Párhuzamos életrajzok…
…avagy két kolléga egymás között. Trencsényi László interjúi
Állandó közös a gyerekek szeretete. Mindkettőnk számára nagyon fontos a differenciálás, a szülővel való partneri kapcsolat.
A „párhuzamos interjú” alanyait régóta ismerem. Évát több mint 50 éve, régi barátság fűzi egymáshoz a két családot – „háztáji” gyerekeink és iskolai növendékeink neveléséről sok párbeszédet folytattunk, próbáltunk egymásnak tanácsokat adni, ha elakadtunk. Sokat tanultunk egymástól.
Aztán csatlakozott a „családi körhöz” Kati is. Az új nemzedék képviselőjeként ismerhettem meg a Lauder Javne Iskola mértékadó tanáregyéniségeként.
Kézenfekvő volt az ötlet: az ő beszélgetésük lejegyzése, az a kérés, hogy együtt tekintsék át nevelői pályájukat. Mindketten megérdemlik, hogy tapasztalataik, pedagógushivatásuk megannyi közös tanulsága nagyobb nyilvánosságot kapjon. S talán a két pálya értéke is jobban csillan fel, ha egymáshoz rendeljük azokat. (T. L.)
Rövid pályakép: hol tanultatok, hol dolgoztatok? Mikor?
Gádor Éva (végzett 1970 júniusában Szegeden): Van apropója a beszélgetésünknek, ugyanis nemrég kaptam meg az „aranyoklevelet” az 50 éves diplomám alkalmából. A Szegedi Tudományegyetem Juhász Gyula Pedagógusképző Kara adta ki a magyar-orosz szakos általános iskolai tanárnak. Az intézmény neve azóta többször változott. A kezdetekben Szegedi Tanárképző Főiskolaként működött. A legnépesebb szak a magyar-orosz volt. Majd lett belőle Juhász Gyula Tanárképző Főiskola. Napjainkban a fenti néven képezi a tanárokat. Teljesen átalakított szerkezetben. Különlegesen jó képességű, elkötelezett hallgatók kerültek össze, melyet az is bizonyít, hogy napjainkban is sokan tartjuk a kapcsolatot. Számos szakmailag és emberileg is kiváló tanár került ki az életbe.
Pedagógusként 1970-től álltam munkába Miskolcon két évig. Azután Budapesten a XIII. kerületben a Tüzér utcai általános iskolában tanítottam 2004-ig, nyugdíjazásomig. 1990-től az orosz nyelv helyett angolt tanítottam.
Dobrovitzky Kati (végzett 1988 júniusában Budapesten): A Budapesti Tanítóképzőn végeztem, közművelődés szakkollégiumon. Fantasztikus csoportom volt, olyan érdekes személyiségek, akik a kultúra sokféle területén működnek ma. Páratlan időszak volt, nem csak a magam számára, hanem a társadalom számára is: a rendszerváltás időszaka. Megalakítottuk a Hallgatói Tanácsot, melynek elnöke lehettem. Ebből a pezsgő légkörből léptem a munka világába, de pedagóguspályámat csak később kezdtem, mivel három éven át rendezvényszervező voltam. Ezután a Pályakezdők Speciális Szakiskolájában dolgoztam, majd 1995-től a Lauder Javne Iskolában, ami jelenleg is munkahelyem. Itt sok szerepben próbálhattam és próbálom ki magam: osztálytanító, magyartanár, tagozatvezető voltam, fejlesztő és tehetséggondozó vagyok.
Miért álltatok a tanári pályára?
GÉ: Szerettem a gyerekeket, ez ma is így van, ez volt az első és legfontosabb. Élvezem, hogy segítem a világot megismerni, érdeklődésüket felkelteni. Úgy gondoltam, ha a pályám folyamán gyerekek között vagyok, én is tovább érzem magam fiatalnak. Az iskolai tanítási szünetek is vonzóak voltak.
DK: Egész korán eldöntöttem magamban, hogy kicsikkel szeretnék foglalkozni. Vonz az érdekes, naiv gondolkodásuk, a világnak egy olyan észlelése, ami eredetiséget, folytonos szempontváltást mutat. Mivel magam is igénylem a változatosságot, fontos, hogy a munkámban ezt megélhessem. Valószínűleg ez is eredményezte, hogy klasszikus állami intézményben nem tanítottam, a reform illetve alternatív iskolákat választottam.
Jeles előképek?
GÉ: Voltak példaképeim, főleg azok a személyiségek, akik önálló gondolkodásra, véleményalkotásra szoktattak. És ezt meg is kellett indokolnom.
Szívesen emlékszem Olga nénire, aki történelmet tanított az általánosban. Könnyedén, élményszerűen magyarázott.
A gimnáziumban többen voltak: Szappanos Anna néni a biológiát, kémiát tette érdekessé. Sipka Sanyi bácsi a latin nyelven keresztül a műveltségemet gyarapította. Horváth tanár úr szigorú logikájával a matekot szerettette meg velem. A két tornatanár, Balogh Imsi és Török Sanyi humorral, vidámsággal vezette végig az órákat. Mindez Hódmezővásárhelyen történt.
Szegeden a magyar nyelvészeti tanszéken találkoztam tiszteletreméltó személyekkel, Benkő tanár úr a szintaxis logikáját adta át. Zsolnai tanár úr a lelkesedést a szép magyar beszédért, írásért. Az irodalom tanszéken Vajda Laci bácsi az igaz emberségre és annak harcos képviseletére buzdított.
Hosszú szakasz volt ez az életemben. Az ötvenes évek elejétől 1970-ig.
Jó emlékeznem rájuk.
DK: Nagy hatással volt rám a 3-4. osztályos tanítóm, Lázárné Marika néni, aki már akkor csoportban dolgoztatott bennünket. Vele részt vehettünk a komplex matematikaoktatás kísérletében, egészen izgalmas, újszerű tevékenységeket mutatott, nagyon élveztem. Másik fontos pedagógus személyiség, Dr. Szeszler Anna, aki a főiskolán csoportvezetőm volt, majd az ő alapításával megalakult Lauder iskolában dolgozhattam vele együtt több mint 15 éven át, nyugdíjba vonulásáig. Talán az a közös pont a két személyben, hogy mindketten bátor újítók, olyan utakat kerestek a szakmájukban, amivel érdekesebbé, tartalmasabbá és gyermekközpontúbbá tehetik az oktatást. Engem ugyanez inspirál a mai napig.
Gondoltatok- e pályaelhagyásra?
DK: Pályaelhagyóként kezdtem, azaz a főiskola után nem mentem el tanítani. A kötelező gyakorlatok során a nevelőtestületek hangulata térített el. De rendezvényszervezőként is gyerekekkel foglalkoztam elsősorban, így azért olyan messze nem sodródtam a pályától.
GÉ: Talán egyszer gondoltam a pálya elhagyására, mikor egy nagy szálloda továbbképzési felelősének jóval több fizetésért hívtak. Nem volt bátorságom elvállalni. Csak a gyerekekhez, illetve a tanításhoz értek, de az se semmi!
Mi a legfontosabb pedagógiai hitvallásotok?
GÉ: Türelem, megértés, példamutatás a gyerekek és szülők felé is. Csak a családdal együttműködve lehet eredményeket elérni, ebben hiszek. Biztos fontos része a hivatásom gyakorlásának, esetleg eredményességének, hogy van három fiam. Ők még kisdiák-nagydiákok voltak aktív tanárságom alatt. Az anyai tapasztalatom sokat segített, még akkor is, ha nem minden helyzetet tudtam sikeresen megoldani.
Az együttérzés, következetesség meghatározta anyai és tanári döntéseimet.
DK: Emlékezz a saját gyerekkorodra! Ha el tudod fogadni a gyermeki reakciókat, a különbözőségeiket, akkor tudsz megoldásokat. Az empátia így lehet csak valódi tartalommal megtöltve. És az empátia alapvető kell legyen család és diák felé egyaránt.
A legszebb pedagógiai esetetek?
GÉ: Legszebb pedagógiai eseteim az osztályfőnökségből adódtak, több is van ilyen. A pályaválasztásban sokat segítettem a nyolcadikosaimnak. Például Robi nevű tanítványomat, akinek kiváló kézügyessége volt, szeretett fúrni-faragni, a faipari szakközépiskolába irányítottam. A következő tanévben megjelent édesapjával, egy csokor virággal, hogy megköszönjék a tanácsomat.
