Lehetett volna...

Upor László könyve az SZFE autonómiaharcáról. Bolvári-Takács Gábor recenziója

Upor László: Majdnem lehetetlen. Az SZFE autonómiaharcának története. Tea Kiadó, Budapest, 2024. 392 o. ISBN 978-615-82337-5-0. Magyar Narancs Könyvek. Sorozatszerkesztő: Bojtár B. Endre –László Géza. ISSN 3003-9576

Bolvári-Takács GáborNapjaink eseményei oly intenzitással követik egymást, hogy a néhány évvel ezelőtti vagy akár csak tavalyi események szempillantás alatt az idők homályába vesznek. Persze, az érintettek számára az ügyek sosem múlnak el így, de a társadalom többsége hamar napirendre tér fölöttük. Ez korántsem az érdektelenség jele, hanem egyfajta percepciós önvédelmi reflex: az állandó változások követése egyszerűen kimeríti az agyat. Soha nem volt igazabb az egykori mondás, miszerint nincs elavultabb olvasmány a tegnapi újságnál.

„Iszonyú dolgok mostan történűlnek” –írta Ady a Krónikás ének 1918-ból című versében, s e sorokkal nem pusztán az általa megélt szörnyűségeket kívánta rögzíteni. Sokkal inkább a mindenkori krónikás felelősségét firtatta. A nagy változások között ugyanis a krónikás szerepe felértékelődik. A kortárs szemével bemutatott események egyrészt dokumentatív erővel bírnak, ahogy a Nobel-díjas Annie Ernaux Évek című regényének zárómondata fogalmaz: „Megmenteni valamit az időből, amelyben már soha többé nem leszünk.” Másrészt átadnak valamit a kortárs értékelésekből és érzésekből, ezzel lehetővé teszik a kései olvasónak, hogy a kor szelleme – ha hagyja – megérinthesse a lelkét.

Közismert, hogy az ún. felsőoktatási modellváltás keretében a hazai egyetemek többsége a kétezertízes-húszas évtized fordulóján szakminiszteri felügyeletről újfajta működési formára tért át: közfeladatot ellátó közérdekű vagyonkezelői alapítványi fenntartásba került. A felsőoktatás viszonylag kormányfüggetlen ágazati irányítására a világban számos jól működő példa akad. Amikor 1999-ben három hónapos tanulmányút keretében Hollandiában tanulmányoztam a művészeti felsőoktatás struktúráját, azt tapasztaltam, hogy az intézmények legfelsőbb irányító szerve, a társadalmi kontrollt gyakorló Advisory/Supervisory Board kizárólag olyan szakemberekből áll, akik a gazdasági élet vezető posztjain dolgoznak (Douwe Egberts, Philips, Unilever stb.). E testület nevezte ki a szintén nem művészekből álló, de már főállású Governing Board tagjait, akiknek hatáskörébe tartozott a szakmai-művészeti vezetők (kari dékánok, igazgatók, intézetvezetők) megbízása. A funkcionális szempontok szerint szétválasztott vezetési struktúra eredményeként a művészeti vezetőnek az intézmény működtetési kérdéseivel nem kellett foglalkoznia, másrészről a Governing Board semmilyen formában nem avatkozott bele a művészetoktatás szakmai és személyi kérdéseibe.

„Magyar hazánkban mindez másképpen van” – írta Erdélyi János 1857-ben, az általa alapított Sárospataki Füzetek beköszöntőjében, amikor a társadalmi nyilvánosság nyugati példáira utalt. Nos, e tekintetben másfél évszázad alatt sem sokat változtunk. Mert bár a hazai felsőoktatási modellváltás kormányzati kommunikációjában elsősorban a nagyobb intézményi önállóságot és rugalmas gazdálkodást hangsúlyozták, a tapasztalatok mára azt bizonyítják, hogy az egyetemek szempontjából nem annyira a jogi környezet átalakítása, mint inkább a föléjük rendelt kuratóriumok személyi összetétele és ebből fakadó mindenkori szerepfelfogása határozza meg az intézmény cselekvési szabadságát.

A modellváltás lehetőségére a művészeti egyetemek eltérő módon reagáltak. A Moholy-Nagy Művészeti Egyetem évek óta szorgalmazta a nagyobb nemzetközi és pénzügyi mozgásteret adó intézményi formát, ők, ahogy tehették, csatlakoztak a programhoz. A Magyar Képzőművészeti Egyetem és a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem viszont mindmáig megőrizte a közvetlen állami fenntartás kötelékét, vállalva az ebből fakadó személyi, szervezeti és kommunikációs konfliktusokat, amelyek az utóbbi években különösen a Zeneakadémiát terhelték. A Magyar Táncművészeti Egyetem 2021-ben szenátusi határozattal döntött a változásról. Ezt az intézményt 2018-tól három évig vezettem, s akkortájt több helyen leírtam, hogy álláspontom szerint a modellváltás nem az állami működtetés alternatívája, hanem annak hatékonyabb megvalósítási eszköze. Az állam végső fenntartói felelőssége ugyanis modellsemleges (kell, hogy legyen). Az átalakítás folyamatában a megfontolt változtatás követelménye ugyanúgy szem előtt tartandó, mint az intézményi jövőkép konszenzusos kialakításának elve.

