesszük, ha odaadóan, őszinte kíváncsisággal kinyitjuk (legalább) a kiskapuinkat, és a munka közben megtaláljuk a közös hangnemet, akkor véleményünk jócskán átalakulhat. Az autizmussal élő személyek világlátásába való érzékeny, empatikus betekintés hosszú távon pozitívan befolyásolhatja érzéseinket, nem csupán az adott személy, de az egész csoport felé.

A világ sokféleképpen felosztható különböző csoportokra, az viszont bizonyos, hogy mindig létezik a „mi” csoportunk és az „ő” csoportjuk, legyen szó bármilyen kritériumról, akár a különböző társadalmakban található, milliónyi mini halmazokról… Csoportokba való sorolódásaink és csoportjainkhoz való lojalitásunk igen gyakran előnyös, azonban némely esetben ez téves előítéleteink alapja is lehet. A pozitív érzelmi élménnyel járó, elsősorban kisebb csoportok közötti találkozás viszont csökkentheti a negatív érzelmi reakciókat a „másik” csoporttal, jelen esetben az autizmussal élőkkel szemben. Mint a témában nem túl gyakorlott pedagógust is kíváncsisággal töltött el, hogy mit, hogyan, milyen minőségben tudok ebben a helyzetben alkotni.

Kezdtük a beszélgetéssel…

„Na, mit tudunk az autistákról?”

(… a többi néma csend…)

Találkozók, beszélgetések következtek egy autista fiúval, aki 19 éves kora ellenére megjárta már a hadak útját (iskolák, osztályok, kudarcok…). Egy kiváló, komoly fiatalembert ismertünk meg benne, aki őszintén tudott beszélni önmagáról, a társairól. Többször is találkozott a végzős osztályommal, s nyíltan beszélgettünk arról, mi is az az autizmus, segítségével egyre többet tudtunk meg, kikkel is fogunk együtt dolgozni. A diákok egyre bátrabban kérdeztek, végül már alig várták a közös alkotást. Kilenc autista fiatal érkezett hozzánk a szüleivel. Mi tervezetten később érkeztünk, hogy előbb ők maguk térképezhessék fel a terepet, az alkotóműhelyt, hogy a maguk módján barátkozhassanak meg vele. (Tudni kell hozzá, a mi sulink nagyon meghitt miliőjű a kis teakonyhánkkal, a szabadon széthagyott eszközeinkkel, a mindenfelé terjengő festék- és olajillatával, a billegő-bólogató munkáinkkal a falakon – olyan mintha otthon lennénk…)

Na, végül felkerültek a köpenyekre a nélkülözhetetlen becenévtáblák, lefőztük az első illatos teákat, előkerültek a sütisdobozok, finoman, óvatosan körvonalazódtak a „halmazok”. Háromfős csoportokban lassacskán beindult a munka. A diákok persze keveredtek-kavarodtak, ide-oda csapódtak, de az ötletek már röpködtek, az alkotások vázolódtak. Félve, óvatosan, de elkezdtek a „színek” is egymás palettájáról cserélődni, keveredni, ahogy a mosolygó csevejek, végül a duruzsolások is egy szimfonikus zenekar behangolásának kakofóniáját idézték…

Az alkotás folyamata…

Igen, bevallom őszintén, kicsit féltem… A tapasztalatlanság izgalma bennem volt, de kifelé ilyesmit nem mutat az ember. Bíztam a reflexeimben, a több évtizedes tapasztalatomban, és legfőképp bíztam a diákjaimban. Ráadásul néhány éve jár hozzám rajzolni egy autista fiú, de pontosítsuk csak, lassan hét év lesz az a „néhány”… Tüneményes térbeli alkotásokat tud varázsolni! S bár a látvány leképezése folyamatos gondokat okoz neki, a fantáziája mentén viszont folyamatosan olyan képek kerülnek ki a kezei közül, amelyek nem hétköznapiak. Amikor középiskolába ment, gondoltam, épp ideje lenne talán egy tanárváltásnak, meg is próbáltam, de nem sikerült. Talán kell hozzá valami, egy valami olyan, amit megfogalmazni is nehéz, talán a rengeteg figyelem, a pillanatnyi rezdüléseinek felfedezése és megértése. Nem tudom. Talán valaki… Nagyon kevés szóval instruálható, máris dolgozik tovább. Nos, őt a többiek persze már ismerték, így a csoportos munkában „némán” is ő volt a „hangadó”. Öt csoport alakult ki, bár „az enyémek” előzetesen több vázlattal készültek. De a vendégeink arra az öt vázlatra csobbantak rá, így döntöttek, s bár nem tudom, képeket, avagy társakat választottak-e, de az egész igen rövid idő alatt megtörtént. Érdekes momentumként meg kell említenem, hogy fantasztikus volt látni, eleinte mennyire viszolyognak a festéktől, mégis milyen gyorsan legyőzték ezt az állapotot: „kesztyűket fel a kézre!” A főalakok felvázolása után a színválasztások következtek, de teljesen ösztönösen. Keveredtek a paletták, aztán jöttek a motívumok. Motívumviláguk visszaköszön több képen: szív, kör, nap, könyv. A téma az állat és az ember volt. Bensőséges, impulzív színhasználattal ugyan lehet-e csendes, elmélyült képeket – csoportmunkában festeni? Lehet. A diákjaim felvértezve minden jóval (ecsetkezelés, technika, tér- és anyagismeret stb., sorolhatnám a kompetenciákat) már készen álltak a műalkotások létrehozására.

