Liza, az oktatási menekült

Közreadja: Kerényi Mari

De vannak ezek az emberek, akik megpróbálnak belemászni az ember fejébe, mert nagyon kíváncsiak. Ezek mindig arra kérnek, hogy mondjam meg, milyen mentális problémám van. És hát semmilyen.

A magántanulóság gyakorlata régóta közismert. Jó ideje bevett szokás, hogy az ilyen-olyan versenyeken szereplő különleges időbeosztású, jórészt élsportoló gyerekek magántanulóként teljesíthetik iskoláztatási kötelezettségüket. A valamilyen betegség, fogyatékosság miatt akadályoztatott gyerekek számára is a magántanulóság biztosít arra lehetőséget, hogy a mindennapos iskolába járás terhei alól felmentve otthon tanulhassanak. Néhány éve aztán az iskolák is felfedezték ezt az intézményt a maguk nehézségeinek megoldására azzal, hogy a végképpen kezelhetetlennek ítélt gyerekeket magántanulóságra utalták. Nem túl jó megoldás, de hát eszköztelenségükben jobb nem jutott eszükbe.

Az elmúlt időszakban azonban újabb jelenségként csodálkozhatunk rá: egyre több szülő szeretné azt, hogy a gyereke ne járjon iskolába. Ők a magántanulóság intézményét ezt az igényüket kielégítendő vették használatba. Tapasztalatuk és meggyőződésük ugyanis, hogy az iskola árt a gyereküknek. Szilárdan hiszik, hogy más formában, máshogy, mást kell tanulniuk ahhoz, hogy sikeres és boldog emberekké növekedjenek.

Ezek a családok, ezek a gyerekek az oktatási menekültek.

Ezt bizony komolyan kell venni. Nem kerülhetjük meg, hogy feltegyük magunknak a kérdést: mi az oka ennek? A tudományosan megalapozott válasz még nem született meg. Annyira új a jelenség, hogy éppen csak elindultak az erre fókuszáló kutatások. A kutatás első eredményeit a 2018 áprilisában megrendezett Oktatási menekültek – alternatív megoldások című konferencián összegezték a kutatásban részt vevők. Az ott elhangzott előadásokból, illetve az interjúkból hasonló című kötet van készülőben.

A kutatások alapanyagául ugyanis szülőkkel és tanulócsoport-vezetőkkel készített interjúk szolgáltak. Jómagam erre vállalkoztam a kutatási program keretében. Így készült az alábbi rendhagyó interjú is. Rendhagyó, mert nem egy gyerekét menekítő szülővel, hanem magával a menekülttel, egy középiskolás magántanulóval beszélgettem. Rendhagyó azért is, mert a megszerkesztett szövegbe ő, az interjúalany illesztette be a verseit. Nem emlékszem, mindegy is már, hogy melyikünk ötlete volt ez. Mindenesetre jól összehozott bennünket a közös munka. A létrejött szöveg pedig így jóval több lett, mint egy tudományos kutatás alapjául szolgáló mélyinterjú. Íme tehát Liza története.

---

Elsőre természetesen belsőre lógtam ki a sorból és a külső csak jóval utána jött.

Hát szóval... pink vagy fekete cuccokat hordok, amúgy nálam ez ilyen ötven-ötven százalék , hogy éppen hogy nézek ki. De majd oda nagyon szépen felöltözök természetesen. Van egy elegánsabb ruhám, fekete és fehér gallér van rajta.

Pici lelkem

Tudom, hogy a tárgyakat
saját magam elől rejtem el.
Valóságból képzeletbe szakadt
mondatokat felejtek el.
Amikor hiányzol remegek,
mint forró napokon a semmi.
Ha hozzám szólnak, nem felelek,
nem tudok mit tenni.
Gyomorsav, nikotin összegképletem
három napja nem láttalak,
romantikusan féltelek.
De amikor a penge áthalad,
csuklómon az éj
akkor a legcsöndesebb.
Mikor pici lelkem fél
a lépcsőn lassan fölmegyek.

Egyedül élek. Most már több mint egy éve élünk a barátommal egy közös lakásban. Az előtte lévő években meg folyamatos ingázás ment édesanyám és édesapám között, és ez elég kellemetlen volt a számomra. Amikor a tizenhetet töltöttem, akkor amúgy már egy ideje dolgoztam, meg a barátom is, és akkor úgy döntöttünk, hogy elköltözünk. De anyukámmal tartom a kapcsolatot. Vele és az öcsémmel éltem szinte mindig, aki szintén ide a ZK-ba jár [a Zöld Kakas Líceumba]. Apukámmal már azért ritkábban találkozom. Mert apám az életemben nem úgy volt jelen, mint egy szülő, inkább a háttérből anyagilag támogatott minket mindig, miután elváltak, mert ő már akkor is folyamatosan dolgozott, meg most is, hogy mindent megadhasson nekünk, pedig már elég idős. És hát van egy külön családja is azóta, két fiú és egy lány féltesónk született a feleségétől az utóbbi 10 évben, mióta összeházasodtak. Eléggé picik, csak az egyikőjük általános iskolás, a másik kettő még óvodás. Meg még van egy nagyon-nagyon idős testvérem, a nővérem. Ő már elmúlt harminc.

