Se tartalom, se forma - hát mi kell?

A vers az irodalmi szöveg – a Deme-féle szövegtipológia terminussal élve: a szépirodalmi szövegmű, még árnyaltabban: a poétikai szövegmű – egyik lehetséges formája (Deme 1979). A prózaformával szemben szokás meghatározni (Szerdahelyi 1996).

A versnek egyértelmű, senki által nem vitatott definíciója nem létezik. Mindenekelőtt azért nem, mert maga a verstan tudománya és a csatlakozó tudományterületek szakirodalma és kutatói is eltérő, nem egyszer egymást kizáró, egymással opponáló jelentéseket alkalmaznak. Leggyakrabban versnek nevezünk minden költői művet az alapvető versjegyektől, így a versritmustól, a rímektől és a sortagolástól függetlenül. Vita tárgya lehet az is, hogy a vers és a költemény fogalmak azonos jelentésű, vagy inkább hasonló jelentésű szavak-e. Rendszeres versolvasói attitűdünk érzékenyen különbséget tud tenni a versformájú költemény és a versformájú szövegféleség között. A tanítási gyakorlatomban azonos jelentésű szavakként (a szinonimák egyik csoportjáról van szó) alkalmazom a vers és a költemény fogalmakat (H. Tóth 2009b).

Az általános közfelfogás csak azokat a szövegeket nevezi versnek, amelyeknek ritmusuk és rímük is van. Egyéb szigorítás is fellelhető a versfajták tipologizálásában, miszerint csak a ritmus a vers alapjegye. Ez a nézet úgy tekint a rímre, mint a versritmus egyik fajtájára. Rögzítendő az a felfogás is, miszerint az irodalminak nevezett ritmusnak két fajtája van: a gondolatritmus és a hangritmus. 

További általános ismeret az is, hogy a vers kötött sorhosszúságú, képletekkel leírható, képleteket követő ritmusú szöveg. Mindebből az is következik, hogy kötetlen, szabálytalan ritmus nincsen, mert a ritmus alapelve a meghatározottság, az adott/előírt mértékek szabályszerű, szabálykövető visszatérése.

Az úgynevezett szabadverseket a költői próza fogalomkörének kategóriáival jellemezhetjük. Itt szükséges megemlítenem, hogy Babits Mihály „Dal, prózában” című felemelően szép, lelket, személyiséget és tudást egyaránt gazdagító szabadversét tanítói pályám kezdete óta mindig eredményesen tanítottam meg kisdiákjaimnak – tisztelettel ajánlom ezt a költeményt pedagógustársaim szíves figyelmébe a saját nyelv- és irodalompedagógiai eszköztáruk bővítésére (Szerdahelyi 1997). 

A 4. évfolyamos tanulókat is érdekelheti, sőt érdekli is a válasz, ha mi is úgy akarjuk, nevezetesen a Mi a forma szerepe a szépirodalomban? kérdésre vonatkozólag. Magunk nézetének, szakmai felkészültségének az erősítésére idézzük fel azt a viszonylag ismert, Hegeltől való, a „csengő keret”-ről szóló nézetet, tudniillik az ő álláspontja szerint a vers nem több mint külsődleges dísz, és ez a létállapot, vagyis a versforma közömbös a poétika aspektusából. Támpontunk lehet a halikarnasszoszi Dionüsziosz felismerése, amelynek lényege, hogy a versformának a hangalakja a szavak jelentésén túl tartalomkifejező szerepet tölt be.2

A most nyelv- és irodalompedagógiai aspektusból feldolgozásra választottam Juhász Gyula-versnek a tanulói befogadását segítendő, ki kell tekintenünk a szonett forma alapvető, lényeges ismérveire is. 

A szonett, vagy olaszból fordítva: rövid dal, a középkorból származó versszerkezet. Magát az abab abab cdc dcd rímképletű formát a 13. század elején Giacomo da Lentino alkalmazta először, ám az úgynevezett szonettköltészet igazi nagymestere Francesco Petrarca volt, aki megteremtette a petrarcai szonettet, amelyben jambikus ritmust alkalmazott. A reneszánsz különös, felszabadító világa idején olyan népszerűvé vált ez, a legkötöttebb formavilágú, ambivalens lírai érzések, gondolatok, eszmék kifejezésére talán a legintenzívebben képes 14 soros szövegtípus, hogy Európa-szerte elterjedt, nyilván a kivételes hangzásának is köszönhetően. A magyar költészetben Virág Benedek hangzatka névvel illette (Szerdahelyi 1997). 

Ne hagyjuk kihullni ismereteink tárházából Ronsard nevét, aki a 16. században immár alexandrinusban és ölelkező, valamint párrímmel formázta tovább a Petrarcától való költészeti örökséget. Shakespeare úgy vált a szonett továbbfejlesztőjévé, hogy nemcsak a rímek sorrendjét, hanem a tagolást is megváltoztatta, és a két utolsó, egymással összecsengő sort külön szakaszba írta, ezáltal csattanószerű verszárlatot épített fel – idézzük csak a feledhetetlen LXXV. szonettjét Szabó Lőrinc érzéki-érzelmes műfordításában! 