Az osztályomba járó gyerekek minden helyzetben bíztak bennem, még olyankor is, amikor konfliktusba kerültek saját hibájukból. „Éva néni úgyis megoldja!” – mondták ilyenkor. Valóban, ilyenkor mindig kerestem a legjobb megoldásokat. Bevezettem, hogy a fogadóórámra a szülő a diákkal együtt jöjjön. Irodalomtanárként volt lehetőségem toleranciára, együttérzésre nevelni a műveken keresztül. Sokszor magam is féltem, mi lesz a tanulók reakciója. Például Radnóti életéről beszélgettünk, mikor felállt Orsi, és büszkén elmondta, hogy az ő nagymamája is zsidó. Az osztálytársak megdöbbenten, de együttérzően hallgatták. Abban az időben – a 80-as évek vége – ez nem volt magától értetődő.
DK: A nevelés végső célja szerintem az, hogy boldoguljon a gyerek. Ha ennek eredményét látom, azt mind-mind sikerként élem meg, és ez nagyon sokféle felnőttkori élethelyzet lehet. A Pályakezdők Szakiskolájában 30 éve eladói végzettséget szerezhettek a diákok. Ma is van, aki utánam kiabál egy-egy áruházban, és élete legjobb éveiként mesél az együtt megéltekről. Aztán van, aki Londonban PhD-zik, és beszámol kutatásairól, megkeres, visszajelzést kér. Ahogyan novellákat, verseket is küldenek volt tanítványaim, hogy mondjak véleményt róluk.
Legnehezebb pedagógiai problémátok a pályán?
DK: Legnehezebbnek mindig azt élem meg, amikor nem tudok segíteni. Amikor a pedagógiai eszközeim nem működnek az adott szituációban. Van, hogy kevés vagyok, persze, ám legtöbbször a szülői elvárások, attitűdök és az én megoldásaim olyan eltérőek, hogy nem tudunk eredményt elérni.
GÉ: A kirándulások miatt állandó szorongásaim, félelmeim voltak. „Ne legyen baleset, és érezzék jól magukat a diákok!” Előre végigjártam az útvonalat, mértem az időt, ellenőriztem a környezetet. Ennek ellenére is rossz érzéseim maradtak. Nem élveztem.
A másik, hogy gyűlöltem az írásbeli intőket, osztályzatokat adni a magatartásért, szorgalomért. Szerintem nem helyes pedagógiai eljárás, de ebben nagyon egyedül voltam.
Hogy látjátok, mi a generációs különbség köztetek, s mi az „állandó” közös?
GÉ, DK: Állandó közös a gyerekek szeretete. Mindkettőnk számára nagyon fontos a differenciálás, a szülővel való partneri kapcsolat. A különbözőség az eszközökben, eszközhasználatban van. A digitalizáció, a vizualitás előre törése nagyon megváltoztatta a szemléltetés, ismeretszerzés módját, így a módszerek is változtak.
A végére. Kati hogy látja: mint anya milyen fiút nevelt „neki” Éva? Éva hogy látja, milyen „unokákat” nevelnek neki Katiék.
GÉ: Miután kettőnkben nagyon sok az azonosság emberileg és szakmailag, eláruljuk, hogy nem véletlen, hiszen a családi kapcsolatokon belül is hasonló az érzelmi kötődés, a családtagok közötti egyetértés. Anyós és meny egyformán tanár, nem csak szakmai attitűd, a gyereknevelés az utódok mindennapjaiba is beleivódik. Éva nagymama és anyuka, Kati anyuka, Éva fiának a párja.
DK: Bizony, van 3 fia Évának, akik közül a legidősebb az én párom. Így igazán pontosan érezhetem mind azt a sok pozitív hatást, amit gyakorolt a gyerekére. Törődő, a nőket egyenjogú partnerként elismerő férfi, aki ezt nem csak a szavak szintjén éli, hanem a családi élet bármely területén. Így az sem csoda, hogy ezt mi is hasonlóképp adjuk át a fiainknak. Hálás vagyok azért, hogy így alakult az életem, ezt Évának is köszönhetem.