S itt érkezünk el recenziónk tárgyához, a Színház- és Filmművészeti Egyetemnek a modellváltás okán kibontakozott autonómiaharcához s Upor László erről szóló kötetéhez. „Majdnem lehetetlen” –szól a könyv címe, s e megállapítás jószerivel e közlemény megírására is igaz. Mert bár kétségtelen, hogy a műbírálat (azaz a színházi, zenei, képzőművészeti, film- vagy könyvkritika) lényege, hogy bármiről lehet írni, mégis van valami morbid jellege, ha pozitív filmkritikát írunk például egy második világháborús haláltábort (Saul fia) vagy a 2001. szeptember 11-ei terrortámadást (United 93) felidéző játékfilmről. Még profánabbul fogalmazva: szabad-e írni, mi több, dicsérően írni mondjuk egy temetésről, rendezvényszervezési szempontból? A józan ész szerint nem szabad. De olykor mégis kell. S miközben tisztában vagyunk azzal, hogy a szóban forgó történet szereplői – az általuk elfoglalt pozíciótól függően – homlokegyenest eltérően ítélik meg a történteket, arra a szempontra hivatkozunk, amelyet Molnár Gál Péter írt egykoron az István, a király produkció kapcsán: „kéretik mindenkit fölmenteni a tökéletes egyetértés kényszere alól”.

A kötet öt fő fejezete az események kronológiája és fordulópontjai mentén halad. Az első egység a 2020 februárjától 2020. július 3-áig terjedő időszakot tárgyalja, a művészeti egyetemek modellváltásának lehetőségéről tartott első államtitkári értekezlettől az SZFE átalakításáról szóló törvény elfogadásáig. A második fejezet az immár átalakításra „ítélt” intézmény ellenállási törekvéseit foglalja össze a 2020. szeptember 1-jei tanévkezdésig, amely egyben az alapítványi fenntartásba kerülés első napja. A harmadik rész a hallgatók által elfoglalt egyetem mindennapjait dokumentálja, beleértve a lemondott és harminc napos lemondási idejét töltő vezetés lépéseit. A negyedik fejezet a hallgatói blokád végéig, 2021. november 11-ig kíséri nyomon a Tanköztársaságot. Az ötödik rész a Freeszfe Egyesület létrejöttéhez vezető útról és a nemzetközi segítséggel megvalósított diplomamentő akcióról szól.

Upor László könyve műfaji szempontból valahol a tudósítás, az oknyomozó riport és a memoár határterületén helyezkedik el. Legalábbis első ránézésre. Elolvasva azt látjuk: szépirodalmi mű. Formailag epika, tartalmilag dráma (mi több: tragédia), fogalmazásmódjában pedig gyakorta lírai elemek dominálnak. Egy ilyen alkotás létrehozásához (nem csupán megírásához, ez annál lényegesen több) különleges érzék szükséges, s a szerző ennek láthatóan birtokában van. Talán nem érdektelen néhány szóval bemutatni őt, már csak azért is, mert a történet kapcsán a személye jóval kevésbé állt reflektorfényben, mint a modellváltással érkező szereplőké.

Upor László pécsi születésű Jászai-díjas dramaturg, műfordító, szerkesztő. Első diplomáját a szegedi egyetem matematika szakán szerezte, rögtön ezután elvégezte a Színház- és Filmművészeti Főiskola (ma: Egyetem) dramaturg szakát. Műfordítóként a kortárs angolszász kultúra hazai megismertetésének egyik vezéralakja, fordított amerikai, angol, ír, kanadai drámákat, mások mellett Noël Coward, Brian Friel, Tony Kushner, Eugene O’Neill, Harold Pinter, Tennessee Williams és Tom Stoppard drámáit; utóbbi munkásságáról monográfiát írt. 1988-tól vidéki (Miskolc, Pécs) és fővárosi (Játékszín, Madách, Nemzeti, Víg) színházak dramaturgja volt, majd szabadúszó lett, és tevékenységét a Színház- és Filmművészeti Egyetemre fókuszálta, ahol 1989-től tanított. Végigjárta az oktatói lépcsőfokokat, doktorált, habilitált, végül 2019-ben egyetemi tanári kinevezést kapott. Rektorhelyettesként pályázta meg 2019-ben az SZFE rektori pozícióját, amelyet a szenátus döntése alapján elnyert. A javaslatot azonban a miniszter nem továbbította a rektori megbízásra jogosult köztársasági elnöknek. Pedig a felsőoktatási törvény e tekintetben nem ad mérlegelési jogot a fenntartónak, a szabályszerűen felterjesztett javaslatot továbbítani kell. Mégsem történt meg, arra hivatkozva, hogy megkezdődött a modellváltási folyamat, és a rektor megbízása az új fenntartó feladata lesz. Az a folyamat, amely az egyetem szándéka ellenére, annak bevonása nélkül, lényegében egyoldalú miniszteri döntéssel indult.

