Loránd Ferenc tanúságtétele

Trencsényi László emlékezik

Nagy hatású, barátokkal és tisztelőkkel, tanítványokkal körülvett alapvetően boldog élet, tele feszültségekkel, tanulságokkal.

Meghalt Loránd Ferenc. Hosszú betegség vitte el. Nyilvánosság előtt utoljára 2014-ben láttuk egy pedagógustüntetés szónokaként. Már barátai segítették a dobogóra, súlyos, de már akadozó szavakkal osztotta még egyszer igazi pályára állásának hőskorát, a hatvanas évekbeli Kertész utca tanulságos történetét.

Életútja, története nem csupán szűkebb szakmánk, a nevelésügy története számára lesz sokáig számon tartandó, de a magyarországi, közép-európai értelmiség történetének egyik paradigmatikus alakjaként fogjuk, fogják emlegetni.

Nagy hatású, barátokkal és tisztelőkkel, tanítványokkal körülvett alapvetően boldog élet, tele feszültségekkel, tanulságokkal.

A kezdet egyértelmű. A vészkorszak megalázásait, bántásait túlélő kamaszfiú útja a háború után szükségképpen vezet a baloldali, kommunista ifjúsági mozgalomhoz. E körben találja meg azt a tudást, mely a társadalom panaszaira válaszol. S nemcsak, hogy hűséges marad mindehhez, amikor „kispolgári, burzsoá származása” miatt az egyetem „fura elvtársai” eltanácsolják, hanem – így emlegette ezt az időt visszaemlékezéseiben –, valósággal megismerhette a munkásosztályt, melynek szolgálatára készült.

Ez a vállalt hűség a „Kertész utca” titka. Az erzsébetvárosi, csikágói televényben hamar megtapasztalta, hogy bizony nem „vasba öltözött” kedves osztálya, hanem a társadalom peremére sodródik. A szocializmus alapeszméit, Anton Makarenkót követve még ott az önkormányzó, önigazgató ifjúsági közösség működőképes ideálja, sőt, még a „gyár”, az iskola túlkoros kamaszait szocializálni hivatott termelőüzem is része lehet egy ideig az utópiának, de az iskolai innováció tapasztalatait összegző esszéregényben ott a felismerés: valakik győztek, s nem a munkásosztály. (Megjegyzem, itt „inaskodhattam” mellette pályakezdőként, Turóczy Laciként örökített meg a könyvben.)

Ebben a győzelemben pedig szinte mindvégig bízott, reménykedett. A Kertész utcát követő, immár a „pongyola diktatúra” bürokratikus és korrupt viszonyai között elvérzett – s emlékeiben lényegében elfojtott – újabb kísérlet, a Róbert Nevelőotthon kudarcát is ideiglenes, legyőzhető viszonyok ármányának tulajdonította. (Kapott is kortársaitól, amikor egy szenvedélyes cikkben azt bizonyította, hogy a „mai” – értsd : hetvenes évekbeli – iskolának az a baja, hogy „burzsoá logikára működik”.)

A rendszerváltást megelőző időkben azokhoz szegődött, akik vállalták, hittek a reformokban. A „szocialista nevelőiskola modellje” című munka, melyet Mihály Ottóval jegyeztek szerzőként, egy ilyen demokratikus és humanizált iskola képét vizionálta. S ilyen iskolakísérleteket támogatott, amikor Gáspár László Szentlőrince, a kaposvári toldisok, a dombóvári Molnár György Iskola innovációi mellé állt fejlesztő szakemberként.

Megértette a kihívást: az iskola a „helyi nevelés rendszere”. Mint „városi gerillák” csapata, megannyi kis helyi innováció ingerelheti a társadalmat a jobb megoldások felé. (Miközben mindvégig remélte, hogy eljön az az állam, amely – kedves költőjével szólva – a „munkás védelmére gyámolítja a gyáripart”.

A rendszerváltás politikai aktusa mégis a szociáldemokráciához közelítette. Így ismerte meg – a hűséges társ, Hortobágyi Katalin segítségével – a német szociáldemokraták modelljét, a Gesamtschulét, s eddigi innovatív, kísérletező tapasztalatait e modell szolgálatába állította.

Előadások, tantervek, utazások, továbbképző táborok, szenvedélyes cikkek, egyesületalapítás (Az Iskolai Esélyegyenlőségért Egyesület), tankönyvírás, de alapvetően táborszervezés, az iskolai esélyegyenlőség eszményeiért kiálló szakemberek toborzása – ez töltötte ki a pálya utolsó két aktív évtizedét.

A sors fintora, hogy erre a – hazai viszonyaink közt szinte reménytelen – innovációra, a magyar komprehenzív iskola megteremtésére az „Iskolatársulás 12” fejlesztésére a legtöbb pénzügyi és politikai támogatást Dobos Krisztina minisztériumától kapta. A szocialista kormányok óvatoskodó tekintettel figyelték a konok reformert. Sőt, amikor ugyanők először vetették fel a szakképzés megkurtításának gondolatát, s Loránd indulatos cikket írt „A szakmunkás is ember” címmel, akkor a Köztársaság téren, a pártszékházban hívták őt „tetemre”, a munkásosztály ügyének elárulásával vádolva.

Konok, éles szavú cikkeket, tanulmányokat írt az iskolai demokráciáról, az esélyegyenlőségről. Közben nyájas szavú kulturális diplomata, a vitapartnerek álláspontjának meghallója, mérlegelője az Országos Köznevelési Tanácsban, melynek több cikluson át volt megbecsült elnöke. Csak 2011 késztette ellenállóhoz méltó kivonulásra: a Köznevelési törvény elleni tiltakozásul lemondott.

Július első hete az iskolai esélyegyenlőségre mért utolsó, talán halálos csapás időszaka volt. A Nemzetgazdasági Minisztérium – miután restaurálta a tanoncképzést – megszállta, einstandolta a szakképző intézményeket, jóformán lehetetlenné téve a szakközépiskolai és a gimnáziumi karrier közötti átjárást. Ennek a hétnek a fordulóján búcsúzott el betegágyán az élettől Loránd Ferenc. Hosszú életút, hosszú betegség, e betegségnek nagyon nehéz, a külvilág ingereitől jóformán elzárt időszaka. Mégis Radnótinak József Attilát búcsúztató sorai jutottak eszembe: „Ilyen természetes halált csak egy költő halt még a magyar irodalomban, Petőfi Sándor [...] Nem bírta volna elviselni azt, ami utána következett. Attila sem.”

Mit tehetünk még, életre ítéltek?