Érzékenyítés másképp

Generációk összekötése játékkal, barátsággal. Ungár Ágnes írása

A pedagógusok könnyes szemmel jöttek vissza az iskolába, de a gyerekek is ihletett állapotban, a föld fölött lebegve érezték magukat az élménytől.

Veresegyház lendületesen fejlődő, fiatal, innovatív város a főváros agglomerációjában, egyre növekvő és fiatalodó népességgel. Ebben a városban működik most már hat éve A Jövő Iskolája, amely egy civil fenntartású általános iskola. Az iskola tanulói a városból és a környékbeli – szintén lendületes fejlődésű – térségből érkeznek. Tanulóink tehát biztos anyagi és szociális háttérrel rendelkező családok gyermekei, sokuk szülei kifejezetten a vezető gazdasági értelmiséghez tartoznak. Egy olyan felnövekvő réteg ez, amely később akár komoly meghatározója lehet hazánk gazdasági, társadalmi fejlődésének.

Ez számunkra egyszerre jelent szükségletet és lehetőséget. Szükséglet, hogy a nélkülözést nem szenvedő gyerekeket érzékenyítsük mindenféle szűkölködés és az azt elszenvedők irányában. Lehetőség, hogy az érzékenyítés során szerzett élményét, tapasztalatát megélő, azzal nevelkedő gyerekek felnőttként, magas egzisztenciával is birtokában legyenek majd ennek a szemléletnek és attitűdnek.

A programot, amit leírok, az iskola pedagógusai és az iskolánkban közreműködő iskolai szociális segítő alkotta meg, jómagam intézményvezetőként mindössze támogattam azt és lelkendeztem.

Nem szokatlan helyzet, hogy kisebb-nagyobb gyerekek csoportosan, szervezett foglalkozások keretében meglátogatnak egy-egy otthont, ott műsort adnak, vagy visznek ajándékot karácsonykor, esetleg más jeles nap alkalmával. Ott vannak, kedvesek, aztán elmennek. Az otthon lakói nemsokára el is felejtik őket. Nem történik valódi interakció sem az idősek, sem a fiatalok részéről. Érzékenyítésről – szerintem – ez esetben nem is lehet beszélni, legfeljebb odáig jutunk el a gyerekekkel, hogy sajnálják az időseket, de van, hogy csak félnek tőlük…

Mi igazi kapcsolatot szerettünk volna teremteni. Ebben segített sajátos helyzetünk, hogy az épület, amelyben az iskola otthont kapott, közvetlen szomszédságban van az Idősek Otthonával, melynek körülbelül 30 lakója van. Ráadásul az elmúlt tanévtől néhány osztályunk az otthonban ebédel – igaz, emiatt közvetlenül nem találkoznak az ott élőkkel. Felvettük a kapcsolatot az otthon vezetőjével, és első lépésként azt kértük tőle, hogy adjon nekünk egy névsort – keresztnevekkel – az ott lakókról. Ha lehet, adjon a nevek mellé információkat is az idősek egyéni érdeklődési köréről, esetleg korábbi munkájáról. A listát megosztottuk a 4-5-6. évfolyamos tanulókkal, akik ennek alapján választottak maguknak levelező társat. Voltak, akik összeálltak, ketten-hárman közösen írtak egy lakónak levelet, volt, aki többeket is megszólított. A leveleket egy közös dobozba gyűjtöttük, és karácsony előtt, az adventi időszakban átvittük. A kapcsolat – a személyes kapcsolat – létrejött.

A válaszok változó ütemben születtek meg. Több idős ember mellé oda kellett ülni, hogy segítséget kapjanak a levélírásban. Ezt a feladatot az iskolai szociális segítő látta el. A levélváltás, a levelezés kapcsolatteremtésnek kiválóan megfelelt, ugyanakkor látszott, hogy ez hosszú távon ebben a formában nem működtethető. A következő lépés az első közös program volt. Egy kártyaparti. Most, hogy már megvoltak a „partnerek”, nem ismeretlen nénikhez, bácsikhoz mentek a gyerekek, hanem Lajos bácsihoz, Piroska nénihez, Jóska bácsihoz, Ilonka nénihez…

Először a legidősebb (hatodik) osztály ment át, vittek magukkal több pakli „Unót”, és megtanították az időseket „unózni”. Ez az első közvetlen találkozás meghatározó hatással volt mind a programon résztvevő pedagógusokra, mind az idősekre, mind a gyerekekre. A nagyhangú, magabiztos, türelmetlen (főleg másokkal türelmetlen), többnyire gyors gondolkodású, olykor erőszakos kamaszodó gyerekek csendben – hogy egymást ne zavarják – odaadó figyelemmel tanították partnereiket. Az idősek között többen szellemileg is leépültek, ennek ellenére nem volt ebből sem feszültség, sem konfliktus. A helyzet maga teremtette meg az érzékenyülést. A pedagógusok könnyes szemmel jöttek vissza az iskolába, de a gyerekek is ihletett állapotban, a föld fölött lebegve érezték magukat az élménytől.

Miután az idősek megtanulták a játékot, egy-két hét elteltével az ötödikes, majd a negyedikes gyerekek mentek át játszani velük – a szituáció ugyanolyan megrendítő és felemelő volt mind a kétszer, mint az első alkalommal.

