Grana 75 éves

Grana, Szilvi, Szilva. Aczél Anna írása

A Taní-tani Online megkésve köszönti Granasztói Szilviát, aki október 21-én töltötte be 75. évét.

Nagyon nehéz valakiről írni, aki részese az életünknek. És Granasztói Szilvi része, fontos része az életemnek. Ha valaki ismeri Granasztói Szilviát, tudja, hogy róla különösen nehéz írni, minden sablonból kibújik. Olvastam egy pár éve vele készült interjút. Nagyon okos kérdések, válaszok, művészetről, bábozásról, és arról, hogy miért nem sikerült eddig elérni, hogy a bábművészet tantárgy legyen a tanárképzésben. És mégsem Szilvi volt, aki a cikkben megszólalt. Igazi újságírói stilizálás volt, csak éppen nem Szilvia. Ő az, aki, saját szavába vág, annyira szeretné meggyőzni a partnerét, hogy micsoda csodákra képes egy jó bábozás, szövés, agyagozás. És az is ő, aki soha nem adja fel, jó most nem sikerült, de nincs idő szomorkodásra, mert van, még akit talán meg lehetne győzni, ha most nem, de legközelebb biztos megértik, hogy annak a lánynak nagyon kellene lakhatási lehetőség, a kézműves kollegának, aki most rossz élethelyzetben van, annak szakkörvezetési, munkalehetőség. Valamikor, 1977-vagy 78-ban lányom Leveleki Eszter táborába ment, a híres Bánki táborba. Szorongtam rendesen, az első látogatásig. Mai napig ható élményem, ahogy a nem egyszerű kislányomat ott el-befogadták. Ezen az első tábori látogatáson ismertem meg Granasztói Szilviát, aki segített a táborban, és törődött az arra rászorulókkal. Bori büszkén emlegette Szilvát, én pedig itthon megkerestem, és elkezdtünk beszélgetni. És tesszük ezt a mai napig, kisebb-nagyobb szünetekkel. Már akkor is bábozott, kis csapatot gyűjtött maga mellé, ünnepek előtt múzeumok előterében tartottak foglalkozásokat, vagy éppen Mezei Gyurival cigány fiataloknak szervezett karácsonyi ünnepet. Sok gyerek ott kapott az ajándék mellé mesét, és olyan színházat, ahol ő is szereplő lehetett. Szilvi ott volt mindenhol, ahol rászorulók voltak.

Nagy találkozása volt a 80-as években Ferenczi Györggyel, aki akkor az esztergomi javítóintézetnek volt a frissen kinevezett igazgatója. Ferenczi György saját gyerekeivel látta Szilvia foglalkozását egy múzeum előcsarnokában, és elhívta Esztergomba, tartson foglalkozást a bezárt lányoknak, akik az ilyesmit hírből se ismerték. Ettől a perctől voltak társak, Grana követte őt Rákospalotára, és azóta is állandó résztvevője Palota életének. Magával hozta szakkörvezető társait, volt agyagozás, szövés, bőrözés és persze bábozás. Az áttörés a lányoknál, akik először idegenkedtek a „dedós” bábozástól, az volt, amikor felléptek, és sikerrel játszottak külső nézők előtt is. Sokat jelentett, hogy el lehetett bújni a bábok mögé, hogy ők látták a nézőket, de őket nem látták. Aztán persze kiléptek, de addigra megtanulták használni a hangjukat, a kezüket.

Nem tudom, mennyire tudni Szilviáról, hogy hosszú évekig ingyen dogozott nyári vasárnapokon az Állatkertben, cserébe az intézet növendékei ingyen mehettek be. Az intézet lányai többet megéltek, mint sok felnőtt, erőszakban, nélkülözésben. Életük része a bizonytalanság, a koravén gondok ismerete. De kimaradtak a gyerekkor örömei, a fővárosból érkezettek is csak szűk lakóhelyüket ismerik, meglepően tájékozatlanok közlekedésben, ügyeik intézésében. Szilvia, kézműves társai, és az intézet nevelői igyekeznek valamit pótolni abban a reményben, hogy az innen kikerülő lányok már saját gyermekeiknek többet tudnak nyújtani. Voltak igazi bábszínházban, megnézhettek kőszínházi darabokat. Együtt láttam velük Steinbeck Édentől keletre c darabját, amiről azt hittem, túl távoli, túl elvont. A lányokat mélyen megérintette, rengeteg saját élményt hozott elő.

Talán a Face-nek köszönhetően az utóbbi időben több, régebben elment növendék ad hírt arról, hogy rendben van, szépen neveli gyermekét, és igen, ők már többet nyújtanak, mint amit ők kaptak, ők elviszik állatkertbe, elengedik iskolai programokra gyerekeiket, néha a környezet meg nem értése ellenére is.

