Immár kész a leltár

Székely Róbertné

Trencsényi László búcsúbeszéde Székely Róbertné Kemény Judit temetésén

„A bölcs ember nem mindig boldog, de sohasem boldogtalan.”

„… immár kész a leltár.
Éltem – és ebbe más is belehalt már.”

Vajon Székely Róbertné Judit készített-e leltárt, készített-e mérleget? Önmaga számára. Hiszen természettudósként tudta, hogy a családtagokban, barátokban, növendékekben őrzött tanítások, emlékek mind az ő személyiségének lenyomatai, de fizikai-biológiai értelemben nincs közük az örökkévalósághoz. Elszámolni valója tehát csak önmaga számára lehetett. Ha a végső kór éppen ebben meg nem akadályozta. Mi lehetett utolsó gondolata? S mikor volt ennek az utolsó gondolatnak meghatározható pillanata? Akkor, amikor élete utolsó pillanataiban gyermekei és unokái mellette voltak? Vagy már akkor, amikor kórházba került, s már látszólag nem volt szeretteivel?

Mi családtagok, barátok, tanítványok annyit mondhatunk, hogy ezek a „lenyomatok” csakugyan tartósak voltak és maradnak – egészen addig, amíg mi is nem kerülünk a végső számvetés kényszerének/lehetőségének helyzetébe.

Hosszú élete során sok emberrel tartott kapcsolatot Azon szerencsés emberek közé sorolom magamat, akiknek megadatott hetven évemből csaknem hatvanat így vagy úgy a közelében tölteni. Módomban volt – tőle – megismerni azoknak az életéveinek a történetét, melyek idején még őt nem ismerhettem.

Mi Székely Róbertné, Kemény Judit, Judit néni, Robinéni, Judit életének legfőbb kérdése és tanulsága?

Székely Róbertné

Nehezen megválaszolható kérdés: boldog volt-e élete? Sok oka van annak, hogy igent mondjunk. Szép, egyre gyarapodó család megannyi szépen haladó sorssal; szakmai sikerek, előrehaladás az elismertségben; jeles barátságok, kapcsolatok munkahelyein – akár a pesterzsébeti Dolgozók Gimnáziumában, akár a zuglói Radnóti Gimnáziumban, akár a józsefvárosi Fazekasban, akár az Iskolatelevízióban, akár a budai Tanítóképzőben. Ezek olyan munkahelyek és olyan munkahelyi barátságok voltak, melyekre ma is (a celebek korában) tisztelettel, csodálattal nézünk. Így nézünk a barátságok erejére is, de e barátok emberi, szakmai kiválóságaira is, melyek rendre egyben őt is minősítették. Hogy a már nem élők közül említsek néhányat: Kovács Endre, Gábos Adél, Simon József, a Radnóti Gimnázium tanárai, Genczwein Ferenc, a Fazekas vezetője, Sándor György, az Iskolatelevízió legendás megteremtője, Petrolay Margit, a meseíró.

Hogy boldog volt-e? Sok okunk lenne a kételkedésre is. A háborús évek, a vészkorszak rémületében, sokszor valóságos életveszélyben eltelt gyerekkor; a tisztes szegénységben a továbbtanulás gondjai; a fiatalon megélt nemzeti tragédia 1956-ban; a családalapítás és a család egyben tartásának nehéz kihívásai; megannyi sikeres munkájának veszteségei. Így pl. a Radnóti Gimnázium tanári karában 1965-ben többeket érintő, az ő személyét illetően távozással járó drámai személyi válság; a 80-as években az Iskolatévé „bedőlése”. De idesorolom a megtalált eszmék, eszmények eróziójának megrázó-felkavaró élményét is. Ugyanígy a társadalom átalakulásának azt a – nagyon is érzékenyen megélt – hangsúlyát, mely a származás miatti üldöztetés mélyre elásott félelmeit is felidézte utolsó éveiben.

Boldog volt-e tehát Székely Judit?

Ezt a kérdést nem tudom megválaszolni. Gyermekei mondják, hogy kedves szavajárása volt ez a mondat: „A bölcs ember nem mindig boldog, de sohasem boldogtalan”. Lehet, hogy nem is azt kellene nézni, hogy boldog volt-e.

Inkább az jár az eszemben, hogy a legjellemzőbb rá, útjára, mentalitására, hogy minden megszenvedett emberi drámából úgy tudott „kijönni”, hogy jobb lett tőle.

A vészkorszak gyerekkori rémségei elkötelezték a társadalmi igazságosság iránt, az eszmék keresésében bekövetkezett társadalmi-nemzeti krízisekben egyre világosabban, tudatosabban tudta elkülöníteni a kor közgondolkodásában az ocsút a tiszta búzától, az iskolai párbajokban erősödött hite, tudása a humanisztikus pedagógiában, a családi krízisben is emberhez méltó megoldást talált, felismerte férjében a segítségre szoruló személyt, és visszafogadta.

Micsoda lélek kellett ahhoz, hogy vagy 50 évvel az érettségi után joggal – joggal-e? – megbántódott egykori tanítványának ő nyújtson kiengesztelést kérő kezet. Mert ezt a régi konfliktust is így tudta feldolgozni. Növekvő emberséggel, ha kell: tisztességes önkorrekcióval.

Megannyi ígéretet hagyott maga után! Újabb családi találkozókat, azt a bizonyos „elnyújtott” születésnapot, közös dalolást a következő érettségi találkozón, emlékiratainak közreadását, találkozásokat, tanácsokat az eltévelyedőknek.

Magunkra maradtunk, kedves barátaim.

Magunknak kell elrendezni: egy-egy családi probléma, egy-egy megoldásra váró feladat, emberi-közéleti kihívás esetén, etikailag, világnézetileg kényes kérdésben miképp fogunk dönteni.

A mérce adott. Legalább annyi, amit kedves költőjének, iskolánk névadójánek, példaadó hősének, Radnóti Miklósnak szavaival üzent életében többször is: „Tiszta szavam sose kormozza be a barna füsttel égő félelem.”

Köszönjük, Judit.

A szerzőről: