Fóti Péter: Summerhill...

 – (majdnem) végtelen játék

A játék és a tanulás – ha erről helyesen gondolkozunk – ugyanaz.

„Gyereknek lenni azt jelenti, hogy nem vagyunk felnőttek. Gyereknek lenni azt jelenti, játszani, és egy gyerek nem tud eleget játszani. ...ha egy ember gyerekként eleget játszott, akkor később el fogja végezni a munkáját, és le fogja győzni a nehézségeket.”

A. S. Neill: Das Prinzip Summerhill. 16. old.

Nem kezdem újra előröl. Akinek fogalma sincs a summerhilli iskoláról, az kezdje másutt. Például az itt felsorolt helyeken.

Aki, most itt maradt tovább olvasni, az tudja unalomig, hogy Summerhillnek két fő sajátossága van, ami megkülönbözteti a tradicionális iskolák millióitól, és hasonlóvá teszi a demokratikus iskolák százaihoz. Az egyik az önkormányzat, a másik a tanórák opcionális jellege. Az iskolában a felnőttek lemondanak hatalmuk egy jó részéről, egyrészt az önkormányzat érdekében, amely megkapja az iskolai élet nagy részének irányítási jogát, másrészt lemondanak arról, hogy a gyerekeket akaratuk ellenére bekényszerítsék a tanórákra. Órák vannak, de azok a gyerekek részére nem kötelezők.

Egyszer régebben Summerhillről írva egy hibát követtem el, amire Tóth Anita hívta fel a figyelmemet. Sehol nem említettem, hogy az iskola úgy tartja: a gyermeki játékot nem szabad korlátozni. Majdnem így van. Most erről szeretnék írni – kijavítva az akkori hibát.

A játék nem végtelen

A játék tényleg majdnem végtelen Summerhillben. Majdnem végtelen volt a fiam számára is, aki három hétig az iskola tanulója volt. Persze neki ez nem volt olyan nagy újdonság, mert rendes iskolájában, Ausztriában is élvezi azt a privilégiumot, hogy bármikor kimehet a kertbe, és az iskola épületében is annyit játszhat, amennyit csak akar. Amikor oda járt, az ő szemüvegén keresztül is megnéztem az iskolát. 

Miért kerül a „majdnem” szó a „végtelen játék” mellé? Azért, mert vannak határok, a játéknak vannak korlátai. Például egy ilyen, hogy az önkormányzat döntése alapján – amelyben egy embernek egy szavazata van – számítógépes játékok csak délután 15 óra után játszhatók. (Amennyire tudom, ez érvényes a felnőttekre is. Bővebb információ erről a Demokratikus Nevelésért és Tanulásért Közhasznú Egyesület lapján található.)

Vannak aztán más határok is: a nagyobb gyerekeknek maguknak kell gondoskodniuk saját magukról. Amíg a kicsik mindent megkapnak, addig a nagyok már magukra mosnak az iskolai mosodában akkor, amikor erre rendszeresen időt kapnak. Másrészt ott vannak fontos egyéb tevékenységek, amelyek nem játékok, de amelyeken a részvétel szintén nem kötelező. Ilyenek az önkormányzat ülései, és az üléseken kívüli önkormányzati munka, valamint a tanórák.

A többi valóban játék. De miért engedik ennyire szabadjára a gyerekeket? Vagy miért nem teszi ezt a világ többi része? És miért teszik ugyanezt a többi kevés számú demokratikus iskolában is?

Ha óvodákról beszélünk, evidencia, hogy a játék fejleszti a gyerekeket. Persze már itt is vannak hangok, amelyek azt mondják: van fejlesztő játék, és van olyan időtöltés, ami nem fejleszti a gyereket, mint például a tévénézés. De ez utóbbit nem is szoktuk igazi játéknak nevezni, inkább csak kikapcsolódásnak. Játéknak tehát az tűnik, amikor egy gyerek egyedül vagy a többiekkel közösen tevékenykedik: fest, szerepet játszik, társasjátékozik, szaladgál a kertben, fogócskázik és még ezer dolog. Játék közben működik a gyermeki fantázia, játék közben szabályokat kell betartani, ezzel kapcsolatos konfliktusokat kell megoldani stb.

Játék és tanulás

A tradicionális iskola egészen más. Ott a gyerek hamar megtanulja, hogy van fontosabb dolog a játéknál: a tanulás. Summerhillben ezt nem tanulja meg: itt azt éli meg, hogy van egy másik tevékenység is, amit főleg a nagyobbak űznek, ez a tanulás. A kicsiknek minden játékosan folyik és nem kötelezően.

Ott van a tanárnő, Carmen, aki a kicsik termeiben tartózkodik. Ők bármikor bejöhetnek ide, és játszhatnak Carmennel és egymással. Carmen is kezdeményez dolgokat, és a gyerekek is. Ha valaki zavarja a többiek játékát, akkor ki lesz tessékelve. Mehet az iskola más részeibe, a kertbe, a nagy házba, bárhova, ahová beengedik az arra a területre érvényes szabályok szerint.

Ez most félelmetesebbnek tűnik, mint amilyen a valóságban. A játékot valóban korlátozzák az önkormányzat által hozott szabályok (változó számban, kb. 200) és az iskolavezetés által kiadott biztonsági szabályok is. Aki megszegi a szabályokat – legyen az tanár vagy gyerek –, az a heti kétszer ülésező iskolagyűlés elé kerülhet. Enyhébb esetben egy ombudsman elé kerül. (Ombudsman lehet gyerek és felnőtt is.)

A tradicionális iskola elfojtja a játékot, mert értéktelenebbnek tartja a tanulásnál. Ennek számtalan rossz következménye van: eltűnik a motiváció; a tanulás teherré válik; az örömmel megszerzett tudás feletti örömöt felváltja a külső értékelés.

Summerhillben a tanulásnak többféle motivátora is van: egyrészt az érdeklődés, másrészt a jövő. A játékban persze, tudjuk, mindig tanulás is folyik. A Monopolyban fel kell olvasni a szerencsekártyát (erre mindig van jelentkező gyerek). A rulettben ki kell számolni a nyereséget. A társasjátékokhoz tartozó játékszabályokat is el kell olvasni. A jövő is inspirál a tanulásra: ahogy a gyerekek érnek, egyre többet foglalkoztatja őket a jövő. Tanáraik segítenek ebben: egyrészt tisztázzák, hogy egy-egy foglalkozáshoz miféle iskolai út vezet, mit kell tudni, milyen vizsgákat kell letenni stb. De a döntés, hogy belevág-e, a gyereké. Aki nem teszi le a vizsgákat, nem tanulja meg a dolgokat, az más utak felé fog menni.

Minderre azonban sokkal későbbi életkorban kerül sor, mint a hagyományos iskolában. A 6-tól 13-14 éves korig tartó időszak idejének jóval nagyobb részét töltik el a gyerekek játékkal, mint azt a tradicionális iskolába járó társaik teszik. Láthatólag nem árt nekik, hiszen a summerhilli gyerekek vizsgaeredményei az átlag felettiek. Csak az eredményekről lenne szó, vagy a dolog bonyolultabb? Szerintem az utóbbi: a játéknak, az önkéntes és szabad játéknak az iskoláskorban is fejlesztő hatása van, az nem ér véget az óvodával. A játékba örömmel vetik bele magukat a gyerekek, de a játék teljesítményre is inspirálja őket. A játékban érzelmek hullámzanak, amelyeket ki lehet mutatni, amelyekről beszélni lehet. A játékban koalíciók vannak, és versengés is van. A játék gyakran tükrözi a nagyvilágot, de a játék világában a vesztesség nem olyan súlyos, mint a valóságban. A játékot mindig újra lehet kezdeni, a játék elején mindenki újra pénzt kap.

A korlátlan játék természetessé teszi, hogy a tanulás világában minden gyereknek meglehet a maga individuális terve. Nem lehet a gyerekre egy egyentantervet rákényszeríteni, mert az órákat ugyanúgy maga választja, ahogy korábban a játékot is maga választotta. A játéknak központi eleme a szabadság, ahogyan a tanulásnak is központi eleme kellene, hogy legyen. A játékban benne van számos dolog, ami a tanulásban később fontos: problémamegoldás, kitartó igyekezet.

Játék és önkormányzat

A játék persze nem csupán a tanulás fele vivő út, hanem fontos vonatkozása van az önkormányzat felé vivő útra nézve is. A játék szabályait ismerni kell, és be kell tartani, tartatni őket, ugyanúgy, mint az önkormányzatban. Nem véletlen tehát, hogy a tradicionális iskolában, ahol nincsen igazi önkormányzat, az ebbe az irányba mutató játékokat is üldözik.

Miért nincs a hagyományos iskolában igazi önkormányzat? Történelmileg úgy alakult, hogy egy központosított állami berendezkedésben élünk, ahol a közvetlen emberi közösségek legnagyobb részének nincsenek elemi jogai, nincsenek hagyományai saját életük irányítására. Ilyen egység az iskola is, és ilyen egység az osztály is. Rossz hagyomány, de erősen él.

Sokunk számára nem világos, hogy ezeket a rossz hagyományokat olyan intézmények tartják fenn, amelyeknek a tiszteletére a legkorábbi időtől nevelnek bennünket. Tisztelni kell a felnőtteket (l. a tízparancsolatot, amelynek a negyedik parancsolata mindig gyereknek tart: tiszteld apádat és anyádat). A mai világ tehát nem felnőtteket akar, hanem meg akar tartani téged gyereknek.

Nem így Summerhill: a játék (majdnem) végtelensége út a felnőttléthez, egy olyan felnőttléthez, amelyben sokkal erősebben ott van az egyéni és közösségi önmeghatározás. Önmeghatározás a játékban, a tanulásban és az önkormányzatban. Megtanulják, mit jelent kisebbségben lenni és többségben lenni; kisebbségként jogokkal rendelkezni,  többségként a törvény mellett állni, a közösség tagjaként a törvényt tisztelni, betartani és betartatni.  Megtudják, hogy a demokrácia egy kis közösségben is működhet, hogy annak része az igazságszolgáltatás és a törvényhozás. A nagyobb közösséghez tartozás is kettős: részvétel és annak elvárása, hogy a kisebb közösség önállóságát a nagyobb közösség tisztelje. Az egyén és a közösség vonatkozásában is ugyanez igaz: egyéni autonómia, a közösség szabályainak tisztelete, egyéni jogok emberi létünkből kifolyólag, kisebbségi jogaink, védelmünk a túlkapásokkal szemben. Megtapasztalják, hogy mit jelent a törvények uralma alatt állni, hatásosan tiltakozni tudni a jogtalanságok ellen. Mindezek újra ott vannak a játékban.

A játékok egy részét ugyanis vezetni kell. Kell valaki, aki akár a játék elején elmondja a szabályokat, és akár a játék alatt ellenőrzi azok betartását (bíró). Ugyanez igaz az önkormányzatra is. A bevezetést megteszik a közösség tagjai, de a közösségi gyűléseket vezetni kell tudni. Ezt meg kell tanulni, látva a többieket, hogy hogyan csinálják, és tanulva az iskolai „chairman workshopokon”. 

A tanulás és a játék tehát nem antitézisek, mint az a tradicionális iskolában gyakran megesik, ahol a gyerekre negatívan azt mondják, hogy még olyan játékos, nem érett eléggé. A játék és a tanulás – ha erről helyesen gondolkozunk – ugyanaz. A játék az emberi élet döntő fontosságú tevékenysége, amely alakjait változtatva végigkísér egész életünkön, amit soha nem kell levetkőznünk. Ami változik, az a játék formája, fajtái és intenzitása. Aki ezt megélheti, aki úgy lesz felnőtt, hogy kijátszotta magát, és mégis megmaradt játékosnak, az könnyebben fog tudni a gyerekekkel (sajáttal és másokéval) játszani. Az nem fogja azt gondolni, hogy a játék szégyellnivaló és másodrendű dolog a tanuláshoz képest, vagy hogy a játék gyerekes. Ahogy József Attila mondja:

Az én vezérem bensőmből vezérel!
Emberek, nem vadak –
elmék vagyunk! Szívünk, míg vágyat érlel,
nem kartoték-adat.
Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet,
jó szóval oktasd, játszani is engedd
szép, komoly fiadat!

A képeket a szerző képszítette Summerhillben.