Elévülhetetlen Szilvi érdeme abban, hogy megismertette növendékeinkkel a cigány kultúrát. Azok a gyerekek, akik csak szitokként hallották emlegetni cigányságukat, gyakran tele bizalmatlansággal fogadták a „magyarok” szavait.

Ez nagyon sokat foglalkoztatta Szilviát. Nagyon bántotta, hogy a lányok csak azt tudják, hogy senkiben nem bízhatnak, hogy ők a többségi társadalom legszélén élnek. Arról se vesz senki tudomást, hogy a cigányság se egységes, hogy mások a szokások, a nyelv a beásoknál, a zenész cigány családoknál, az oláh cigány családoknál.

Granasztói Szilvia és Gelb Beáta találták ki az azóta hagyománnyá lett Roma napot, ami több mint 20 éve a tanév zárása, olyan ünnep, amire nemcsak a testvérintézetek lakói, de régi növendékeink, az intézet barátai is hivatalosak. Elég gyorsan kialakult egy jó forgatókönyv, ami minden évben kicsit más, de mégis ugyanolyan. A reggelt a lányok kezdik egy cigánytánccal, amit a kezdet óta ugyanaz a cigány házaspár család tanít be. Az ő táncukkal kezdünk. A házaspár két gyerekén mérjük az évek múlását, nagyfiuk itt tette meg első lépéseit, itt állt először színpadra, ma önálló műsora van. Ma már a „kicsi” is önállóan ropja. (Azt nem is kell említeni, hogy a házaspárt erős kapcsolat fűzi Szilviához részese az ő életüknek, segíti őket tanáccsal, szeretettel.) Utána a Mesterségek utcájában lehet kosárfonást, agyagozást, szövést tanulni, gyakorolni és mindenféle játékban részt venni. Néhány éve fiataljaink saját alkotásaikat, maguk sütötte édességeket is árulnak. A vendégfiatalok ehhez játékpénzt kapnak, a felnőttek valódi pénzzel fizetnek.

A délelőtt programja minden évben a kápolnában az aktuális kiállítás megnyitása. Volt pl. Bari Janó-kiállítás, volt tematikus gyerekalkotások kiállítása. De volt egy nagy sikerű szemle kollegák alkotásaiból is. És fotókiállítás stb. Sok fiatal először járt ilyen helyen.

Hagyományosan töltött káposzta az ebéd. Utána a vendégintézetek fiataljai mutatják be programjukat, ami általában tánc, ének, szavalat. Ezt értékeli a zsűri, melynek Szilvia az elnöke. Utána folytatódik a sokféle játék. Külső látogató nem is veszi észre, hogy itt javítóintézeti fiatalok ünnepelnek. A délutáni programban szokott a tematikus beszélgetés helyet kapni. Volt beszélgető vendég Daróczi Ágnes, máskor sikeres cigány fiatalok, de eljött Choli Daróczi is, és sokan, akik rájöttek miért is fontosak ezek a beszélgetések. Nagyon jó, hogy eljönnek régi kollegáink, dolgozóink hozzátartozói. Egyre többen kezdtek rájönni, hogy van mire büszkének lenni, érdemes megismerni a szokásokat, hogy van mit adni. (És persze szövődnek barátságok, szerelmek is. A Roma nap után megélénkül a levélforgalom a testvérintézetek felé.)

És a másik fontos találkozása Szilviának Iványi Gáborral, a Wesley főiskolával is sok éves. Szilviának köszönhetően az itteni szakoknak fontos eleme a bábozás, a kézművesség tanítása. De persze sok évig elmaradhatatlan résztvevője volt Szilvia a börtönbe vitt karácsonyi programoknak is. Hogy a család mit szólt a karácsony esti börtönlátogatásokhoz, az egy másik történet lehet.

Nem is tudom elképzelni Szilvit szatyrok, bugyrok nélkül. Tele volt, van mindig nagyon fontos dolgokkal. Gerincműtétje után az orvosok megpróbálták megtiltani a cipekedést, ezért, időnként már négy helyett esetleg „csak” három táskát, szatyrot cipel. Minden darabra nagy szükség van, valahol várják, valakinek oda kell adni.

Különleges Szilvia kapcsolata családjával. Nagyon büszke édesapjára, bátyjára, sokszor említi csoda fiait, és ma már a fantasztikus unokákat. Férjével, Karácsony Gáborral való kapcsolata két csodálatos ember szövetsége volt. Szilvi nagyon figyelt, hogy Gábor alkotói időszakai teljesen zavartalanok lehessenek, és most fájó halála után megálmodta és megcsinálta a családdal a művész lakásmúzeumát. De Gábor is tolerálta, segítette, elismerte Szilvia munkáját. Úgy adta oda pl. Kossuth-díját Szilviának, hogy abból bőven jutott Palotának, a Wesleynek is. Szilvi csak adni tud, az elfogadás nincs benne repertoárjában.