Hagyj nyomot!

részlet a könyv borítójából

Mit keresnek a művészek az iskolában? Lencse Máté recenziója

Galambos Rita – Major Virág (2019): Hagyj nyomot! Mit keresnek a művészek az iskolában? Demokratikus Ifjúságért Alapítvány, Budapest.

Talán két szempontból igazán fontos számomra a nyomhagyás. Egyrészt pedagógusként azon dolgozom, hogy a gyerekekkel történjen valami pozitív, valami olyasmi, amit együtt kitaláltunk, és ennek a változásnak, ennek a fejlődésnek vannak olyan jellegzetességei, amikben látom saját magam. Megnézem a folyamatot és látom a kanyarokon, hogy azokat miattam vették be úgy. Ha mással tanulnak, ha mással dolgoznak, akkor kicsit más lesz az út. Elképesztően feltölt, amikor egy-egy ilyen nyomot felfedezek, igazából bármilyen kiégésen keresztülcibál. Másrészt azért fontos a nyomhagyás, mert túl sok jó ötletet, remek programot láttam szinte láthatatlannak. Szeretem, hogy a Demokratikus Ifjúságért Alapítvány foglalkozik azzal, hogy amiket csinál, az látható legyen mások számára, így korábbi kiadványaik le is tölthetőek a weboldalukról. Remélem, nemsokára ez a munka is ott sorakozik majd a többiekkel.

Jelen mű egészen pontos öndefinícióval rendelkezik: “Módszertani segédlet kutatás- és alkotásközpontú tanulási folyamatok tervezéséhez és megvalósításához”. A DemoLab projektben felhalmozódott tudás lenyomatát tarthatja a kezében az olvasó. Lenyomat tartalmában és kivitelében is, de erről kicsit később, most derüljön ki, hogy mi az a DemoLab. Egy olyan művészeti-pedagógiai projekt, melyben két éven keresztül, kilenc hazai középiskolában alakultak olyan műhelyek, ahol diákok, tanárok és kortárs művészek dolgoztak együtt. Hogy mit és min, azt maguk a műhelyek dönthették el, a közös téma az utópia volt, melynek értelmezése és feldolgozása elég sok lehetőséget biztosított arra, hogy egészen különböző produktumok szülessenek.

A könyv több mint harmada a műhelyek bemutatásával foglalkozik. Tulajdonképpen rövid esettanulmányok formájában ismerhetjük meg a munkákat, a különböző folyamatokat. Bár a szerzők indokolják, elég zavaró, hogy a műhelyleírások szerkezetükben is különböznek. Még ha más logika mentén épültek is a folyamatok, jó lett volna keretek közé helyezni a leírásokat, melyek ráadásul nagyon sokféle szöveget tartalmaznak (idézetek, interjú- és cikkrészletek), így nehezen állnak össze. Sokszor a törzsszöveg is túlzóan baráti hangot üt meg – mintha esti beszélgetésekből tévedt volna oda egy-egy jelző és becenév. És akkor ez az egész mégis elkezd működni. Egy idő után azt kezdtem érezni, hogy megérkeztem a projektbe, aminek nagyon határozott művészeti-pedagógiai elképzelései vannak, ugyanakkor nem tudja pontosan, hogy mi sülhet ki ebből az egészből, hiszen maga mögött hagyta az ismert – de nem működő – iskolai kereteket, és olyan új területekre vitte a gyerekeket, melyek egyes részeit ugyan ismerjük, de így egészében azért elég ismeretlen. Kísérlet tehát. És kicsit a kiadvánnyal is ez történt, elhagyott, el kellett hagynia kereteket, hogy megpróbálja megragadni a lényeget.

A kivitel megélésében és megértésében is hasonló utat jártam be. Sok minden zavar a kiadványban, miközben az egész mégis működik. Nem tudtam befogadni a fekete oldalakat, tudni szerettem volna, hogy az egész oldalas művek közül melyiket kik készítették, jól esett volna kicsit kevesebbféle szöveg, struktúra, grafika. Ha nekiállsz pörgetni a könyvet, akkor hihetetlen katyvasz rajzolódik ki. Elsőre. De amikor harmincadjára is megpörgeted, akkor muszáj elgondolkodnod azon, hogy miért is esik ez ennyire jól. Nem tudom, hogy amiket tapasztalok és érzek a kötet kapcsán mennyire kiszámítottak, de úgy látom, hogy a projekthez nagyon jól passzoló kiadvány készült el. Mintha a projektből lépett volna elő. Mintha egy lenne a sok elkészült produktum közül, nem csupán egy azokról szóló könyv. Sok ember sokféle munkája és gondolata került összegyúrásra mindössze 80 oldalban, és úgy tűnik, hogy ez csak ebben a formában tud lélegezni.

A módszertani segédlet mivolt leginkább két fejezetben érhető tetten. Persze rengeteget kapunk az esettanulmányoktól, sőt, a műhelyek tanulságai is összefoglalásra kerültek, de azért inkább kérdésekkel gazdagodunk, mint válaszokkal. A főbb inspirációk leírása viszont már körvonalazza a válaszokat. Olvashatunk a Freinet-pedagógiáról, az oktatási fordulatról, a kritikai pedagógiáról, a tanulási élménytervezés módszertanáról és a Tanközlönyről. De tegyük gyorsan hozzá, hogy nem ezekről tanulunk igazán. Ez a fejezet inkább az inspirálódásról szól, mint a felsorolt elméletek, módszertanok megismeréséről. Arról tehát, hogy nézzük meg, mi minden hagyott bennünk nyomot, mik azok a pedagógiai megközelítések, amiktől sokat kaptunk, amiket képesek vagyunk mi magunk is jól működtetni. És ha többen vagyunk, akkor több ilyen lesz, és ezeknek az inspirációknak a rímképletét megtalálni az igazi, izgalmas feladat. 

És ha valaki valami igazán kézzelfoghatóra vágyik, annak került a könyvbe egy checklist is. Nagyon gazdagon összeszedték a szerzők az alapértékeket, a folyamat lépéseit, és egészen konkrétan leírják, hogy mi mindenre van szükség a megvalósításhoz, akár mondjuk eszközök szintjén is. Végül pedig a gyakori kérdésekre adott válaszok igyekeznek minden kétséget eloszlatni.

A könyv utolsó része újra nyomokat ad. Egyrészt megmutatja – gondolattérképek, idézetek mentén –, hogy mit adott a srácoknak a DemoLab, másrészt vezet minket, miért is érdemes ilyesmibe belevágni. Azt semmiképpen sem állítom, hogy ebből a könyvből össze lehet rakni egy ehhez hasonló projektet, mert nem érthető meg minden belőle. Viszont nagyon jól meg lehet érezni, milyen ez. És ebből építkezve fontossá válhat számunkra, hogy a gyerekeknek megmutassuk, milyen jó dolog nyomot hagyni. Így vagy úgy.


A DemoLab záróeseménye 2019. szeptember 21. és 24. között kínál programokat.

A szerzőről: