Iskola, közösség, reflexió
Zarándi Zsolt Bence könyvismertetése
Trencsényi László: Az iskola belső világa. Tanulmányok 1989-2003. Budapest, 2015, Fapadoskönyv Kiadó.
A Fapadoskönyv Kiadó gondozásában megjelent könyv a 7. ebben az életműsorozatban, amely bemutatja Trencsényi László pedagógiai munkásságát. A szerző csaknem 50 éves alkotó munkásságának jelentős részét a tanítási órán, iskolán kívüli, mondhatni szabadidős foglalkozások szakirodalmának gyűjtése és rendszerezése alkotja, de ahhoz, hogy megértsük a szerző törekvéseit, fontos, hogy lássuk, hogyan viszonyul az iskolán belüli eseményekhez, és mi a pedagógiai hitvallása. A könyv maga egy tanulmánygyűjtemény, melyben a szerző 5 egymásra épülő tanulmánya olvasható az iskolai közösségszervezés témakörével kapcsolatban, és így megalkot egy teljesebb képet ennek a témának a fontosságáról és lehetőségeiről.
Az első tanulmány 1989-ben született, és a változás viharaiban álló iskolák belső világát veszi górcső alá. Bemutatja az iskolák közösségi szerepének növekedését ebben az időszakban. Az iskolakritikai tanulmány első részében az 1984-es közoktatás-fejlesztési program következményeit vizsgálja, és arra a megállapításra jut, hogy az iskolák reformja a demokratizálásban rejlik, mintha ez a fogalom háttérbe szorítaná a szűkebb szakmai kérdéseket. A jól működő iskola elsődleges kérdésévé az válik, hogy kinek szeretnénk megfelelni. A reform útját a szerző szerint a szolgáltatás jellegű iskola mutatja, A következő dimenziók mentén vizsgálja a fejlesztés lehetőségeit: idő, tér, tevékenység, funkció, szerkezet és kapcsolatok. A tanóra és az osztály diszfunkcióit bemutatva hangsúlyozza, hogy ezeket a kereteket nem kell szükségszerűen elfogadni. A tanulmány konklúziója: ahhoz, hogy egy reform jellegű iskola működhessen, konszenzusra van szükség. Az itt felvázolt modell felveti azt a kérdést, amelyre jelenleg nincs pontos válasz, hogy a modern iskola csak az infrastruktúrát biztosítja a tanulóifjúság számára, vagy más feladatai is vannak-e. Hiszen a konszenzus révén a külső környezet, a diákság és a tanári testületek együtt határozzák meg a szükségletek alapján az iskola működését.
A második tanulmány 1995-ben látott napvilágot. A szerző ebben az iskolák belső világának változásait vizsgálta a rendszerváltás utáni 6 évben (1990–1995) empirikus kutatások alapján. Már a bevezetésében is azt írja a tanulmány, hogy az iskolák problémái elvesznek a makroszintű konfliktusokban, és így nagyon nehéz kritikus szemmel értékelni az iskolák helyzetét. A kutatás alapfelvetése, hogy ebben az időszakban olyan változásokon ment keresztül a tanulóifjúság, amelyek külön-külön is megrendítették volna az iskola képéről alkotott közmegegyezés ingatag szerkezetét. A tanulmány vizsgálja a fegyelmi helyzet romlását, a szociális szolgáltatások bevezetésének lehetőségét a közoktatásba, a fiatalok értékrendjének változását, új csoportfolyamatok megjelenését, a diákszervezetek szűkülő lehetőségeit, az iskolaszék új intézményét és a fenntartóval fennálló kapcsolatot, és ezen dimenziók mentén értelmezi a 90-es évek első felében végbement változásokat.
A harmadik tanulmány a komprehenzív iskola gyakorlati működését modellezi 2003-ban, miközben akkor ilyen iskola Magyarországon nem működött. (A jelenlegi oktatáspolitikai döntések pedig végképp nem támogatják ezt a modellt.) Az ilyen iskolák célja a szelekció késleltetése, gondoskodás a különböző kulturális hátterű diákok egységes, ugyanakkor differenciált oktatásáról-neveléséről. Működését leginkább egy demokratikus közoktatási törvény támogatná, hiszen az alapelv az, hogy az iskola minden szereplőjét megilleti az egyenjogúság, és így a működés kialakításánál mindenkinek a véleményét figyelembe kell venni.
A negyedik tanulmány (2004-ből) a szerzőt nem meghazudtolóan az iskolai közösség meghatározására és fogalmi elemzésére vállalkozik. Sorra veszi azon iskolapéldákat (Don Bosco Oratoriuma, Boy’s Town, Korczak Árvaháza, Loránd Kertész utcája, Gáspár László Szentlőrince stb.), ahol a közösség szervezeti szinten megjelent, de azt is hozzáteszi, hogy a reform dagályának elvonulásával mindig eltűntek ezek a kis szigetek.
A kötet utolsó tanulmánya 2003-ban született és a minőségbiztosítással foglalkozik. Hangsúlyozza a kollegialitás normáját mint a minőségbiztosítási rendszer kialakításának kihagyhatatlan elemét. Elemzi a Comenius-program erősségeit és gyengeségeit, valamint az adaptáció során fellépett problémákat.
A könyv konklúziója, hogy a minőségbiztosítás alapvető eleme az önismeret és az önreflexió, így a demokratizált iskolamodellek kialakításánál ez az egyetlen mód, hogy a partnereket megnyerjük. Az iskola hatékony működéséhez elengedhetetlen az önismeret és a partnerek együttműködése. A kötetet mindenkinek ajánlom, aki mélyebben meg akarja érteni, hogy mi is az a reflexió, illetve mindazoknak, akik szeretnék megérteni, milyen is volt az iskola, és mit jelentett a közösség a XX. század utolsó és a XXI. század első évtizedében.