Upor így másfél éven át, 2019 elejétől 2020 szeptemberéig, az alapítványi forma bevezetéséig rektori feladatokat ellátó rektorhelyettesként, saját szavai szerint „nemkinevezett” rektorként funkcionált. A kötet egyik jellegzetessége éppen az ilyen és ehhez hasonló fogalmak kreálása: „rózsás őszi forradalom”, „évzárónyitó”, „mennimaradni”, vagy a kötet belső alcíme: „vasutcamese”; miközben az SZFE közössége maga is rendre új fogalmakat teremtve hívta föl a figyelmet mindinkább ellehetetlenülő helyzetére: „Tanköztársaság”, „Vasutcabál”, „szabadságstaféta” stb. A könyvben Upor kiváló matematikai érzéke, dramaturgiai professzionalizmusa és stilisztikai bravúrjai elementáris kontrasztot teremtenek az események olykor fájdalmasan ironikus leírása és a „másik oldal” kommunikációképtelensége, mi több, kommunikációra való hajlandóságának teljes hiánya között. Emellett a szövegben előforduló dőlt betűs kiemelések egyértelmű hangsúlyt adnak a mondaton belüli szavaknak. S nem lehet említés nélkül hagyni az irodalmi vendégszövegeket sem, amelyek kiemelve vagy átköltve kísérik végig a kötetet. Mindössze néhány példa illusztrációként, csak az alfejezetcímek közül (zárójelben a felismerni vélt forrás): „Gyávaságom története” (Gyárfás Miklós – Keleti Márton), „Egy kuratóriumra” (Janus Pannonius), „Sajtájkép csata közben” (Tadeusz Borowski – Andrzej Wajda), „Bízva bízzál!” (Madách), „A jognak pingpongasztalánál” (Petőfi), „Újra csendes” (Petőfi).

Olvasva az Upor által rekonstruált történetet, az olvasóban két felismerés biztosan megfogalmazódik. Egyrészt, hogy a hazai felsőoktatás szereplői – beleértve az érdekképviseleteket – lényegében szenvtelenül nézték végig az SZFE agóniáját. Másrészt, hogy az események – az SZFE vezetőinek, oktatóinak, hallgatóinak bármely kezdeményezése, jogi ellenlépése, önvédelmi akciója, a döntéshozókhoz és a nyilvánossághoz fordulása ellenére – kérlelhetetlenül, állandó sebességgel, mintegy a fizikából ismert egyenes vonalú egyenletes mozgással haladtak a végkifejlet felé. Óhatatlanul eszünkbe jutnak Kós Károly Kiáltó szó című írásának sorai: „Valahol aláírtak valamit, valahol megalkudtak valamit, valahol elosztottak valamit”. S ezen változtatni már nem lehet.Ha Upor egzaktabb címet szánt volna a könyvének, valami ilyesmi lehetett volna: modellváltás és kultúrharc. A körülmények ugyanis e két szóban összefoglalhatók. Az SZFE esetében a modellváltás nem az állami működtetés hatékonyabb megvalósítása, hanem a végletekig polarizálódott hazai színházi közélet térfoglalási eszközévé vált. Ezt a felsőoktatási modellváltás koordinációjáért 2021 elején kinevezett kormánybiztos is elismerte, amikor úgy fogalmazott, hogy „az SZFE ügye bizonyos értelemben egyfajta baleset” volt. Ez azonban a történteken mit sem változtatott.

„A múlt felé forduló emberi tudat mindig kirostálja ritkás szitáján a nagy események sűrítményét s (...) az emlékezetben nem marad más, csak a történet üres váza”–írja Vaszilij Grosszman az Élet és sorscímű regényében. A krónikás felelőssége abban áll, hogy tovább örökítse mindazt, aminek érzelmi-hangulati megragadására a történettudomány nem képes. Upor László –aki a modellváltás után lemondott pozíciójáról és elhagyta az egyetemet – vállalta és teljesítette ezt a feladatot. Különösen így válik érthetővé könyvének címe: Majdnem lehetetlen.

Jut eszembe, az Illés együttesnek volt egy majdnem hasonló című száma (Lehetett volna), Bródy János szövegével:

Találtam én egy szép virágot,
tudod azt jól, hogy nem virág volt.
Virágos köntösét viselte,
és aki látta megszerette.

Lehetne most a dalban egy lány,
lehetett volna más is talán.
Lehetett volna, mégse az lett,
mer’ aki látta, félreértett.

Megkívánta szép virágomat egy öreg király,
elvitette, nála hervad el már.
Megkívánta szép virágomat egy öreg király,
elvitette, nála hervad el már.

Találtam én egy szép virágot,
tudod azt jól, hogy nem virág volt.
Lehetne most a dalban egy lány,
lehetett volna más is talán.

Mintha népmesét zárnánk: ha a kötet címe nem Majdnem lehetetlenlett volna, lehetett volna Lehetett volna...

A szerzőről: