Sem utódja, sem boldog őse
Ady Endre versének kibontása dramatikus módszerekkel. Végh Ágnes írása
Meggyőződésem, hogy a diákoknak maradandó élményt adni csak személyes bevonódáson keresztül tudunk, amihez egyedülálló és kivételes eszköz a dráma.
Ady Endre Sem utódja, sem boldog őse című verse klasszikus alkotás. A középiskolai tanulmányok alatt mindenki találkozik vele, és megőriz belőle egy-két sort. Ez a vers ars poetica, útmutatás, szenvedélyes vallomás, amihez a legtöbb ember, főként ha kamasz, kapcsolódni tud. Gintli Tibor szerint:
Ady lírájára sem a formai csiszoltság hangsúlyozott igénye, sem a beszéd személyességének korlátozása nem jellemző… A megszólaló lírai alany többnyire igen látványosan állítja magát a középpontba, belső tartalmait, indulatait, ítéleteit gyakran és határozottan nyilvánítja ki. A szöveg megalkotása helyett a nagyszabású egyéniség megnyilvánulására esik a hangsúly.1
A drámatanári képzés vizsgatanítására is azért választottam ezt a művet, mert a lét egyetemes kérdéseit feszegeti, amelyekkel előbb-utóbb mindenki szembesül az élete során. Az alábbiakban az óraterv feladatait, lépéseit fogom részletezni egy-két megjegyzéssel, módosítással kiegészítve.
Az óra fókuszában a vers üzenetének és költői képeinek közös kibontása áll, ezen belül a lírai én szerepébe való helyezkedés, illetve a magány–egyedülállóság–kivételesség érzéseinek körüljárása kap hangsúlyos szerepet. A foglalkozásterv 11. évfolyamos, 16-17 éves diákok számára készült, alkalmazható Ady munkásságának bevezetésére. Az óratervet eredetileg 45 percre készítettem, de a játékok száma és az utólag hozzáadott ötletek, módosítások miatt érdemes akár dupla óra keretében megvalósítani.
Az óra szerkezetét Eck Júlia ötlete alapján terveztem meg. Kosztolányi Vigyázz című verséhez készített foglalkozástervében a ráhangolásra, a vers lépcsőzetes megismerésére helyezi a hangsúlyt.2 A művet nem rögtön a foglalkozás elején tárja a résztvevők elé, hanem kiragadott szavakkal, részletekkel vezeti be őket a vers világába, ezáltal egy-két szó, mondat már mindenki számára ismerősen cseng, amikorra a mű elolvasásához érnek. A módszert azért tartom izgalmasnak és az irodalomórákon megszokott rendszertől üdítően eltérőnek, mert egészen más megvilágításba helyezi a verset az, ha előtte hosszabb időn keresztül, fokozatosan ismerkedünk a versszöveggel, és ezáltal mélyebb értelmezési rétegekbe juthatunk.
A foglalkozás előtt elhelyezem néhány székre a versből kiragadott szavakat. Miután a diákok helyet foglalnak, megkérem azokat, akiknek a székén cédula található, hogy olvassák fel a rajta szereplő szót. (A következő szavakat választottam: utód, ős, rokon, ismerős, fenség, észak-fok, titok, idegenség, maradni, megmutatni, önkínzás, ének). A megértést, emlékezetbe vésést elősegíti, ha kétszer is elhangoznak a szavak. Ezután beszélgetünk róluk, és megjósoljuk, miről szólhat a vers.
Majd a diákok 3-4 fős csoportokat alakítanak és arra kérjük őket, hogy készítsenek egy jelenetet az általuk még nem ismert versből. A jelenet tetszőleges tartalmú lehet, mindössze egy kikötés van: lehetőleg hangzatosan szerepeljen a végén egy mondat, amit cédulákon húznak. (Az általam választott mondatok: Nem vagyok senkinek. Lidérces, messze fény. Hogy látva lássanak. Szeretném, hogyha szeretnének. Lennék valakié.) A legjobb jeleneteket újra lehet játszani, akár némajátékkal is, amiben esetleg kibővítik az eredeti ötletet. A jelenetek után ismét megbeszéljük a látottakat, hiszen ezzel segíthetjük elő a mélyebb megértését.
