Oktatás irgalmasság nélkül

By knauszi on 2016. ápr. 21. - 20:18

Eldologiasodás, előítélet, elveszettség az iskolában. Knausz Imre írása

Elhangzott 2016. április 21-én a váci Apor Vilmos Katolikus Főiskolán az „Et misericordia motus est” – Az irgalmasság és az igazságosság a keresztény nevelésben c. konferencián.

Az irgalmasság cselekedeteinek száma tudvalevőleg 14. A múlt homályába vész, hogy ki és mikor kanonizálta ezt a listát ebben a formában, annyi biztos, hogy Aquinói Szent Tamás a 13. században már nemcsak felsorolja a 14 jócselekedetet a Summa Theologiae II. részében (II. II. 32. 2.), hanem a tőle megszokott minuciózus módon rendszerezi is őket, és lényegében ez a felsorolás kerül be aztán a Katolikus Egyház Katekizmusába (2447). Az Angyali Doktor a görög eleémosyné szót, pontosabban annak latinosított alakját használja, amelyből a magyar alamizsna szó is származik, és tágabb értelemben irgalmas cselekedetet jelent. Az irgalmasság hét ún. testi cselekedete közül hatnak az eredete nagyon egyértelmű, ezeket maga Jézus fogalmazta meg Máté evangéliuma szerint az utolsó ítélet kapcsán, mint a jókat és rosszakat elválasztó kritériumrendszert (Mt 25, 35-36). De úgy tűnik, az irgalmasság ún. szellemi cselekedeteinek felsorolása is a régi időktől kezdve kanonizálva volt már a keresztény hagyományban, és Szent Tamás már mint ismert listára hivatkozhatott rá.

És éppen az irgalmasság spirituális, a szellem szükségleteihez kötődő cselekedetei lesznek számunkra most érdekesek. Ezek közül is különösen a tanítás – és részben a tanácsadás –, vagyis azok a jócselekedetek, amelyek hivatásunkat közvetlenül érintik. A tudatlanok tanítása tehát az irgalmasság cselekedete. Nem venném magamnak a bátorságot, hogy állást foglaljak abban a kérdésben, mit jelent a keresztény nevelés. Nem vagyok hivatott erről okoskodni. De azért abban eléggé biztos vagyok, hogy mindenkinek, aki erről a kérdésről véleményt formál, figyelembe kell vennie a keresztény hagyománynak ezt a nem jelentéktelen tételét: a tanítás vagy oktatás – a doctrina, ahogy Szent Tamásnál szerepel – az irgalom műve. És ez a kiindulópontja ennek az előadásnak.

Mielőtt azonban folytatnám ezt a fejtegetést, fontos, hogy tisztázzam a pozíciómat. Én nem arról fogok beszélni, hogy milyen oktatásra van szükség az egyházi iskolákban. De még csak nem is arról, hogy melyek a keresztény pedagógusok feladatai. Ezek olyan kérdések, amelyekkel soha nem foglalkoztam, kívül esnek a kompetenciámon a szó mindkét értelmében: sem felkészült, sem illetékes nem vagyok ezeken a területeken. Ami engem izgat, az a következő: milyen tanulságokkal szolgálhat a keresztény hagyomány a közoktatás egésze számára? Mit tanulhat a pedagógiai elmélet és ezzel összefüggésben az oktatáspolitika abból, ahogy a keresztény hagyomány gondolkodik az oktatásról?

