Kiszíneztük az iskolát
Tóth Erzsébet írása
Korábban a rongálás nagyon gyakori volt, és csodálkozva láttuk, hogy ezeket a dolgokat már nem teszik tönkre.
A történet akkor kezdődött, amikor hét-nyolc évvel ezelőtt a gyerekekkel kézműveskedtem az iskola aulájában. Ekkor érkezett egy anya a gyermekével, beiratkozni jöttek. Kicsit körülnézett, és mondta is a lesújtó véleményét: ez is aztán egy lepusztult iskola! Magamban igazat kellett adnom neki. A Mándy Iván Szakképző Iskola és Speciális Szakiskola (korábbi nevén a „Szabómester”) Budapest VIII. kerületében található. Iskolánk tanulói is zömükben a kerületből vagy a Pest környéki agglomerációból érkeznek. Túlnyomó részük halmozottan hátrányos helyzetű. A kolléganőmmel, Juhászné Schultz Piroskával mindketten magyar-történelem szakos tanárokként kezdetben szakkört vezettünk, ahol üvegfestéssel és dekupázstechnikával foglalkoztunk.
A fenti eset után kezdtük a gyerekek bevonásával színesíteni az épület szürke külső arculatát. A diákokat arra biztattuk, hogy fessék be a széküket, padok kerültek elő a pincéből, amelyeket velük együtt újítottunk meg és helyeztünk el a folyosókon, hogy a szünetben ne a radiátorokra üljenek.
Időközben sokat változott az iskola. A Budapesti Komplex Szakképzési Centrum anyagi támogatásával lecsempézték a hosszú folyosókat, és ez már kulturált hátteret adott az iskolai életnek. Átrendeztük a vitrineket, a tanulók által készített tárgyakat állítottunk ki bennük. Az évek során több mint száz gyereket sikerült bevonni a munkába. A diákok örömüket lelték ezekben a tevékenységekben, amelyekre az osztályfőnöki órák keretében került sor. Voltak olyanok is, akik a tanítási órák után is ott maradtak, ha lelkesítette őket a feladat. Átfestettük a büfét is: a kövezet és a falak is kellemes, vidám színeket kaptak. Borbély László igazgató szerint az iskola megújuló arculata a beiskolázásra is jótékony hatással volt.
Ez motivált minket arra, hogy megszüntessük a tornaterem felé vezető folyosó barna olajlábazatát is. Az iskolai folyosók múltban megszokott hangulatát idéző sötét olajfesték nagyon lehangoló látványt nyújtott. Úgy gondoltuk, hogy a járvány okozta kényszerű szünet lehetőséget nyújt arra, hogy kipróbáljuk, lehet-e igényesebb környezetet létrehozni tanulóink számára. Ennek elsősorban nem az anyagi feltételei voltak fontosak, inkább az, hogy ez a fajta falfestés sok időt és aprólékos munkát igényelt. A holland Piet Mondrian alkotásaiból merítettünk ihletet. A művész csak alapszíneket használt: piros, kék, sárga, fehér, fekete, ezekből is csak az élénk árnyalatokat. A folyosó új külseje nagyon derűs, harmonikus hatást kelt.
Pető Andrásról olvastam valahol, hogy amikor az általa vezetett intézetbe került, az ott élő gyerekek kizárólag műanyag tányérokat, poharakat kaptak az étkezésekhez, hiszen úgyis leverik, beleesik a fejük, nem érdemes mást tenni eléjük. És akkor ő szép, új étkészleteket hozatott, ezeket használták ezután. A történet szerint a későbbiekben sokkal ritkábban történt baleset. Azt gondoltuk a kollégákkal, hogy ezt mi is megpróbálhatjuk. Csak a barna olajfesték való egy ilyen iskolába, vagy megóvható egy barátságosabb környezet is? Nagyon vártuk már, hogy újra induljon az élet az Mándyban is.
Köszönöm a kollégáimnak és külsős segítőimnek – Németh Mónikának, Dudás Katalinnak, Krajczár Zoltánnénak, Marosánné Bobály Anitának, Zentek Zsuzsának, Zsidai Béla Péternek és Knausz Orsolyának – a munkáját és értékes tanácsait. És várom az észrevételeket, javaslatokat, megvalósult ötleteket, hogyan szépítsük sajátkezűleg az iskolánkat.
