Fel a dán szemüveggel!
Kada Krisztina recenziója
Alexander, J. J. és Sandahl, I. D. (2017): Gyereknevelés dán módra. Hogyan neveljünk életrevaló és magabiztos gyerekeket? HVG Kiadó Zrt., Budapest
Biztosan találkoztak már Önök is számos olyan kézikönyvvel, mely szakszerű és hatékony segítséget ígért minden gyermeknevelési szituációban. A könyvesboltok polcai roskadoznak a pszichológiát és pedagógiát népszerűsítő művektől, a hangzatos címek mögött azonban, gyakorta ismétlődő tartalmi elemeket fedezhetünk fel. Hiába a sok „recept”, a várt csoda legtöbbször elmarad. Bár az eredeti cél, a szülői szerep megerősítése lett volna, sokkal inkább érezhetjük bizonytalannak és reményvesztettnek helyzetünket. Majd újra és újra felmerül a kérdés: vajon mit rontok el? Mit lehetne másképpen csinálni? Egyáltalán lehet-e másképpen csinálni? Talán nem is gondolnánk, milyen kis apróságokon múlik az, hogy gyermekünk kiegyensúlyozott és boldog vagy szorongó és bátortalan lesz-e. De mégis hogyan neveljünk életrevaló és magabiztos gyereket?
Erről a kérdésről gondolkodott könyvében a „boldogság országában” élő szerzőpáros, Jessica Joelle Alexander és Iben Dissing Sandahl is, akik egy teljesen új megvilágításból közelítettek a gyermeknevelés kérdéséhez. Egy amerikai anya, aki dán férfihoz ment feleségül, és egy dán édesanya, aki egyben pszichoterapeuta is, hosszas kutatásokat követően, valamint saját tapasztalataikat felhasználva próbálták megfejteni a kiegyensúlyozott gyermekkor titkát, miközben választ kerestek arra is, hogy az OECD felméréseiben miért Dániát választják 1973 óta folyamatosan a világ legboldogabb országának. Bár a titok nyitját a szerzők már a bevezetésben felfedik, úgy gondolom, nem érdemes ennyivel beérnünk, hiszen különleges módszereikről csak a további fejezetekben olvashatunk.
Itt kiemelném, hogy a szerzők többször is hangsúlyozzák, nem volt céljuk negatív színben feltüntetni az Egyesült Államokat, a közölt tények és megállapítások csak általánosítások.
A Gyermeknevelés dán módra hét fejezeten keresztül vezet be minket a dán kultúra világába, valamint tudományosan alátámasztva mutat be olyan élethelyzeteket, melyek mindannyiunk számára elgondolkodtatóak lehetnek. A tartalmi áttekintőt követően rövid összefoglaló keretein belül megismerkedhetünk „a dán módszer alappilléreivel” (játék, hitelesség, átkeretezés, empátia, ultimátumnélküliség, együttlét, hygge), melyek tulajdonképpen megadják a könyv szerkezeti felépítését is.
Mint arról már korábban is szó esett, a dán boldogság titkát rögtön a bevezetés leleplezi. Bár Iben pszichoterapeutaként ismeri a gyermekneveléséről írt tudományos elméleteket és kutatásokat, a választ mégsem a szakkönyvekben, hanem a hétköznapjaikban találták meg a szerzők. Mégpedig a neveltetésükben. Úgy vélik, a gyerekek nevelése mögött húzódó dán filozófia eredményesnek mutatkozik, hiszen az érzelmileg rugalmas, kiegyensúlyozott, boldog gyerekekből, hasonló tulajdonságokkal rendelkező felnőttek lesznek, akik aztán saját gyerekeiket is ebben a stílusban nevelik. Ezen hagyomány továbbörökítésének eredményeképpen a dánok olyan társadalmat hoztak létre, mely már több mint negyven éve folyamatosan vezeti a boldogságlistákat. Fel hát a dán szemüveggel, ismerjük meg ezt a rejtélyes nevelési filozófiát!
A könyv első fejezete a berögződéseket boncolgatja. Felhívja az olvasó figyelmét arra, hogy milyen nehéz elvonatkoztatni a saját társadalmunkból belénk ivódott meggyőződésektől, hiszen ezek annyira átszövik mindennapjainkat, hogy objektíven szinte nem is tudjuk vizsgálni a valóságot. Ezzel együtt jár, hogy meg akarunk felelni ezeknek a kimondatlan elvárásoknak még akkor is, ha esetleg nem értünk velük egyet. A környezet nyomasztó befolyása rákényszerít bennünket, hogy beálljunk a sorba. Sok szülő észre sem veszi, mennyire túlteng benne a versenyszellem saját magával, gyerekeivel és a többi szülővel szemben. Ha a szomszéd gyereke három szakkörre jár iskola mellett, a miénk négyre fog! Versengésre, teljesítménykényszerre neveljük a gyerekeinket, ez azonban számunkra is hatalmas stresszel jár, hiszen szülői csődnek éljük meg az esetleges hibákat. Félünk az ítélkezéstől, a kirekesztettség érzésétől, ezért inkább tovább erősítjük a már így is káros folyamatot.
Mit tesznek ezzel szemben a dánok? Játszanak, és gyermekeiket is hagyják játszani. Ez valószínűleg a legtöbb ember számára furcsának és túlságosan egyszerűnek tűnhet, hiszen a játék csupán „haszontalan időtöltés” az angol különórával szemben.
Egy dán szülő azonban el sem tudja képzelni gyermeke életét szabad játék nélkül. A játék segíti a gyereket önmaga és környezetének megismerésében, élményei feldolgozásában, érzései elfogadásában (Erikson, 2002), valamint olyan társas tulajdonságok elsajátításában, mint például a reziliencia (Stix, 2011), azaz a rugalmas alkalmazkodóképesség. Ezt segítik elő a tanítók és a tantervkidolgozók is, akik tudatosan arra törekednek, hogy ne a tanulás kösse le a gyerekeket, azt akarják, hogy maradjon idejük játszani. Neveléspszichológiájuk középpontjában a „legközelebbi fejlődési zóna” elmélete áll, mely Lev Vigotszkij orosz pszichológus nevéhez fűződik (B. Lakatos, 2011). Az elmélet alapja, hogy a tanuláshoz és fejlődéshez a gyerekeknek megfelelő mennyiségű térre van szükségük, a szülő feladata pedig ennek biztosítása, felesleges beavatkozások nélkül. A dánok szabadon engedik gyerekeiket, ösztönzik őket új dolgok kipróbálására, fejlesztve így önkontrolljukat és rugalmas választási képességüket.
Felmerülhet azonban a kérdés, hogy ezek a kiegyensúlyozott, vidám, már-már utópisztikus gyermekkort megélő gyerekek, a későbbiekben hogyan küzdenek meg az esetleges veszteségekkel, képesek lesznek-e feldolgozni, ha tragédia éri őket. A legtöbben hozzá vagyunk szokva ahhoz, hogy a mesék pozitív befejezéssel zárulnak, a szegény legény elnyeri a hercegnő kezét, a gonosz pedig megkapja méltó büntetését. A dánok „nem kímélik” gyerekeiket a szomorú végkifejlettől, sokkal inkább arra tanítják őket, hogy ez az élet velejárója. Érzelmeiket nem rejtik el, a tragikus és felkavaró eseményekről is beszélnek gyermekeikkel. Ezzel a hiteles attitűddel megtanítják őket arra, hogy felismerjék és elfogadják valós érzelmeiket, legyenek azok jók vagy akár rosszak.
Ehhez azonban elengedhetetlen a dánok „átkeretező képessége”, azaz hogy képesek más perspektívából tekinteni magukra, valamint az őket körülvevő világra. A könyv így fogalmaz:
Számos tanulmány bizonyítja, hogy amikor közérzetünk érdekében szándékosan átkeretezünk egy eseményt, akkor agyunk azon területein, amelyek a negatív érzelmek feldolgozásáért felelősek, csökken az aktivitás, a kognitív és adaptív integráció területén pedig megnő. (Alexander-Sandahl, 2017, 64.)
Ennélfogva azonban nem csak a halál, a betegség, vagy a veszteség kerül más megvilágításba, hanem a gyermeki viselkedéséről alkotott vélemény is. A dánok elválasztják gyerekeik pillanatnyi cselekedeteit a személyiségüktől. Nem „címkézik fel őket” olyan előszeretettel használt jelzőkkel, mint például a kezelhetetlen, a rendetlen vagy a makacs. A dánok szerint a makacsság a kitartás jele is lehet, ami ebből a szemszögből vizsgálva fontos előnyforrás a jövőre nézve. Talán nem is gondolnánk, de a kimondott szavaknak óriási súlya van gyermekünk fejlődésének szempontjából. A dánok ezért arra törekednek, hogy nyelvhasználatuk ne korlátozó legyen, nem mondják meg gyerekeiknek, hogyan kellene viselkedniük vagy érezniük magukat a különböző helyzetekben. Olyan nyelvet használnak, ami segít a gyereknek megérteni cselekedeteik és érzéseik mögött álló okokat. A dánok szemében sosem a gyerek rossz, hanem amit csinál.
Ehhez a felfogáshoz azonban empátiára van szükség. A szerzők döbbenten állapították meg, hogy sok ember nem ismeri az empátia szó pontos jelentését, összemossák azt az együttérzés fogalmával. Az empátia az a képesség, hogy felismerjük és megértjük mások érzéseit, tehát az adott helyzetben tulajdonképpen „belebújunk a bőrébe”. Ha kellő empátiával fordulunk a másik felé, erősítjük benne azt, hogy a sebezhetőség kimutatása nem a gyengeségre, hanem az erős jellemre vall. A sebezhetőség híres kutatója, Brené Brown szerint az emberek azért félnek sebezhetőségük kimutatásától, mert félnek a kapcsolataik megszűnésétől (Brené, 2010). Ezért inkább nem beszélünk az érzésinkről, fenntartjuk a tökéletesség látszatát, s ezzel meg is öltük az empátia megnyilvánulásának lehetőségét. Tulajdonképpen hazugságban élünk, ahol nem csak másokat, de önmagunkat is becsapjuk. Gyermekünk elsődleges mintaadójaként pedig pontosan ezt a mentalitást adjuk tovább. Valóban empátia mentes világban szeretnénk élni? A válasz valószínűleg nem. Mindezek elsajátítása azonban egy tanulási folyamat, ami nem egyik napról a másikra alakul ki, de ha tudatosan fókuszáljuk cselekedeteinket, az eredmény nem marad el.
A dánok ezt a tudatosságot nem csak saját vagy családjuk életében alkalmazzák, hanem az oktatási rendszerükben is. Dániában már az óvodás gyerekeket arra tanítják, hogy próbálják meg szavakba önteni az érzéseiket egy-egy szomorú, örömteli vagy haragos kép láttán. Tehát megtanulják megfogalmazni a saját és mások érzelmeit úgy, hogy közben nem ítélik el azokat. Az iskolában is tudatosan próbálják fejleszteni ezt a területet, amit kiválóan bizonyít a Mária dán királyi hercegnő által kidolgozott a „Megfélemlítés nélkül (Free of Bullying)” program.
A dán iskola jellegzetessége még az is, hogy nem a „gyengeségekre” helyezi a hangsúlyt. Mindenkiben igyekeznek felfedezni azt, amiben különleges, amiben jól teljesít, erősítve így az önbizalmat és a pozitív énkép kialakítását. A képességek sokszínűségét kihasználva tanítják őket az elfogadásra és egymás segítésére. E célt szolgálja a tudatosan kialakított ülésrend is, mely a tanártól a gyerekek pontos ismeretétét várja.
A dán iskolákban azonban nem csak a tanárok, hanem a diákok is hozhatnak döntéseket. A szabályok megalkotását például minden évben a diákokkal együtt végzik, év elején hosszasan elbeszélgetnek arról, hogy milyen egy jó osztály, valamint milyen légkör és viselkedés segíthet ennek kialakításában. A közösen megalkotott szabályokat aztán kifüggesztik az osztálytermekben, majd minden év elején újraírják őket. Vajon közülünk hányunkat kérdeztek meg az iskolában arról, hogy mit tartunk helyesnek, vagy mit tegyünk akkor, ha egy társunk túl hangos? A válasz elgondolkodtató.
A dán boldogság kalauzának hetedik és egyben utolsó fejezete a „hygge világába” repíti olvasóját. „A hygge egyedülálló dán szó, amely különleges együttlétre utal.” (Alexander-Sandahl, 2017, 143.) Eredetét tekintve a germán hyggja szóból származik, melynek jelentése az, hogy valaki „elégedettnek gondolja vagy érzi magát”. „Egyszerre erény, ok a büszkeségre, hangulat és lelkiállapot. A hygge olyasvalami, amivel a dánok mind tettben, mind gondolatban egyaránt azonosulnak.” (Alexander-Sandahl, 2017, 126.) Tulajdonképpen egy életforma, mely során az egymással töltött meghitt idő szerepe felértékelődik. Ilyenkor próbálják saját problémáikat a küszöbön kívül hagyni, nem veszekedni, hanem csapatként együttműködni.
Mindezt olvasva felmerülhet bennünk a kérdés: Vajon nálunk ez miért nem működik? Mit tehetnénk, hogy másképpen legyen? Egyáltalán tehetünk-e bármit is? A realitás talaján maradva tudjuk, hogy a kultúrát nem lehet csak úgy levetkőzni, és egyik napról a másikra kicserélni. El kell fogadnunk, hogy egy személyben az egész világot megváltoztatni nem tudjuk, de sokat tehetünk azért, hogy „átkeretezzük a saját világunkat” (magánélet, családunk mindennapjai stb.). Ehhez nincs is szükségünk másra, csak kellő elhatározásra, időre és kitartásra, melyhez jó alapul szolgálhat Iben és Jessica könyve.
A rendkívül változatos és sokoldalú témákat csokorba foglaló mű dr. Vekerdy Tamás utószavával zárul, mely úgy gondolom, méltó megkoronázása a magyar fordításnak. Jessica és Iben könyvét mindenki haszonnal forgathatja, hiszen nagyon olvasmányos és gyakorlatias, emellett tudományos alátámasztottsága erősíti hitelességét. Különösen ajánlom azoknak, akik hisznek egy boldogabb jövőben, és készek egy teljesen más szemüvegen keresztül tekinteni az ehhez vezető útra.
Felhasznált irodalom