Mit jelent tehát, hogy az oktatás az irgalmasság munkája? Ehhez egy kicsit körül kell járnunk az irgalom fogalmát. Nagy segítségünkre van ezen a téren Boros László 20. századi jezsuita teológus, aki emigrációban német nyelven írta meg A velünk élő Isten c. összefoglaló művét. Boros megfogalmazása szerint az irgalom lényege, hogy létegységre lépünk a szenvedővel, mintegy együtt szenvedünk vele, kínjait átélve nyújtunk segítséget. A szenvedőnek? Az irgalmasság testi cselekedetei tudvalevőleg a szenvedés enyhítésére irányulnak. De vajon elmondható-e ugyanez az irgalom szellemi cselekedeteiről is? A tudatlanság szenvedés? Tudjuk, hogy nem feltétlenül az. Tudatlanságunkban egész jól érezhetjük magunkat. Csakhogy aki jól érzi magát a tudatlanságában, azt aligha lehet oktatni. Ahogy táplálni csak az éhezőt lehet, úgy tanítani is csak azt lehet, aki szomjazik a tudásra. A tanító feladata nem lehet más, mint hogy ráérezzen erre a szomjúságra, észre vegye, hogy tanítványai milyen tudásra szomjaznak, azaz életükben hol jelent akadályt és szenvedést a tudatlanság. És igen, a tanítványokat is rá kell ébreszteni, hogy szenvedésükre a tudás és a tanulás a válasz, de ehhez az első lépés, hogy a tanító – Boros kifejezését használva – „létegységre” lépjen a tanítvánnyal, azaz azonosuljon vele, megismerje, és e megismerés révén az egész személyiségére figyeljen. Tanítványaink szenvednek. Szenvednek akkor is, ha ez nem látszik, mert emberi egzisztenciánk alapvetően nyomorúságos, mert ember voltunk nem tud kiteljesedni e nyomorúságos viszonyok közepette. Tanítványaink szenvedése tehát annál inkább könnyen felismerhető, mert azonos a miénkkel. Annyi kell ehhez a felismeréshez, hogy magunkhoz hasonló esendő emberi lényeknek lássuk őket, azaz engedjük szóhoz jutni a bennünk rejlő irgalmat.

Nagyon határozottan állította saját pedagógiájának középpontjába ezt a kérdést a jezsuita pedagógia, elsősorban a 20. század végétől a cura personalis fogalmával. A latin kifejezés személyes törődést jelent, és bár Barton Geger atya érzékeny elemzése szerint csak a 20. század második felében kezdett elterjedni a jezsuita pedagógiáról szóló dokumentumokban, nagyon is összhangban van e pedagógia ignáci alapjaival. 1986-ban mintegy kanonizálódott is azáltal, hogy bekerült A jezsuita nevelés jellemzői c. iránymutató dokumentumba egyebek mellett a következő megfogalmazással.

A tanárok és az iskolai ügyintézők szerepe, akár jezsuiták, akár laikusok, több, mint a tanulmányi vezetés. Mindannyian törődnek a diákok életével: személyes érdeklődést mutatnak azok intellektuális, érzelmi, erkölcsi és lelki fejlődése iránt, és segítenek minden egyes diákot, hogy egyre inkább tisztában legyen saját értékeivel, és a közösségen belüli felelős egyénné váljék. Tiszteletben tartják ugyan a diákok személyiségét, de készen állnak arra, hogy meghallgassák az élet értelmével kapcsolatban felmerült gondjaikat, osztozzanak örömeikben és bánatukban, segítsék személyes fejlődésüket és emberek közötti kapcsolataikat. … A nevelői közösség felnőtt tagjai igyekszenek úgy élni, hogy életükkel példát mutassanak a diákoknak, és készek megosztani velük saját élettapasztalataikat is. (43. bekezdés)

A cura personalis tehát részben a személyes kapcsolatot hangsúlyozza, részben a személyiség egészére való figyelést, ez utóbbinak azonban nem az a lényege, hogy a nevelő ki akarja terjeszteni a hatalmát a személyiség érzelmi és motivációs szférájára, sokkal inkább annak a tudatosításáról van szó, hogy a személyiség egy teljesség, és az ezzel a teljességgel való mély interakció nélkül nem képzelhető el a „tanulmányi vezetés” sem. Joggal mondja persze Anthony McGinn atya, maga is jezsuita szerzetes, egy 2013-as glosszájában, hogy a személyes törődést nehéz lenne valami jezsuita specifikumnak tekinteni, olyan lenne ez, mondja, mintha valaki le akarná védetni magának az ábécét. Mert hát valóban: elképzelhető-e más nevelés, mint személyes? Aligha. Csakhogy éppen ezért mondhatjuk, hogy a jezsuita tapasztalat – és tágabban a keresztény megközelítés – általánosítható, és megtermékenyítően hathat a közoktatás egész felépítménye számára.

És mit tapasztalunk az iskolákban? Bár az elvek és a valóság közötti kontraszt nyilvánvaló, és talán unalmas is, mégis szólni kell erről röviden, hogy világosan lássuk a fennálló helyzet veszélyeit. Az iskolai élet legszembetűnőbb vonása annak gyári-mechanikus jellege. Az órákon mindig valamilyen specifikus és szabványosított tudásegység átadása-átvétele zajlik minden tekintet nélkül a tanulók igényeire és életkérdéseire, azaz arra, hogy tudatlanságuk mely pontokon jelent számukra szenvedést. A tanuló nem más, mint képességeinek és ismereteinek mechanikus összege, ahogy a hagyományos óramű fogaskerekek és rugók kombinációjára vezethető vissza. A Pink Floyd nagy hatású albuma és az abból készült film, A fal nem egy extrém módon fasizálódó társadalom torzult iskolarendszerét jeleníti meg, hanem a mi világunkat, a modernitás iskoláját, amelyben sem a tanulónak, sem a tanárnak – sem pedig a szülőnek – nincsenek döntési jogai lényeges kérdésekben, az iskolában töltött idő fölött olyan személytelen hatalmak uralkodnak, mint a tanterv és más mechanikus szabályok. Korábban az eldologiasodás fogalmát használtam ennek a jelenségnek a leírására. A kifejezést elsősorban Lukács Györgyhöz szokták kötni, újabban pedig Axel Honneth elevenítette fel saját elismerésfilozófiájának ellenfogalmaként. Az eldologiasodás mint a modern társadalmak egyetemes jelensége egyebek mellett azt jelenti, hogy a másik emberre nem mint emberre, hanem mint dologra tekintünk. Ez közelebbről annyit tesz, hogy a vele való kapcsolatunkból hiányzik az azonosulás mozzanata. Vagyis hogy képesek és készek legyünk a világot az ő szemével nézni és az ő fejével gondolkodni. Létegységre lépni vele, ahogy Boros László írta: vállalni az ő saját szenvedését.

A iskola világának másik szembetűnő vonása az idegenség. A tanulók által ismert tömegkultúra és az iskola, a pedagógusok által képviselt elitkultúra kölcsönös gyanakvással tekint egymásra. Generációs ellentét? Részben az is, de sokkal inkább egy mélyebben fekvő ellentétről: az egyre szűkebb körre visszaszoruló kanonizált műveltség és a tömegmédia által uralt populáris kultúra ellentétéről van szó. A szembenálló felek nem ismerik el egymás életvilágát érvényesnek és élhetőnek, aminek egyenes következménye a kölcsönös megvetés. Amit a tanár mond, az lepereg a tanulóról, amit a tanuló mond, az nyilvánvalóan értéktelen marhaság. A megértés helyébe a fortélyos félelem lép: retteg a tanártól a diák, s a diáktól fél a tanár. Egy tanártovábbképzésen megkértem minden résztvevőt, mondják el, mi jár a fejükben reggel, amikor az iskolába jönnek: feltűnően sokan számoltak be félelemről, néha konkrétan az attól való félelemről, hogy egy-egy tanuló benn lesz-e vajon, és ha igen, hogy fognak elbánni vele.

Mindez természetesen nem érthető meg a magyar társadalom egészét, és azon belül az iskolát alapvetően meghatározó kirekesztés jelensége nélkül. A romák és nem romák, a szegények és a kevésbé szegények közötti idegenség és bizalmatlanság, az egymástól való félelem az irgalmasság olyan szembeszökő hiányát mutatja, ami mellett keresztényként aligha lehet szó nélkül elmenni. Lehetséges, hogy valakinek nem jut eszébe az ige: „Mert éheztem és nem adtatok enni, szomjaztam és nem adtatok inni, idegen voltam és nem fogadtatok be, mezítelen voltam és nem öltöztettetek föl, beteg voltam és fogságban, és nem látogattatok meg engem” (Mt 25, 42-43)? Lehetséges, hogy van, akinek ez nem jut eszébe, amikor a gyengén teljesítő, problémás cigány gyerekek külön osztályba kerülnek, a kezelhetetlenek karanténjába, hogy a középosztálybeli szülők ne vigyék el a gyerekeiket? Amikor intézményvezetők szemrebbenés nélkül „tiszta osztályokkal” kecsegtetik a szülőket, ami annyit tesz: nincsenek benne sötét bőrű kisgyerekek? Amikor pedagógusok kinevetik, kigúnyolják, megalázzák és megbüntetik a gyengén teljesítőket? Amikor tehát a gyenge teljesítmény bűnnek számít, amiért szégyellni kell magunkat?

Pontosan tudjuk, hogy mindennek mi a következménye. Ha pedig tudjuk, akkor ki is kell mondani. A pedagógiai zsargon úgy mondja: motivációs deficit. A tanulók túlnyomó többsége nem akar tanulni, és nem is tanul, pontosabban nem akarja elsajátítani az iskolai tananyagot, és nem is sajátítja el. Mert ha ételt tömünk a szájába annak, aki nem éhezik, az vissza fogja öklendezni, és ha tanítani akarjuk azt, aki nem szomjazza a tudást, az éppúgy vissza fogja azt öklendezni. Mert a tanítás, amely nem az irgalom műve, amely nem a tanító és a tanítvány között létrejövő létegységen és ennélfogva a hiányhelyzet felismerésén alapul, éppen olyan, mint az erőszakos táplálás. A eredmény pedig nem lehet más, mint a tudatlanság, a műveletlenség bővített újratermelése. És ne legyenek kétségeink: ez a szenvedés fokozódását is jelenti, mert a tudatlanság akkor is szenvedéssel jár, ha az első pillantásra nem szembetűnő. A tudatlan ember ugyanis kiszolgáltatott: gonosz politikai erőknek éppúgy, mint a gazdaság személytelen gépezetének.

A feladat nyilvánvalóan az, hogy az oktatás tömeges méretekben visszahelyezhető legyen az irgalmasság kontextusába. Ezt a pedagógiai elmélet világi nyelvén nevelésnek hívják. A nevelés voltaképpen nem más, mint a cura personalis, vagyis az, hogy úgy nézünk a tanítványra, mint emberre: elismerjük sajátos szükségleteit és emberi méltóságát azzal, hogy tekintettel vagyunk szabad akaratára, és nem puszta eszköznek, hanem célnak tekintjük. A kérdés azonban nem úgy merül fel, hogy meggyőzhetők-e a pedagógusok ennek a feladatnak a szépségéről, hanem hogy hogyan lehet az iskolában intézményesen olyan viszonyokat teremteni, amelyek kedveznek a nevelésnek. Olyan viszonyokat, amelyek lehetővé teszik, hogy tanító és tanítvány között valódi emberi kapcsolatok alakulhassanak ki.

Egy ilyen előadás nyilván nem alkalmas arra, hogy átfogó programot fogalmazzon meg, de azt azért nem kerülhetjük meg, hogy néhány evidenciát egyszerűen kimondjunk. Elsősorban azt, hogy szabadság nélkül nincs személyes törődés. A modernitás iskolája általában, és a mai magyar iskola különösen a szabadság hiányának szemléltető ábrája. Az iskolában két dologból van fájdalmasan nagy hiány: térből és időből. Amikor legnagyobb lányomat először vittem be az iskolába, én már elég jól tudtam, hogy milyen egy iskola, de szülőként ránézni egy tanteremre az óvodai élmények után sokkoló volt. Az osztályterem tele van paddal, azaz ott semmi mást csinálni nem lehet, csak a padban ülni egész nap. Van-e valami, ami érzékletesebben mutatja a szabadság hiányát? A másik oldalon a nap fel van osztva 45 perces órákra és 15 plusz/mínusz 5 perces szünetekre. Az időszervezésnek ez a merevsége szintén lehetetlenné tesz minden saját kezdeményezésű cselekvést. Ez azonban csak az általános kereteket szabja meg, az igazán kemény kötöttségek a tantervekből erednek, továbbá a bürokratikus és hierarchikus viszonyokból, abból, amit hivatali félelemnek neveznék, vagyis hogy se tanuló, se tanár, se intézményvezető nem tudhatja soha, hogy milyen súlyos következményei lesznek annak, ha eltér a megszokottól. Ezért aztán nemcsak ragaszkodik a kitaposott ösvényekhez, de az alárendeltjeit is arra kényszeríti, hogy azokhoz ragaszkodjanak, és a szabad kezdeményezéseknek ez a hiánya, a sztereotip cselekvéseknek ez a kultusza végképp elemberteleníti és elértelmetleníti azt a helyet, amely az irgalmasság otthona kellene, hogy legyen. Ideje lenne, hogy mindazok, akik keresztény szemmel és keresztény szívvel néznek a világra, elgondolkozzanak ezen a pusztuláson.