Mindeddig a ráhangolás, a feszültségoldás volt hangsúlyos, ezt követően történik a találkozás a verssel. Az alkotás persze már sokaknak ismerős lehet. Érdemes mindenkinek a kezébe adni egy példányt, majd tanárként felolvasni a verset. Néhány segítő kérdés a verselemzéshez: Hogyan hat ránk a vers? Mit mozdít meg bennünk? Milyen hangulatú a vers? Ki lehet a versbeszélő? Milyen élethelyzetben van? Milyen tulajdonságok jellemzik? Mi a szerepe a versszakok végén szereplő sorismétlésnek?
Ettől kezdve a szöveg egészét tekintve próbáljuk értelmezni a vershelyzetet, és kísérletet teszünk a lírai én megformálására. Minden csoport kiválaszt maguk közül valakit, aki a lírai én megtestesítője lesz. Az illető kiáll a többiek elé, minél semlegesebb arckifejezéssel, egyenes testtartással. Mikor elindul a zene, a többiek elkezdhetik formázni őt, olyannak, amilyennek a versbeszélő alakját gondolják. Ha elkészültek, leülnek, csak a lírai én marad mozdulatlanul. Ezután megnézzük a szobrokat, megszólaltatjuk őket. Kiválasztjuk a legkifejezőbbet. A szoborfaragás után érdemes beszélgetni arról, hogy milyen érzés volt alkotni, formázni, a másik oldalon lévőknek pedig szobornak lenni. A vers értelmezése szempontjából, a lírai én léthelyzetének kettőssége miatt, ezt jobban szemléltetve célravezetőbb lehet, ha a diákoknakkétféle szobrot kell faragniuk: egy fensőbbséges és egy magányos életérzést kifejezőt.
Mindezt a lírai én helyzetébe történő belehelyezkedés követi. A „Mit szólnak a többiek?” kérdés kapcsán a diákok csoportokban gondolkodnak olyan szereplőkön, akikkel a versbeszélőnek dolga lehet (barátok, családtagok, szerelmek), és ennek az embernek a bőrébe bújva szólnak majd a lírai énhez, akit egy diák vagy a tanár alakít, és aki a kör szélén ül, mellette pedig egy üres szék van elhelyezve. Aki a székre ül, megszólíthatja a lírai ént, intézhet hozzá egy-két mondatot, de a megszólalásból ki kell derülnie, hogy milyen szerepből beszél. A végén kérdezzük meg a lírai ént, hogy ő melyik tanácsra hallgatott volna a legszívesebben. Néhány kérdéssel ismét beszéljük meg a hallottakat.
Ha belefér az időbe, a foglalkozást egy stílusjátékkal lehet folytatni, de ezt kihagyható opcióként tüntetem fel. Ennek kapcsán minden csoport kap két versszakot (amit a vers szerkezetének megfelelően tagolunk), és ezt előadhatják egy olyan stílusban, ami a versszakhoz leginkább illik. Lehet színpadi cselekményt kitalálni hozzá, lehet szavalni, lehet átírni, vagy akár módosítani is a sorok sorrendjét.
A foglalkozás végének közeledtével egy összegző feladatot adhatunk a diákoknak, mégpedig azt, hogy egyénileg (vagy párokban) adjanak címet a versnek. Ezt a kitalálás pillanatában is megoszthatják a többiekkel. Az a tapasztalatom, hogy remek ötletekkel állnak elő a diákok, közülük nagyon sok méltón szerepelhetne a vers címeként.
Úgy gondolom, remek zárása az órának, ha meghallgatjuk a verset Latinovits Zoltán vagy Reviczky Gábor előadásában, csak az egyiket, vagy akár a kettőt összehasonlítva. Érdekes tapasztalni, hogy mennyire különböző jelentésrétegeket tár fel a két előadásmód. Hatásuk tagadhatatlan: a hallgatókban még erősebben rögzül a versszöveg.
Pár éve gyakorló irodalomtanárként be kell látnom, hogy nem lehet minden tanórán katarzist elérni. Meggyőződésem, hogy a diákoknak maradandó élményt adni csak személyes bevonódáson keresztül tudunk, amihez egyedülálló és kivételes eszköz a dráma. Merjünk játszani a művekkel, a diákjainkkal, hogy lássák, érezzék, megtanulják: az irodalom milyen nagy örömforrás.