Anyukám a pszichiáterem biztatására engedett el otthonról, mert ő úgy látta, hogy most már eléggé érett vagyok hozzá. Az egészségem miatt is jobbnak gondoltuk, mert nekem szükségem van egy nagyon szűk magánszférára, meg sokszor egyedüllétre is, és ez otthon nem volt meg mindig. Szeretem magamnak beosztani az időm, a napjaimat. Nem szeretem, ha engem korlátoznak. Nem, hogy nem érdekelnek a határok, hanem, hogy megvannak a saját határaim. Nem nagyon tudtunk megférni egymás mellett egy lakáson belül. Nem akkor mentem haza, amikor neki tetszett. Nem voltam otthon eleget. Vagy mondjuk nem csináltam meg a házimunkát. Tök érdekes egyébként, mert a saját lakásomban megcsinálom, mert ott muszáj. Minden abszolút rendben van tartva. Jót tett nekem, nagyon nagy lökés volt a felnőtté válás felé, hogy ezt megengedték.

Jártam angol keresztény suliba, angol-magyar suliba és magyar keresztény suliba is. Az apám szuggesztiója volt az összes, s ő is finanszírozta a háttérből mindet. A sulikat illetően két döntés volt az enyém. Az angol suliból az elmenetel. Mivel... hát ott is már kezdtem rosszul lenni. Mindegy, ez most bonyolult. A másik meg a Zöld Kakas, ahová most járok.

Az angol suliban az igazgatót nagyon nem szerettem, mert egyenruhában kellett járnunk, és én amúgy akkor még sokkal fiatalabb voltam, tehát semmi nem volt rajtam abból, ami most van, mégis, ott is lázadónak gondoltak. Sima hosszú barna hajam volt és néha felvettem egy fekete lakk bakancsot... de ilyen rendes, relatív divatos kinézetűt, nem acélbetétest, s hogyha volt rajtam hozzá még pár karkötő, akkor hazaküldött átöltözni több alkalommal is. Megbüntették suli után, aki nem megfelelően viselkedett nap közben. És ebben az is benne volt, ha késett pár percet óráról az illető, vagy ha iskolaidő alatt kiment boltba, vagy ha a háziját nem időben adta be, mert reggel érkezés előtt kellett leadni az összes házi feladatot az iskolatitkárnak. A dohányzásért kicsapás járt. Szóval nagyon nehéz volt az, hogy az embert ne büntessék meg. A büntetés az volt, hogy olyan másfél órát kellett suli után ülni egy teremben csendben, és nem lehetett csinálni semmit, csak nézni, és ezt úgy hívták, hogy Detention. Csak ülsz és nézed a táblát. És ha valaki hangoskodott, akkor annak következő nap is kellett jönni. Hát én azért eléggé be tudok bambulni. Ha várni kell, akkor elkezdek gondolkodni, különböző gondolatsíkokon megyek, elfoglalom magam. Mit tehettem volna? Örültem, hogy engem nem cseszegettek; nagyrészt csendben ültem, ahová elhelyeztek. Ezt a másfél órás Detention-t többnyire az igazgató tartotta. Ő kávézott, mászkált, olvasott, beszólogatott azoknak, akik, mondjuk, hangosak voltak, vagy csak úgy beszélt valamiről. Volt, hogy ha úgy ítélte, hogy valaki tényleg valami nagyon durvát csinált, például a végzősök smároltak a folyosón, vagy mit tudom én, akkor az ellen érvelt hosszasan. Nagyon szigorúan keresztény iskola volt.

De tizedikben visszamentem a magyar rendszerbe. Meggondoltam magam, inkább magyar érettségit szerettem volna, mert magyar egyetemre szerettem volna menni. A barátommal most már három éve együtt vagyunk. És ő akkor már megvolt, amikor így döntöttem. Nem akartam már külföldre kimenni. És akkor átmentem a magyar iskolába.

Aki pszichésen rosszul van, az természetesen testileg is. Ez nálam is valahogy így működött. Az első félévet végigjártam, tök jó jegyekkel. A második félévben már nem nagyon tudtam bejárni. Akkortájt nagyon rosszul voltam. A rosszabb indulatú tanárok a hiányzó jegyeket egyesekkel pótolták. Én nem egyszer próbáltam bemenni, elkérni az anyagot, megírni a dolgozatot, de a tanárok a nem fogták fel a helyzetemet, ezért nem adtak esélyt, az iskolatársaimat pedig legtöbbször nem érdekeltem annyira, hogy segítsenek. Aztán kérelmeztem, hogy egyéni tanrendem legyen a suliban, hogy ne kelljen mindig bejárnom. És akkor megengedték, hogy ha rosszul vagyok, akkor nem kell bemennem. Volt úgy, hogy csak az utolsó három órákra mentem be, mert a gyógyszertől nem tudtam délelőtt felkelni, aztán délutánonként próbáltam összeszedni a kihagyott órák a tananyagát, de ez sem igazán vezetett sehová. A tanárok egyre gorombábban fordultak felém. A diákok is, mert azt gondolták, hogy kivételeznek velem, mert az igazolatlan óráim száma az egekbe szökött fel. A legutolsó hónapban már nem is mentem be az iskolába, mert nem érdekelt. Év végén három tantárgyból meg is buktattak, ellenben több tantárgyból is ötösre zártak. Én pedig nem akartam újra kezdeni az évet, mert tudtam az anyagot, csak egy nagyon elveszett életszakaszomba kerültem. Ez a rosszullét, ez nem pánik, de valahogy úgy kell elképzelni. Erről így nagyon nem beszélnék.

Darabos

Szen
ve
dő
szerkezet
vagyok.

Ker
ge
tő
elveszett
karok.

Szo
mo
rú
minden
porcikám.

Dom
bo
rú
szinten
porcicák.

Fe
ke
te
életbe
csavarva.

Sze
re
tek
télen
betakarva.

Hi
á
nyod
ördögként
átjár.

Ki
ál
tom
szömörcén
jártál.

El
vá
ló
ösvény
a miénk.

El
száll
ok
fösvény
a szirén.

Az Ér
zel
med
haptában
elzárom.

Sé
rel
mem
halványan
feltárom.

Már az óvodában kicsit más voltam, mint a többi gyerek, elvoltam a saját kis világomban, de ők ezt jó értelemben fogták fel. A képzelőerő, az, hogy folyton rajzoltam, mindenféléket kitaláltam, nagyon menőnek számított akkoriban. Volt két lány, akik összeverekedtek, hogy a legjobb barátnőim lehessenek. Aztán meg iskolába mentem. És tök érdekes, ahogy a szüleim elváltak, s elmentem iskolába, minden elromlott. Bementem és rögtön nagyon durván kilógtam a sorból; az osztálytársaim napi szinten piszkáltak, mert gyűlöltek. Utána évről-évre akármelyik suliba mentem, mindenhol csak azt éreztem, hogy tényleg valami tök más bolygón vagyok, mint a többiek. Aztán gimiben az idősebbekkel kezdtem el ismerkedni. A barátom is azért idősebb korosztály, meg a barátaim is. Velük mindig inkább megtaláltam a közös hangot. Az utolsó iskoláimban, ahol már tizenkettedik is volt, ott volt egy-két barátom, akikkel napi rendszerességgel el tudtam beszélgetni. De az osztályon belül soha nem volt ilyen közeli baráti kapcsolatom. Sajnos.

Hibás vonalkód

Nem gyógyultam meg
csak okosabb lettem.
Érzelmeimet rendbe szedtem.

Üres még mindig a lét.
Üresebb nem is lehetne.
Talán ha nem esne szét

minden körülöttem egyre,
Ittlétem könnyebb lehetne.
Nem vágyok már hamis kegyre.

Nap mint nap beszorít a sok ember.
Tarkóhoz szorított,
vinnyogó vonalkód szkenner,

ami csak engem nem olvas le.
Hogy miért? Elhatárolódtam.
A pirula? Még az se

megfelelő menekülő út
ebből az egészből számomra.
Mint egy földmagig mélyülő kút

amibe belelöktek káromra.
De nem mondhatom el,
mert nyakamra késsel számolnak.

Rám néznek de nem látnak
belőlem semmit.
Bambán szájat tátnak.

Viszont már meg sem rendit
engem az undor.
Mert tudok ennyit

nekem nem fog csipogni a kurzor.

Olyan tizenöt voltam, amikor összejöttünk a barátommal. Azóta évente más emberek vagyunk. Szerintem csak az a fontos, hogy ugyanabba az irányba változzunk. A leges-legelső komoly kapcsolatom volt ő. De az első, akit bemutattam a szüleimnek, az is ő volt. És ő van most is. Szóval, ja. Én nagyon-nagyon szeretem.

Régen nagyon sokat olvastam, mostanában nem, mert nincs időm... Mostanság inkább dolgozom és tanulok, mellette egy zenekarban is benne vagyok a barátommal. Ő a fő énekes, de én is segítek neki sokat. Vannak saját szövegrészeim is, meg van, amit együtt éneklünk. Plusz a számokban is segítek. Mert, ugye, tudok gitározni. Basszusgitározni. És nagyon kicsit dobolni.

Egy zenei táborban véletlenül basszusgitároznom kellett, mert muszáj volt egy basszusgitáros egy bandába. Megtanították az alapjait pár nap alatt. És nagyon megtetszett. Ezután egy év alatt összegyűjtöttem a pénzt basszusgitárra. És aztán a barátom elkezdett énekelni, én meg beszálltam. Régen is énekelgettem, de csak hobbi szinten; amúgy szerintem nincs annyira jó hangom, csak éppen el lehet hallgatni. Írok számokat is, meg a barátomnak a dalszövegeit is szoktam néha javítani. Néhány számnak az alapját mi szoktuk összerakni otthon, és akkor a többieknek megmutatjuk próbán. Ők jóval hozzáértőbb zenészek, s ők átalakítják komplexebbé, hogy koncerten is jól hangozzon. Nem egy embert ismerek a zenei iparon keresztül, akiknek baromi nagy az arca és semmire. És én ezt senkitől nem értem meg.

Én hogyha éneklek, becsukom a szemem, vagy Kriszt nézem, aki mindvégig mellettem áll. Nem tudom, hogy az emberek hogy tudják nagyon bedobni magukat a színpadon, meg minden, de ez kell a közönségnek, meg ott a marketing része. Én ebből mindig igyekeztem kimaradni.

Először akkor vettem magamnak akusztikus gitárt, amikor tizenhárom voltam. Gyűjtögettem rá a szülinapi pénzt, mert már akkor akartam, mert nagyon-nagyon szerettem a zenét. Az interneten fenn van, hogy mit és hogyan kell az ujjunkkal lefogni. És az alapján magamtól megtanultam. Simán csak megnéztem egy számot, hogy hogyan kell lejátszani. Akkordok, ugye, nem tudom, E-moll, A-moll, C-moll, satöbbi, és láttam, hogy az oda van írva, hallgattam közben az aktuális számot, hangosan, hallottam a váltásokat is benne, és elkezdtem alá játszani... meg hát ott vannak azok a pontok is a gitár nyakának fogólapján, amik a bundok számait súgják meg... Minden számot addig gyakoroltam, amíg felvételre fel nem tudtam játszani. És így, ja, hát sokáig tartott, meg sokat voltam egyedül amúgy délutánonként vagy esténként. Tizenöt éves korom előtt abszolút nagyon egyedül voltam.

Magam vagyok

Egy szörny van a szobámban.
Érzem ahogy lépked,
egyre közelebb ér
s én csak sikítok.
Magam vagyok.

A számok az órában
hullámzanak éppen.
Az árny felém lép,
a sarokban kuporgok.
Magam vagyok.

Sejtetettem én korábban
hogy igy végzem.
A szögről széttörik a éj,
körbe vesznek a sutyorgók.
Magam vagyok.

Szép sorjában
tűnök én teljesen el.
Füstöt szédelegve szívok.
Magam vagyok.
Magam vagyok mindig.

Mindig nagyon jól elvoltam egyedül. Öcsémmel közel állunk egymáshoz, mert együtt mentünk mindig ide meg oda. De az iskolában nem kaptam pozitív visszajelzést. Azonkívül meg hogyan is jártam volna el tizenöt éves korom előtt! Az anyukám azért nem olyan volt, aki csak úgy elengedett suli után haverokhoz, főleg, hogy Budaörsön éltünk. Legfeljebb egyedül sétálni engedett el. Nagyon sok helyen laktunk már, és mindig éppen arrafelé sétálgattam, ahol nincs annyi ember, például parkos területen, vagy vasúti átjárónál, hegytetőn vagy az Auchan parkolójában. Folyton zenét hallgattam és így nagyon jól megvoltam. Az egyetlen, ami miatt társasága vágytam, az volt, hogy szerettem volna szerelmes lenni, mert az tetszett a könyvekben.

Az iskolai könyvtárban mindent elolvastam, amit el lehetett vinni. Általánosban akkor is csak olvastam könyvtárban, amikor télen vagy ősszel az udvarra kellett menni. Aztán ha már melegedett az idő, kivettem egy könyvet, és kiültem olvasni az udvaron egy padra. Amikor apáméknál voltam, suli után mindig hazasiettem, gyorsan megtanultam mindent, majd addig olvastam, amíg el nem nyomott az álom. A könyvek lefoglaltak. Érdekesebbek voltak, mint az emberek.

Másodikos voltam, amikor a Harry Potter és a tűz serlegét elolvastam. Nagy kék könyv volt, mindenhová magammal vittem. Ahogy mászkáltam vele, azt mondták, hogy milyen kis alsós nyomorék vagyok, mert a másodikosok nem olvasnak ilyen nehéz könyvet, és tuti, hogy csak megjátszom, mert menő akarok lenni.

Sorozatokat kezdtem keresni a könyvtárban. Thomas Brezina, egy német író töméntelen mennyiségű kötetet írt két általa kitalált lány életéről. Két nagyon ellentétes személyiségű barátnő, akiknek elváltak a szüleik, összeköltöznek és először nagyon utálják egymást, de idővel ez változik. Hát Németországban szerintem van vagy száz kötet ebből a sorozatból, mert ahogy a szereplők idősödnek közben, Brezina ezzel párhuzamosan írja tovább. És ahogy én is idősebb voltam, akkor is megvettem, már németül.

Általános iskolában elsőtől hatodikig németül tanultam. De mivel már nagyon régen nem használtam, ezért megérteni megértek mindent, de hogyha magam kellene összerakjak mondatokat, ahhoz egy kicsit fel kellene frissíteni a tudásom. De azt majd úgyis jövőre fogom, mert gondolkoztam, hogy az érettségin az egyik választott például a német lenne az angol mellett, mert ahová menni akarok, oda elvileg jól jön.

Bölcsészkarra készülök, és az Eötvös Loránd Tudományegyetemen gondolkoztam. Nagyon sokat vacilláltam a szakok között, de anyukám azt mondta, hogy mindenképpen olyan kellene, amiből megélek, én meg azt gondolom, hogy mindenképpen olyan munka kellene, ahol saját magam főnöke vagyok. Mondjuk a műfordítói munkát, azt például nagyon szívesen csinálnám. Azt magányosan tudja csinálni az ember. És én tényleg nagyon szeretek mindenféle művet olvasni. Szerintem kell egy kis kreativitás ahhoz is, hogy az ember műfordító legyen. Én meg alapból is nagyon szeretek szövegeket, verseket írni.

Amikor még nem tudtam írni, addig anyukámnak diktáltam. Aztán, amikor már tudtam írni, akkor leírtam. Akkor, amikor már nagyon sokat olvastam két éve, megpróbálkoztam írni egy verset a farkasokról. Nagyon szerettem a farkasokat. Az iskolában pedig másodikban volt verseny és azt megnyertem ezzel a verssel. S attól a ponttól megállíthatatlanul írni kezdtem. Tizenegy évesen írtam egy könyvet a tizenkét éves önmagamról. Beküldtük valami pályázatszerűségre, amit apámék találtak, és nyert is, és nagyon kevés, limitált példányban, de ki volt rakva a polcokra még egy évig. Egy lila kis könyvecske volt, elején egy rajzommal, Rossz után mindig jó következik volt a címe. Leírtam egy sztorit egyes szám első személyben, ami egy lányról szól, akinek sok barátja van az osztályban, fiúk is, lányok is, egyedi a stílusa, házasságban élnek a szülei, és sok kalandot él át. Mindent részletesen kitaláltam és leírtam, csak a főszereplőnek nem adtam nevet a legutolsó pillanatig. Mert nem úgy gondoltam, hogy magamról írtam. Egy-két hasonlóság volt, de nem úgy kezdődött, hogy helló, ez én vagyok. És milyen ironikus, hogy a legvégén mégis Lizára lett keresztelve, mert nem volt jobb ötletem. Nem akartam senki ismerősnek a nevét, mert nagyon szorongtam ezen, hogy mi van, hogyha félreértik és minden nevet olyanra változtattam, amihez egyáltalán nem is ismerek arcot.

Utána 14 évesen írtam egy verseskötetet, a címe Egykedvűek a hangok. Azóta szüntelenül készítgetek dolgokat, de azért most már szigorúbb vagyok magammal szemben. Csak azt tartom meg, ami tényleg nagyon jó.

Viszont a második a verseskötet akkortájt fejeztem be, amikor a barátomat megismertem. Körülbelül háromszáz verset küldtem be, és képek is voltak minden vers mellett. Azokat is én csináltam, vagy pedig egy barátnőm, aki most Ausztriában él, fotósként dolgozik, és csak párszor találkoztam vele eddig, de interneten mindig tartottuk a kapcsolatot. Ő nagyon sok képet csinált még a verseim mellé, nagyon büszke voltam rá. A szerkesztőségnél azt mondták, hogy csak akkor adják ki, hogyha cenzúrázhatják. A felétől akartak volna megválni, de azt mondtam, hogy engem ne cenzúrázzon senki, úgyhogy akkor már inkább nem kell semmi... Bevallom, rengeteg sötét gondolat volt bennem abban az évben.

A mélyben

Ülök a mélyben.
Fújom a füstöt.
A gyűlölet átjár.

Úszom a kéjben.
Neked küldöm,
ami bennem vájkál.

Lehunyom szépen
mind a két szemem.
Azt hiszem élek,
magamat keresem,
én a kósza lélek.

A fejemben jártál
körbe és körbe,
a valóság általad lett görbe.

Kínzom magam
itt lent a sötétben,
a fájdalom elapad,
de én még többet kerek.

Könnyeim futnak
az érzéseim elől.
Az emberek semmit sem tudnak
kerül, amibe kerül.

Maradok a mélyben,
hát pont ennyit érek.
Fel nem úszom innen.
Hagyjatok engem, kérlek.

Hát mivel hogy beküldtem, kárpótlásként kinyomtak három példányt, egyet Anyukámnak, egyet Apukáméknak, egy meg az enyém lett, de az lassan két éve felszívódott. Egy-két ismerősömnek odaadtam kölcsönbe, és így elkeveredett. Eléggé szomorú vagyok miatta, de anyámnak vagy apámnak még otthon megvan. Az elején egy spanyol festőnőnek a képe volt. Őt is neten találtam. Nem annyira híres, de azért ad el képeket meg ilyesmi. Lányokról festett nagyon abszurd képek; kórosan vékony, színes hajú lányokat kell elképzelni matt fekete vagy nagyon színes virágos háttérrel. Volt egy ilyen kép, amit elkértem tőle, hogy esetleg használhatnám-e, és ő beleegyezett. Ráírtam spanyolul.

Kosztolányi Dezsőt is nagyon szeretem. Tőle idéztem a verseskönyvem elején. Nagyon-nagyon rég vettem már elő, szó szerint nem tudom idézni, de valahogy így hangzott, hogy ez a sötétség körülöttem, mi körbe ölel és lassan részemmé válik, rettegéssel tölt el...

Bezárok

1.
Egy hete nem írok semmit.
sőt
fejemben teljes elkattanás.

Az üresség hangulatomon enyhit
-ő
már gyulladt pattanás.

2.
Egy hete belül szakadatlan fáj
de
kihánytam az összes emlékem.

A hajnal eszméletlen talál
-e
már nem félek.

3.
Egy hete teljesen bezárok
és
kintről semmi sem érdekel.

A démonok fejemben látom
én
már aligha férnek el.

Irodalomórán, amikor volt könyvem, akkor mindig előre lapozgattam, így találtam rá Tristan Tzarára is... Aztán egyedül bementem a könyvtárba, elkezdtem utánaolvasgatni. Alapból szerettem verset írni, és így gondoltam, hogy ihletet merítek a többi emberből, akik szintén írtak. Amikor már elkezdtem eljárni otthonról, könyvkiárusításokon vettem versesköteteket. A mai napig, ha van időm, elmegyek úgy kéthetente százforintos könyvek közötti kincskeresésre. És ott az internet! Mert oda szinte az összes költőnek az összes verse felkerül. Otthon nagyon sok könyvem van, amiket összegyűjtögettem. Kiskoromtól szerettem az írást és a mondókákat. A verseket ugyanúgy. Voltak iskolai versenyek is, amelyeken részt vettem. Csak aztán a nagyon sok negatív visszajelzés miatt, amit az osztálytársaimtól kaptam az általánosban, egy idő után nem akartam se énekversenyre, se rajzversenyre, se semmilyen versenyre menni. Már versmondóversenyen sem vettem részt. Nem az számított, hogy mit csináltam, hanem a sulis társaimat az érdekelte, hogy én milyen vagyok. Én nem tudom, hogy milyen vagyok, de azt mondják, hogy... fura.

Pszchzs

1.
Ez a legjobb katatón,
néma magányos tudatállapot.
Elszakadás felé haladok.
Mondtam hogy egyre fáradok.

2.
Ez a legszebb szalagom,
csuklómról csuklódra tekerjük.
Nem tudom meddig maradok,
ha szeretnek azt szeretjük.

3.
Ez a legédesebb hatalom,
ha nem gondolok éppen semmire.
Átjutok a betonfalakon.
Miért fordulok be ennyire?

4.
Ez a legpuhább kalapom,
a saját neved is elfelejted tőle.
Csillagoktól földhöz kaparok,
zuhanás, majd koszos szőnyeg.

5.
Ez a legrosszabb alakom,
nem akartam hogy felismerj.
Magam elől hiába szaladok,
betegségem elismert.

Tizenkét évesen anyukámnak mutogattam képeket piercinges, színes hajú lányokról, hogy én ilyen akarok lenni. Van egy tetoválásom is, de ez egy nagyon pici. Átmentem már nagyon sokféle stíluson, és aztán valahogy összeöntöttem az összeset, és így lett a mostani. De azt nem tudnám megmondani, hogy milyen, mert van, hogy tök rózsaszín vagyok amúgy, máskor meg talpig feketébe öltözök. Nagyon kedvfüggő egyébként. De nem tudom, hogy miért vagyok ilyen.

Az emberek olyanok, hogy mindent definiálni akarnak. Azt akarják, hogy mindennek meglegyen a helye. Hogy mindent és mindenkit tudjanak hova tenni. Amikor találkoznak velem, rám néznek és betesznek valahová, oké, utána beszélgetünk, és egy kicsit megzavarodnak, máshová helyeznek át, majd megkérdezik, hogy milyen a stílusom és akkor arra nem tudok válaszolni semmit. Eddig ezt vettem észre. Vagy kérdezgetik, hogy mi van a fejemben. Nem is tudom, hogy pontosan hogyan is mondjam ezt... De vannak ezek az emberek, akik megpróbálnak belemászni az ember fejébe, mert nagyon kíváncsiak. Ezek mindig arra kérnek, hogy mondjam meg, milyen mentális problémám van. És hát semmilyen.

NASA

Toxikus galaxist véreztem,
túl minden ózonon és gyűrűn.
Atomhéjakon lépkedtem.
Mi meg csak tűrünk

mint minden más létforma.
kékülő levelek. kezem
zöldülő égboltba
csúszó mámoros érzelem.

Ne adjanak szkafandert,
hisz belül már meghaltam.
Szívem sem maradt, mert
Kventiaxért eladtam.

Nem kell nekem levegő,
nem kell nekem élet,
szerelem szagú lepedő,
vagy kifakult közös képek.

A felhőket az orromba
szívom élvezettel fel.
A valóság forró, tompa,
hogy létezem, nem hiszem el.

Olajfesték módjára estem szét
az éjjeli kavalkádban.
Remeg azóta testem. Remegés.
Majdnem jártam a szádban.

A pszichiáter persze, hogy ezzel foglalkozik. Neki ez a dolga. Volt egy pár. Most már két éve van egy, aki körülbelül stabil. És elvileg nyárig fogok már csak hozzá járni. Mert volt gyógyszeres kezelésem tavaly. És magamtól letettem, mert nem akartam gyógyszert szedni. Tavaly ilyenkor történt. Akkor már külön éltem, anyámnak szóltam, hogy nem kell már gyógyszer. Aztán a dokimmal is megértettem ezt valahogy. Illetve, hogy két pszichiáterem volt egyszerre, és az egyik nem értette meg.

Ketten vittek: az egyik a gyógyszeres, a másik a nem gyógyszeres. És akkor a gyógyszeres azt mondta, hogy ha nem akarom, hogy gyógyszert szedjek, akkor ne járjak hozzá. Mindig ez volt, hogy amikor felírja a gyógyszert és odaadja a receptet, akkor olyan az ember, mintha rendesen drogos lenne, csak még rosszabb.

Sokkal jobban rá tud szokni az ember, mert nem azt mondja, hogy hú, én drogos vagyok, hanem azt mondja, hogy ezt szednem kell, ezt az orvosom mondta. És hát most nyugtalan vagyok, akkor beveszek még egyet, nem tudok aludni, akkor beveszek még egyet, és aztán ott tartok, hogy konkrétan bevettem öt darabot és még mindig nem alszom, de szakad rólam a víz. És azt mondtam, hogy ebből én nem kérek. És amiket szedtem, az nem ilyen volt, hogy Xanax meg hasonlók; szóval emiatt is mondtam, hogy szerintem ez hosszú távon káros lenne az elmémre. És nem akarom, hogy megváltoztasson. Nem akarom, hogy van ez a két állapot, a boldog és a szomorú és hogy én folyamatosan csak itt legyek, és egész nap csak úgy üljek, hogy nem tudom, hogy mi van. De tudom, csak nem érdekel különösebben semmi. És nem ihattam alkoholt. Hétvégente sem. Egyszer sem. Semmikor sem. Aztán elkezdett nem érdekelni. Akkor ittam rá párszor alkoholt, na, akkor nagyon rosszul lettem. Ezt is utáltam a gyógyszerben. Azt is utáltam, hogy muszáj volt enni; csak akkor vehettem be, hogyha ettem. És az is korlátozott emiatt.

Parazita

A leghomályosabb pillanat hevében…

pihentettem kezemet kezében.
Szintetikus, szorongás, oldás…
vihar, borongás, fojtás.

Amikor a szürke elindult felétek…

kavaros hallucinációm feléledt.
Hogy mellettem vagy szóltál…
fülledt, geometrikus, formák.

A leghomályosabb pillanat hevében…

látom a hasadást szemében.
Magánhangzó hozzá toldás…
torkolat, örvény, sodrás.

Amikor a szürke elindult felétek…

a picike tabletta felének
hatóanyaga máshova tolt át.
Láthatatlanul velem voltál.

Én eldöntöttem, hogy ezt most befejeztem, és aztán egy hétig az ágyamban izzadtam, hányingerem volt, hiába próbáltam aludni... nagyon-nagyon rossz volt. De utána nagyon jó lett, tényleg. Most is szedek gyógyszereket, de nem ilyen készítményeket, hanem vitaminokat, vasat meg ilyesmit.

Van otthon gyógyszerem, és volt úgy, hogy bevettem este egy felet, amikor nagyon nem tudtam aludni, és annyira kiütött, hogy amikor felkeltem reggel, realizáltam, hogy te jó ég, én ebből hogy szedhettem ilyen sokat. Egyszer adtam egy ismerősömnek egy szemet, mert hogy nem tudott aludni... azt mondta, hogy az utóbbi napokban nagyon nyugtalan. Bevette, és aludt tőle vagy húsz órát. Én meg reggel-este szedtem belőle egyet.

Beteg

Pár napja olyan beteg
testem-lelkem, hogy azt hiszem meghalok.
Lázálmaimba hogyan veszek
bele? Azt hazudom megvagyok.

Pár napja olyan leszedált
minden gondolat és érzelem. Bambaság.
A tárgyakat rossz helyre teszem át.
Hidrogén peroxid, lüktető pattanás.

Pár napja olyan depressziós
hangulatom sokszor mániásba ingadozik.
a zöld-fehér oldja e pressziót
miközben a jelen a szélben ringatózik.

Pár napja olyan elveszett
jelentéktelen univerzum darabka módjára
lebegek ebben az elcseszett
térben. Végtelen számjegyű kódján
merengve elalszom szépen.

Nem hiszem el, hogy köztünk mindennek vége.

A leges-legnagyobb dolog, ami rávett arra, hogy ezt letegyem, az a barátom volt. Mert ő utál mindenféle gyógyszert, amit be kell szedni. Ő mondta, hogy ez így nem lehet tovább. Néha nem voltam a kventiaxtól önmagam, és őt tényleg az életemnél is jobban szeretem, és akkor is jobban szerettem, és érte letettem. Azóta sem hiányzik. Legyen Krisz a nyugtató hatás. Vagy legyen az a nyugtató hatás, hogy rajzolok, vagy az, hogy sétálok, vagy az, hogy festek valamit, vagy írok valamit. És hogyha esetleg többre vágynék... néha... oké, bemehet az ember hétvégente a városba meginni pár vodkát, meg elszívni fél doboz cigit a haverjaival. De nem az, hogy addig iszik, amíg nem is tudja, hogy hol van, amíg besötétül a kép, meg egyebek... Azt is csináltam egyébként. De most már úgy gondolom, nem kell semmiből sem túl sok, mert nagyobb dózisban minden mérgezően hat ránk.

Nélküled / Veled

1.

Sötét erdőbe hasadó
elfojtott érzelmek.
Állapotom katatón.
Szívemet féltem de...

Jelenléted mindent felülír.
Éjszakai kontraszt. Egyszer
csak meglátlak, s a belül égő kín
édesen összeforrasztja lelkem.

Nélküled értelme sincs már.
Öngyilkosnak, mint teli pisztoly tár,
vagy három doboz gyógyszer
némán éjjeli szekrényen, a nagy pillanatra vár.

2.

Világos ködbe hasadó
elszabadult érzelmek.
Életkedvem szaladó.
Szívemet kéred de...

Jelenléted csendbe fordul.
Nappali fény hatásban
csak egy könnycsepp csordul.
Keserűn, de megtalállak.

Veled minden újra vibrál.
Öngyilkosnak lennem is kár.
Vagy három doboz gyógyszer
némán a szemétben, engem szebb élet vár.

Nekem az iskolás dolgok mindig fontosak voltak, mert mindig nagyon jól akartam teljesíteni, és ez az első tíz évben amúgy sikerült is. Kivéve tavaly, ugye. De, ha az ember nincs ott, akkor persze, hogy egyest adnak rá. Voltam kitűnő is. De átlagban az volt, hogy így fele négyes volt, fele ötös. Ez egy olyan suli, ahol ezt elfogadják, és pozitívan veszik azt, hogy valaki egy kicsit máshogy gondolkodik vagy azt, hogy valaki kreatív. Nekem fontos, hogy én megvagyok magam, viszont csak akkor, ha magamnak alakítom ki a napomat. A monotonitás nekem sokszor fojtogató. Most már rendszerezett az alvásom, mert már nem szedek gyógyszert, de azért van, hogy annyira nem tudok aludni, hogy eltolódnak az órák, és olyankor nagyon nagy szorongás...

Hogy hogyan írok? Hát hogyan nem? Mindenhogy. Amilyen ötletem van éppen. Tehát van, hogy mondjuk nagyobb egybefüggő szöveg lesz. De általában azért szoktam tagolni, figyelek a rímképletekre például. Van ilyen, hogy nemcsak a sor vége rímel, hanem az egész mondat rímel a következő mondattal. De átlagban egyébként klasszikus. Amúgy általában versszakokra vannak szétszedve. Tehát, hogy a versszakok külön-külön nem annyira hosszúak. Meg ilyen mindenféle szépség. Hexametert is írtam már amúgy. Szóval nem tudom, nagyon érdeklődök a poétika iránt.

Párnámba sírt

Félúton vagyok sehová.
Odaérek. De hová?
Ez a kámfor és az élet
mellékhatása. Miért félek?

Hisz már nem is látok.
Testem forró, vasbádog.
Kő alá vagyok gyűrve.
Kilőttek egyedül az űrbe.

Fejemet mintha vonatsínre
raktam volna. Beteg színben
szakadatlan zakatol.
Maradt-e még a xanaxból?

Halott, álmos és beteg.
Ez vagyok. Szívem beleremeg
ebbe a cenzúrázott valóságba.
Úszom az érzelmi adósságban.

Összeadódik a hitel, mint a sorok.
Körülöttem minden mozog.
Mint amikor legelőször szívtam.
Minden mérgem párnámba sírtam.

Én is számozni szoktam néha a szakaszokat, mint József Attila. És ezt nála én nem is fedeztem fel egy csomó ideig. Pont a minap néztem meg. Szöges ellentéte, tudom, de én Ady Endrét is nagyon szeretem... De találtam már ötven-száz forintos könyvek között is nagyon jó régi verseket. Olyanoktól, akikről nem tudnám, hogy költők, akiknek nem tudnám a nevét sem felidézni. Van egy könyv, a Meg tudnék halni, benne három különböző szerzőnek a művei, és abban van például egy nagyon-nagyon érdekes vers egy égő házról, ami az egyik kedvencem. Szerintem ha valaki költő, fel kell rakni magasra a mércét. Nekem is sokat kell még tanulnom, mert még nem értem el azt a szintet. Tehát ha mondjuk, Tristan Tzara költő, akkor én messze nem.

A mosolyod

Nem tudom hogyan,
de itt tartok jelenleg.
A szívem beleremeg, szeretlek.

A mosolyod elkábít.
A hajadban édesen bújik a fény.
Esténként előtörő a kéj.

Melletted nyugodtan lélegzem.
Lassan fújom most is a füstöt,
amíg a többi az élettel küszköd.

Jó, hogy itt vagy még.
Mi ez ha nem érzelem?
Vagy az biztos nem lehet?

Álmomban magamat kérdezem,
rólunk meg erről az egész életről.
Még mindig kábult vagyok a méregtől.

Válaszokat nem találok.
Vannak egyáltalán válaszok?
Érzem remegek, egyre fáradok.
S ezellen tenni nem tudok.

Én ezért mondom azt, hogy hobbim a versírás, mert szerintem magunkat költőnek címkézni kissé nagyképűség. Hát kit érdekel egy ember. Hát hiszen mind csak emberek vagyunk. Hanem inkább az, amit csinálunk, inkább az, ami érdekes, szerintem.

Ha valaha publikálnék, azt sem a saját nevemen tenném amúgy. Nem akarnám, hogy annyira tudják, ki vagyok, mert nem rólam van szó, hanem az érzésekről és a gondolatokról. És én azt akarom, hogy az jusson el hozzájuk, ami a sorok között van.

Utószó

E párhuzamos világ
veled mámorba
fordul s arcomba kiállt.
Mintha álmodna.
Elmém mit csinált?
Köd a kámforba
sűrített hiányt
vezet. Derekam átfogva,
tengernyi, kihányt
sérülést pártolva,
emléked oly silány
lehetne számomra.