Trencsényi László: Nap-lemente
Ezt az írást eredetileg Templom Kati emlékének kívántam szentelni. Kedves, fontos kollégám halt meg decemberben hosszan tartó, súlyos, ám a tőle megszokott fegyelemmel viselt betegségben.
Mit tudunk róla? Mit ajánlunk a boldogabb – boldogtalanabb? – utódok emlékezetébe. Négy éve még lektorálta A maratoni sereg című könyvemet, ebben – a „maratoniak első hadrendjéhez” sorolva őt így írtam róla: „Kiemelten kell említeni Templom Józsefné nevét is.”
Az 1956 után az agráregyetemi ifjúsági mozgalomban feltűnő tanárnő először a hatvanas évek legvégén, hetvenes évek elején hallatott magáról. Pataki Ferenc és Hunyady Györgyné fedezték fel a jánoshalmi iskolában Makarenkót modernizáló tanulóközösség-szervező képességeit és elszánását. NB ebben az egyébként jól publikált s a szaksajtóban élénken referált munkájában az a Karsai Ferenc volt a partnere, akinek fia később MDF-képviselőként a köztársaság parlamentjének oktatási bizottságában töltött be vezető szerepet, aztán a FIDESZ színeiben ült a parlamentben. Templomné útja nem erre vezetett. A közösségfejlesztési kísérlet sikerei nyomán a szintén reformvárakozások közepette működő Úttörő Központ szólítja munkára a 70-es évek elején, „módszertanosként” vezető befolyásra tesz szert, irányítja a mozgalmi reformot, melynek a helyi társadalomba ágyazódás válik lényegi elemévé, a demokratizálódás (úttörőtanácsok mint a releváns tanulói önkormányzat alapjai), a mai diákparlamentek elődje, a komoly jogosítványokkal bíró Országos Úttörőparlamentek sora stb. Megismerkedvén Gáspár Lászlóval, az ő befolyására „gáspárizálódik” az úttörőmozgalom „hivatalos” pedagógiája is.
Igényes erkölcsisége nem sok év után kivezeti a mozgalmi apparátusból, újságíró lesz, majd 1979-ben feladatot vállal Loránd Ferenc „Róbert-kísérletében”. Ő az, aki a legutolsó pillanatig ellenzi az önfeladást, nem törődik bele a kudarcba, képesnek látott volna pozitív fordulatot a „szürke falak, szürke rácsok” között is (az idézőjelek közé fogott kifejezések a Róbert Károly körúti Nevelőotthon reformkísérlete drámájának egyetlen nyilvánosságot kapott reflexiójára, Diósi Ágnes 1985-ben publikált szociográfiájára utalnak. Végül is „közös megegyezéssel” fél évnyi szélmalomharc után szétszóródott a „Róbert” reformcsapata.
Így kerül Templomné a minisztériumba (Egyébként Szabó László hívja, aki ebben az időben főosztályvezető-helyettesből párttitkárrá lesz a minisztériumi MSZMP-szervezetben. Az egymásra találás nem véletlen. Több adat van arról, hogy a főváros IX. kerületében 1956 után kiváló pedagógiai érzékével feltűnő fiatal tanár, mozgalmi vezető, később az úttörőszervezet egyik, az oktatással való kapcsolatért felelős titkára támogatta a demokratizálás felé ható mozgalmi-közösségi reformokat, utat engedett a progressziónak.) Nos, Templomné fékezhetetlen energiája, innovativitása és konstruktív rendszerkritikája, nemkülönben széles kapcsolatrendszere révén a Gazsó-vezette kabinet kulcsfigurájává válik. Az innovációk területén mindenképpen.
Az a legutolsó történet pályáján, hogy innen is kivonul. S a nagyvárosi, abszolút civil közösségszervezés „partizánja” lesz a lepusztuló Józsefvárosban. Megalapítja, s irgalmatlan forráshiányok közepette felvirágoztatja, működteti a Nap Klubot – írtam mindezt 2010-11-ben. Az értékelést ma is vállalom.
Miért nem róla írok most mégis?
Történt, hogy kedvenc főiskolámon, a Wesley-n konferencia zajlott. Karády Viktor, Nagy Péter Tibor, Csákó Mihály, Bíró Zsuzsa Hanna és mások társaságában a „neveléstudományi-pedagógiai elit” történetéről, szociológiájáról elmélkedtünk. Én a „maratoni sereg” elemzésével készültem ezúttal is. Ám kimentéssel kellett kezdenem: én az előadásom után temetésre megyek. Templom Józsefné neve többször is szerepelt a diákon, így a rendezvénytől nem is volt idegen róla szólni pár szót. S ahogy mondtam: rádöbbentem valamire. Templom Kati egyike volt az „elitből” tudatos vállalással kivonult jelentős személyeknek. Mint az öreg Tolsztoj: a pálya „csúcsán” hagyta ott a zúgó központot, központokat, s vonult ki ő a józsefvárosi slumba cigányok, migránsok, szegények, sorstalanok és kiszolgáltatottak lakótelepére „alternatív közösségi kezdeményezést” beüzemelni. Ez lett a Nap Klub. Híre ment a nemzetközi értelmiségi világban, s az akkor még támogató VIII. kerületben is, hogy igenis lehet. A panelek világában is lehet emberi léptékű közösségeket támogatni, létrehozni, esélyjavító programokat szervezni (nem kis részt az öntevékenységre építve), megteremteni a lakótelep élénk társadalmi nyilvánosságát. Az életpálya ezen utolsó szakasza nyílt tagadása az előző, holott nem is sikertelen állomásoknak. De Templom Kati így döntött: egy kis helyi közösségben (közösségi szigeten) teremteni emberi létformákat.
S a konferencián mások is eszembe jutottak. A kivonulók.
Elsősorban nem azok, akiket a hatalom, politikai kényszerek szorítottak ki az elitből korántsem önkéntes száműzetésbe, mint 1919 után a pszichoanalitikusok budapesti iskolájának prominenseit, mint a vészkorszakban is sokakat pusztán származásuk miatt (sokukat egészen a fizikai megsemmisítésig: gondoljunk az 1945 januárjában nyilas sortűzzel kivégzett Gábor Ignácra).
De a „létező szocializmus”, a diktatúra nevelésügye is így seprűzte ki saját elitjéből Jánosi Sándort, a regöscserkészt, Méreit, a „pedológust”, Kardos Lászlót (a népi kollégistát) , Gulyás Györgyöt (a békés-tarhosi ének-zenei általános iskola igazgatóját), Kiss Árpádot, a „polgári gondolkodót”, Várhegyi Györgyöt (az „56-ost) s másokat. A történelem igazságtétele az, hogy amikor az „elbocsátott légió” tagjaira (ezért vagy azért) szükség támadt, visszahívták őket, s megadatott nekik a valamilyen mértékű visszatérés. (Szegény Karácsony Sándor nem élte túl 50-es évekbeli nyugdíjazását.)
Az önkéntes kivonulók jártak eszemben ezen a délelőttön. Kati mellett még néhány „tolsztoji út” (tolsztoji futás – ahogy az irodalomtörténet mondja a bölcs orosz íróról, aki aggastyán korában hagyta ott grófi kastélyát) jutott szembe. (Lázár György, akinek része volt az előző személyek szakmai-erkölcsi-politikai „megsemmisítésében” alighanem mintegy „vezeklésül” benzinkutasként végezte.
Vajon a mára szinte teljesen elfelejtett Gáspár László – neveléstudósi trófeák utáni – szentlőrinci, majd sarkadi „kivonulása” nem sorolható be ebbe a körbe?
A másik „önkéntes száműzött” 2010-ben, az emlékezetes parlamenti választások után hagyta ott barátait, városát, s egy zalai faluban tölti életét visszavonultan, elzárkózva bármilyen szakmai diskurzustól. „Ezek elvették az egész életemet” – jövendölte a fordulat utáni oktatáspolitika, nevelésügy, szaktudomány belátható sorsát. „Műveli kertjeit.” Mihály Ottóról van szó, a 80-as évek végi fordulat egyik vezéralakjáról, innovációk kezdeményezőjéről, az iskola modernizációjának, humanizációjának, demokratizálásának, a neveléstudományi-nevelésfilozófiai gondolat „posztmodernizációjának” kulcsszemélyiségéről.
Visszatér-e?
Templom Kati! Nyugodjál békében!