Ha elolvassuk – és miért is ne tennénk? – „A lírikus epilógja” című örökkön igaz Babits Mihály-szonettet, akkor nem kevés büszkeséggel vallhatjuk: a magyar líra a szonettalkotás terén is világirodalmi színvonalú.  

Élnek ma is, a magyar költészetben is a szonettek. A kárpátaljai magyar költőnél, Penckofer Jánosnál a szonettforma pontos alkalmazása figyelhető meg a „Marad a part, a víz…” kötetének a „harsonátlanul” című fejezetében (Penckofer 1997). Ez a fejezet szonettkoszorú: a 14 önálló szonett jelentésfüzérré válik, az elsőt záró 14. sor: „a félelem magasztosultságába száll” a második szonett nyitó sora lesz, ennek a 14. sora: „mikor egy vert sereg négyeli önmagát” a harmadik szonett felütését adja. A 14. szonett utolsó sorában felhangzik az első szonettnek az első sora: „kéjesült megszokásból öl hatalmi hang”. A klasszikus mintát úgy adta vissza a költő, hogy a 15. szonettet, a mesterdarabot, vagyis a mesterszonettet az előző 14 darab első-első soraiból építette fel.

Figyelemmel kell lennünk még egy fontos verstani tényezőre, és ez az áthajló sor, amelyik probléma a francia enjambement kifejezéssel jelölt, magyarul az átlépés, áthajlás, átkötés értelemben fordul elő. Ez az ismert jelenség akkor fordul elő, amikor az egyik verssorban kezdődő mondat tovább folytatódik a következő sorban, esetleg sorokban. E megoldással a költemény nyelvi és zenei tagolása eltér a megszokottól, így különössé, a szokatlansága által hatásosabbá válhat/válik a lírai szövegmű.

A verstanítást támogató itteni és eddigi írásaimmal az volt a célom, hogy a tanítók ez irányú, kiemelkedően fontos tevékenységét segítsem, lehetőleg minél több aspektusból és távlatosan. Jelen tanulmányomban Juhász Gyula „Szonett Szegedhez” című versét választottam, hogy a tanításra-tanulásra történő megmunkálásával, előkészítésével folytathassam a korábban és másutt is kifejtettem gondolataimat. 

Mielőtt magával a költeménnyel részletesen foglalkoznék a tanításra történő megmunkálás szempontjából, meg kívánom jegyezni, hogy ez a költemény is, ha kiegészítjük a világháló különböző oldalain található korpuszokkal, akkor együttesen merész és kiváló alkalmat kínálnak számunkra a projektpedagógia lényegi ismérveinek a gyakorlatban történő mozgósítására. Ha erre a szemléletre is képesek vagyunk beállítódni, ennek megfelelően a tanítási és a tanulási folyamatokat megszervezni, akkor nem csupán egy szép szonettel lesznek lelkileg érintettek diákjaink, hanem érzékenyebbé válnak/válhatnak a globális aspektus szempont érvényesítésére is.

A feldolgozandó szemelvény

Juhász Gyula: Szonett Szegedhez

A magyar Alföld legszebb délibábja
Te vagy, szülötte városom, Szeged,
De nem csalóka nyári fény varázsa,
Hanem valóság bús puszták felett.

Az égbe törnek tornyaid kevélyen,
S a szőke magyar vízben rengenek
A palotáid, és a magyar éjben
Virrasztó lángod nagy-messze remeg.

Dugonics András nézi, hogyan épül,
Magasba hogy tör házad, szellemed,
Hogy szebb lettél, mint voltál, nagy Szeged!

Magyar emlékül és magyar reményül
Állj boldogan és büszkén, ősi város,
Símulj szerelmes szívvel a Tiszához.

Fejlesztő tevékenységek

Többféleképpen ismerkedhetünk meg, vagyis más-más utakon is közelíthetünk ehhez a vallomásos költeményhez, amikor negyedikes tanulóink figyelmébe ajánljuk. Természetesen közös birtokba vevéssel, együttes rácsodálkozással érdemes megfigyelnünk ennek a Juhász Gyula-versnek a szépségeit, értékeit – esetleges botlásait.

Ajánlatos tüzetesen körülnéznünk a „Szonett Szegedhez” kapcsán a világhálón, az efféle búvárkodással magunkat és a tanítványainkat is a figyelmességre, az adatgyűjtésre, a világhálón történő gondos szemlélődésre nevelhetjük. Ennek a Juhász Gyula-versnek a szövegvilágból különös hangulatok tárulnak fel. 

A szonett műfaji és formai problémáival összefüggő legfontosabb tudnivalók a következők: a szonett olyan versforma, amely 14 sorból áll, leggyakrabban 4, 4, 3, 3 sorosak a versszakok. Ez az ismeret a szonettről, például a negyedikeseknek, elegendő támpont lehet a műnek a forma felől történő megközelítésére.