Ezek a kártyapartik többször is megismétlődtek, miközben egyre személyesebbé és szorosabbá vált egy-egy kapcsolat gyerek és otthonlakó között. A gondozó személyzettel beszéltünk arról, hogy az otthon lakói játszhatják a megismert kártyajátékokat egymás között is, ám ezt az idősek elutasították – kizárólag a gyerekekkel együtt voltak hajlandók kártyázni. A gyerekek pedig megfogalmazták azt az igényt, hogy most már ne kártyázni menjenek át, hanem „csak” beszélgetni. Gyakran, amikor átmentek ebédelni, ott maradtak még, hogy beszélgessenek egy-egy idős emberrel.

A kártyapartikat egy játékos „buli” követte. A gyerekek kartondobozokból, különböző újrahasznosított anyagokból olyan „ügyességi” játékokat készítettek, amelyeket csak közösen lehetett játszani. Pl. óriás labirintust, ahol végig kellett vezetni a pálya mozgatásával egy golyót, érintve a zászlóval jelzett pontokat. Vagy nagy méretű golyópályát, ahol szintén a pálya mozgatásával a teniszlabda nagyságú műanyag „golyókat” be kell „ültetni” a megfelelő mélyedésbe. Vagy labdakapó játékot, ahol egy tölcsérhez erősített fagolyót kell a tölcsér lendítését követően elkapni ugyanazzal a tölcsérrel. Ez utóbbi annyira megtetszett nekik, hogy kérték, hadd maradjon náluk. A gyerekek hetekkel a program előtt elkezdték elkészíteni a játékokat. Amikor megérkeztek az otthonba, az idősek az ajtóban várták őket, ismerősként néven szólították és megölelték egymást. Megrendítő élmény volt.

Ki-ki megtalálta a saját mentoráltját (általában egy vagy két gyerek segített egy-egy idős embernek), és végigmentek a „pályán”. Mindent végig kellett csinálni forgószínpad szervezésben. Egy-egy játéknál voltak segítők, állomásfelelősök, akik bemutatták a feladatot. Az együttműködés olyan harmonikus volt, hogy egyszer csak azt vettük észre: a gondozó személyzet eltűnt – magunkra hagytak minket az idősekkel. Ezen a programon is – a teljes és lelkes aktivitás mellett – a maximális odafigyelést tapasztaltuk meg a gyerekek részéről. Volt olyan feladat, ahol ők javasolták: egyszerűsítsünk a játékon, látva, hogy egyes idős emberek számára már az is komoly kihívás, hogy a négyféle színű labdácskákat szín szerint csoportosítsák. Az idősek pedig teljes erőbedobással igyekeztek a feladatokat megoldani.

Meggyőződésem, hogy ez egy egyértelműen „win-win” helyzet. Az otthonban élők mindennapjaiba izgalmat, valódi kapcsolódást, frissességet vittünk – viszünk. (Érdekes lenne azt kutatni, vizsgálni, hogy vajon az idősek leépülését befolyásolja-e pozitív módon mindez.) A gyerekek megélhetik ezt az intenzív érzékenyülést, nagyon sokat tanulnak az idősektől önmagukról is, és magukkal viszik ezt az élményt – reméljük nagyon hosszú távon.

A kapcsolatteremtés létrejött, most az a legnagyobb feladatunk, hogy ezt folyamatosan élővé tegyük, mozgásban tartsuk, mindig tudjunk valamilyen előrelépést, valami újat is biztosítani. Legutóbbi közös programunk egy salsaparti volt. Áprilisban érkezett hozzánk másfél hónapra egy mexikói fiatalember önkéntesként – az angol nyelv tanulását segítendő. Miután minden programunkba bevontuk, az idősekkel való közös projektünkhöz is kapcsolódott. Szerveztünk segítségével egy salsatanuló partit az otthonban, a negyedikesek bevonásával. A gyerekek, ha kellett (és ha tudtak), fordítottak az időseknek, és közösen táncoltak, táncolgattak a fiatalember vezetésével.

Nemsokára itt a nyári szünet – ez mindenképpen nehéz időszak lesz az otthonlakók számára. Átéltünk már egy téli szünetet, ami csak két hét volt, de ezalatt elveszítettünk egy idős embert. A gyerekek számára ez is fontos tapasztalás volt – ennek a fájdalma, tényszerűsége. Ősszel vissza fogunk térni közéjük, és most azt tervezzük, hogy nemcsak a gyerekek fognak átmenni az otthonba, hanem az időseket fogjuk meginvitálni hozzánk az iskolába.

Miért tartom nagyon fontosnak ezt a projektet? Azért, mert élő, valódi kapcsolatot teremtettünk egy nagyon kiszolgáltatott csoporttal. Mert falakat döntöttünk le minden különösebb nehézség vagy előérzékenyítés nélkül. A helyzet maga teremtette meg az érzékenyítést. Feladatot, felelősséget kaptak a gyerekek, és az adott helyzetben kiválóan működtek. Igaz, sokat foglalkozunk a közösségfejlesztéssel, a szociális kompetenciák fejlesztésével, de a mi gyerekeink sem voltak érzékenyebbek, türelmesebbek, mint mások – egyszerűen csak a megfelelő helyzetbe hoztuk őket.

Ez egy hosszú távú projekt. Szeretnénk minél tovább életben tartani, ezért folyamatosan meg kell majd újítani. A következő két évben (tanévben) egy-egy újabb, felnövekvő évfolyamot tudunk majd bekapcsolni a programba. Ezzel kapcsolatos tervünk és feladatunk, hogy a nagyobb, tapasztaltabb gyerekek mentorálják, segítsék az újonnan belépőket. Így az érzékenyítést, együttműködést egy másik dimenzióban is meg tudjuk valósítani – és ha a jelenleg legidősebb, hatodikos évfolyamunk elballag, megyünk tovább.