A befelé fordulás az autistáknál a külvilág radikális elhanyagolásával, az érdeklődési kör beszűkülésével, valamint kommunikációs, szociális nehézségekkel társul. Az autizmussal élők számára azonban a rajzolás nem az önkifejezés lehetősége, hanem egyfajta rendezési, szabálykeresési feladat. Vizuális megnyilvánulásaik annak a másféle gondolkodásnak a lenyomatai, amellyel a maguk rendszere szerint megpróbálják értelmezni a mi világunkat, az ő világukról azonban továbbra is igen keveset tudunk.

(Mélyi József)

Nem voltak konkrétan leírt szabályok, szubjektív és érzelmi hatások mentén születtek a művek. A két (több) fél közös és eredményes munkájának feltétele a kölcsönös megértés, az egyértelmű kommunikáció (közös nyelvezet) kialakítása, az egyes személyre érvényes, viszont a másik által könnyen dekódolható gondolkodásmód elfogadása volt. Csak ezek meglétével alakulhatott ki egyfajta interaktív alkotó folyamat, melynek végeredménye számos és hatalmas méretű kép lett. A tervezési-alkotási folyamatban játszott szerepük és eszközeik eltértek ugyan, de csak annyira, hogy épp kiegészíthessék egymást (kisze-kusza díszítő motívumok folytatása, a felhők megjelenése, a színek kiválasztása, stb…)

A „divergens gondolkodású” fogalom szabálytalan, nem szokványos, eredeti gondolkodásmódot jelöl. A divergens gondolkodású ember számára nincs egyetlen "jó" válasz, fantáziája és alkotóképessége segítségével lehetséges válaszok egész sorát produkálja. Képes látszólag egymástól független, össze nem tartozó elemek között kapcsolatot felfedezni, s így minőségileg valami újat teremteni.

(Boross Ottilia)

Az irányító szerep ránk lett osztva, hiszen nem volt idő és lehetőség felmérni az autista vendégdiákjaink kompetenciáit, előzetes ismeretanyagát, kulturális és szakmai műveltségét, még kommunikációs készségeit sem. Mindez nagy koncentrációt és odafigyelést igényelt, hiszen csak mi hibázhattunk, ők nem. Így érkeztünk el a célegyenesre, a festmények megalkotásához. Az első lépésekben a kommunikáció szinte egyirányú volt, a diákjaim inkább passzív szerepet töltöttek be, de ez koccanásmentesen, szépen, lassan párbeszédes formává fejlődött. A kialakult mini alkotóközösségeken belüli beszélgetések alkalmával egyértelműen kirajzolódott, hogy egy ilyen szubjektív megközelítésen alapuló, kreatív alkotómunkát igénylő diák-diák közötti kapcsolat legfontosabb eleme a személyes empátia, az emocionális alkalmazkodóképesség.

Végeredmény: megérthető, megélhető…

Kiállítást is szerveztünk a képanyagnak, a saját magunknak megálmodott GANG Galériában (egy 100 éves társasház ódon lépcsőházában)…

De hol lesz a kiállítás? – évtizedek óta fel-felcsattanó kérdése ez a fiatal szolnoki alkotók megbeszéléseinek, a hazatérő iskolai alkotótáborok szervezőinek… Az nem igaz, hogy ne lenne kiállítóhely Szolnokon. Hogyne lenne! De az egyikbe jövő ilyenkorra van időpont, a másikban egy „sportcsarnok méretű” hodályt kellene megtölteni, a harmadikba pedig csak zsűrizett alkotások kerülhetnek, stb. Régebben volt egy-két befogadó vendéglátóhely, de azok is megszűntek, átalakultak… Mégis KELL, KELL EGY HELY, ahol megmutathatjuk magunkat! Így jutottunk el annak a gondolatáig, hogy kerítünk magunknak. Ez lenne a GANG GALÉRIA. Kicsit szűkös, kevésbé komfortos, de a miénk! Egy lépcsőház vagy kert gangján éppen annyi vendéget fogadhatunk, amennyit érdekel a mi kis adhoc tárlatunk, a gang összefűzi a jelenlévőket, mint az a „valami” Örkény paprikafüzérét – madzag nélkül. Jó lesz ide bejönni! Itthon leszünk! Kicsi, de hatalmas tereket ölel majd fel. Elvisz messzire, s a mindennapok mókuskerekébe megnyugvást hoz, kikapcsol. Itthon leszünk! Tárgyak, terek, enteriőrök, képek, emberek… De milyenek!

(Részlet a kiállításra invitáló szövegből)

A kiállításon annyian jelentek meg, hogy voltak, akik az emeleti függőfolyosókról bámészkodtak. Az internetes felületeken kívül teret kapott a nyomtatott és a sugárzott médiában is. Nincs min pislogni! Olybá tűnik, a közembert megérintő, apróságnak tűnő érintések, érintkezések még csöndes intimitásukban is jelentősebbek, többet számítanak, mint a tőlünk távol álló, és nagyobb horderejűnek feltüntetett történések. És ez jól is van így…