Molnár Cecília Sarolta írása arról, hogy hogyan dolgozható föl a Vad Fruttik zenekar „Embergép” című dala végzős gimnazistákkal

Az otthon nevű részen, a panelrengetegben,
Embergépek élnek zavartalan csendben.

Amikor 2012-ben elkezdtem dalszövegekről írni a nyest.hu-n, elsősorban az a cél lebegett a szemem előtt, hogy megmutassam, hogy a jó könnyűzenei dalszövegek segíthetnek megközelíteni és megérteni régi, tőlünk távolinak tűnő irodalmi, elsősorban lírai műveket. Valahogy úgy képzeltem, hogy a dalszöveg, ami velünk él, a mindennapjaink része, valahogyan elvezethet az irodalomhoz, amitől talán egyre távolabb érezzük magunkat, vagy ha magunkat nem is, a felnövekvő generációkat mindenképp. A szemem előtt mintaként Arató Lászlónak a 1990-es évek közepén a Sziget Fesztivál (talán akkor még Diáksziget) egyik programján elhangzott kiváló és izgalmas Kispál és a Borz-elemzései lebegtek. Ezek közül a Halszív című dalról szóló elemzés egyébként később, 1996-ban az Iskolakultúra 1. kötetében meg is jelent.

Aztán ahogy hétről hétre választottam egy-egy dalt, az eredeti cél hol elsikkadt, hol újra fölerősödött. Minden esetre az irodalmi párhuzamok megkeresésében nem voltam kitartó és következetes. Ennek az okát utólag abban látom, hogy a kortárs magyar dalszövegek önmagukban is elvittek egy-egy írást, mert jók, érdekesek, tartalmasak voltak számomra; vagy esetleg éppen azért, mert nagyon tanulságosan voltak elrontva. A dalszövegek értelmezése így egészen új szálakon kezdett el kapcsolódni ahhoz, amit az irodalomórán művelünk, az ún. műelemzéshez. Az elemzési módszerek hasonlóak voltak, a középpontban pedig egyre inkább azok az általam igényesnek tartott dalszövegek álltak, amelyek átfednek az ún. szépirodalmi szövegekkel. Aztán új közegben, a rádióban folytattam a dalszövegekkel való foglalkozást...

A Petőfi Rádió Kultúrfitnesz című műsorában egy időben tematikus és poétikai szálak mentén igyekeztem válogatni a dalokat: volt sorozat tájleíró, szerelmes vagy épp istenes dalokból; volt, hogy a szövegekben megjelenő biblikus motívumokra fűztem föl az elemzéseket; és szóba kerültek dalszövegben megfogalmazott ars poeticák is. Remélem, mindebből már nagyjából kiderül, hogy rengetegféle módon kapcsolhatók a dalszövegek mindahhoz, amit irodalomórán tanulunk, tanítunk.

Amikor 2014 elején meghívást kaptam egy budapesti középiskolába, hogy tartsak egy foglalkozást dalszövegekkel kapcsolatban, úgy gondoltam, valami egészen mást próbálok meg. Valamit, ami talán távolabb esik az irodalomtanítás fejlesztési fókuszaitól, ugyanakkor nagyon fontosnak tartom. A dalválasztáskor igyekeztem a befogadót (adott esetben a kamaszbefogadót) a középpontba állítani. Az érzelmek kifejezésének, kifejezhetőségének problémáját választottam, és ehhez a Vad Fruttik zenekar Embergép című dalát, amely explicite is erről a problémáról szól, de közvetetten is sokat mond róla. A lírával kapcsolatban úgyis sokszor szembesülünk olyan, kissé üresen csengő mondatokkal, amelyek szerint „a líra szubjektív”, hogy „a líra érzelmeket fejez ki” stb. Talán kézzelfogható élményekkel is föltölthetőek ezek az általánosítások...

Kép és hang

A dalszöveg földolgozását nem a szöveg bemutatásával kezdtem. Sőt, azt sem mondtam meg, mi lesz a dal, csak annyit jeleztem előre, amit előzetesen tudtak is, hogy egy dalszövegről lesz majd szó. Egy lakótelep képét vetítettem ki és ehhez kapcsolódóan tettem föl kérdéseket, amelyek azt célozták, hogy próbáljuk meg közösen elképzelni a helyet, az időt, az embereket, akik ott élnek, az ottani életet, a mindennapokat. A kép egy budapesti lakótelepet ábrázolt; eredetije ez volt:

Ezt azonban szándékosan manipulálva fekete-fehérré, szürkeárnyalatossá tettem, és ebben a formában vetítettem ki.

A diákok ugyan alapvetően a múltba helyezték a képet, és általában is először mint tőlük távol eső világról beszéltek, ugyanakkor időről időre előkerültek olyan mondatok, mint a „De ma is vannak lakótelepek”, és az „Én is ott lakom, mégsem vagyok ilyen”. Érdekes, a saját gondolkodásukra is reflektáló megjegyzéseket is rendre tettek: „Akkor is így képzelnénk, ha nem fekete-fehér lenne a kép?”; „Most durván általánosítunk, beskatulyázzuk az embereket”. Utolsó kérdésem arra vonatkozott, hogy mit érezhetnek azok az emberek, akik ezen a helyen laknak. Erre is érkeztek sztereotipikus válaszok: unatkoznak, szürkék az érzelmeik, sivárak, szomorúak, fásultak, közönyösek stb. Ugyanakkor állandóan fölmerült a kritikai hang is: „Miért lennének ilyenek?”

Következő lépésben ezen a nyomon haladtunk tovább a beszélgetésben – még mindig a dalszövegtől függetlenül. Olyan témákat érintettünk, mint hogy milyen módokon fejezhetők ki az érzelmek, hogy nehéz vagy könnyű feladat az érzelmek kifejezése, hogy mi történik akkor, ha nem fejezzük ki őket, vagy nem őszintén fejezzük ki őket. A beszélgetésben ezen a ponton volt talán a legtöbb bizonytalanság. Úgy láttam, hogy már az érzelmek kifejezhetőségéről szóló beszéd is szokatlan helyzet. Előkerült, ha nem is vált teljesen explicitté, hogy az érzelmekről való beszéd egyrészt egy kicsit „ciki”, másrészt kiszolgáltatottá, védtelenné teszi az embert. Nagyon szépen és egyszerűen megfogalmazták a diákok, hogy ahhoz, hogy az érzelmek kifejezhetőek legyenek, bizalomra van szükség. Azzal a kérdéssel zártam a beszélgetést, hogy fontos-e egyáltalán az érzelmek kifejezése. Erre egyöntetű „igen” volt a válasz.

Szöveg és hang

A beszélgetésnek ezen a pontján játszottam csak le a Vad Fruttik Embergép című dalát, majd a meghallgatás után a dalszöveget ki is osztottam.

Vad Fruttik: Embergép

Műszerekkel mérem a nagy közömbösséget,
Túlcsordulnak a skálán a kapott eredmények.
Az otthon nevű részen, a panelrengetegben,
Embergépek élnek zavartalan csendben.

A szájukon lakat van, minden ablak zárva.
Kattanásig húzva a szívüknek cipzárja.
Ha éreznek is bármit, azt elcsomagolják,
Masnis dobozokba, majd szekrénybe szórják.

Ref.:
Ott egymásra torlódik a fájdalom, s a bánat,
Végig söpör rajtunk, ha utat tör magának.
Utat tör magának, minden szorongásom,
Az összes lenyelt könnyem, az összes csalódásom.

Szóra nyílnak az ajkak, de a levegőbe fagynak.
Rozsdás reflexszel még tagadni akarnak.
De kivetkőznek mégis a makacs hallgatásból,
És dobhártyák szakadnak szét az ordítástól.

Egymásra torlódik a fájdalom, s a bánat,
Végig söpör rajtunk, ha utat tör magának.
Utat tör magának, minden szorongásom,
Az összes lenyelt könnyem, az összes csalódásom.

Mossuk le hipóval, marjon le a csontig.
Mossuk le hipóval, súroljuk még addig,
Amíg kikopik belőlem, amit magamba véstem.
A sebek behegednek és kicsorbul a késem.

Miután röviden tisztáztuk, hogy hogyan kapcsolódik a dal a kezdő képhez, illetve az érzelmek kifejezésének témájához, bele is fogtunk abba, hogy közelebbről megvizsgáljuk a dalszöveget. Először az egyes szám első személyű beszélő és a leírt tárgy viszonyát tisztáztuk. A szöveg igeragozásainak vizsgálatával világossá vált, hogy a beszélő egy független, „objektív”, megfigyelői helyzetből indul, a megfigyelésének tárgyai pedig az „embergépek”, akik a dal elején többes szám harmadik személyben, mint ők jelennek meg. A beszélő azonban nagyon hamar kilép ebből a megfigyelői helyzetből: ahogy egyre közelebb kerül a megfigyelt tárgyához, úgy szűnik meg a távolságtartása, a látszólagos objektivitása, és úgy vonódik bele egyre inkább mindabba, amiről beszélni akart. A refrénben már többes szám első, majd egyes szám első személyű igealakok dominálnak: a beszélő pártatlan megfigyelőből aktív résztvevővé válik.

A következő nagyobb feladat a dalszöveggel kapcsolatosan a zártság és a nyitottság, a megnyílás képeinek összegyűjtése és rendszerezése volt. Végigtekintettük a szöveget, és megfigyelhettük, hogy azzal párhuzamosan, ahogy a beszélő bevonódik a leírni vágyott embergépek életébe, úgy alakulnak a zártság képei a nyitottság képeivé. És ezzel együtt a hallgatásból ordítás lesz: az érzelmek artikulálatlan felszínre törése.

Végül annak a kérdésnek a kapcsán beszélgettünk a dal utolsó, leginkább talányos versszakáról, hogy megnyugtatónak érzik-e a befejezést. Megtörténik-e a dalban a megtisztulás, a katarzis azáltal, hogy az érzelmek ordítás formájában felszínre törtek. Voltak, akik bátortalanul amellett érveltek, hogy a dal zárlatában benne van a megnyugvás lehetősége, ígérete – bár valóban csak a jövőre vetítve. A többség azonban nem tartotta megnyugtatónak a befejezést. Azt csak remélni tudom, hogy a foglalkozás befejezése sem volt olyan értelemben megnyugtató, hogy a diákok utána is gondolkodtak még a fölvetett kérdéseken.

Köszönetet mondok Molnár Zoltán Gábor osztályfőnöknek és a Sztehlo Gábor Evangélikus Óvoda, Általános Iskola és Gimnázium a foglalkozáson részt vevő diákjainak.