Személyes megemlékezés dr. Deák Gáborról

Dr. Burkáné Szolnoki Ágnes írása

A mi számunkra, az én számomra Gábor bácsi ezt az iskolát jelentette.

Azok, akik a Berzeviczyhez, a jeles miskolci gimnáziumhoz, akár diákként, akár tanárként kötődnek, inkább csak a bizonyítványuk aláírójaként látták a dr. Deák Gábor nevet. Mi, akik itt érettségiztünk, és itt dolgozunk vagy dolgoztunk, mindig csak Gábor bácsiként, Gabi bácsiként gondoltunk az igazgatónkra. Így szólítottuk, így beszéltünk róla, felemlegetjük ma is, hogy: „Gábor bácsi idejében bezzeg, Gábor bácsi mit szólt volna hozzá”. Ebben mutatkozott meg a mélységes tisztelet a tudás és a hozzáállás, tanárként, igazgatóként az iskola felé megnyilvánuló szigorúság és elköteleződés iránt.

Tanárként is, igazgatóként is, de nyugdíjba vonulását követően is számtalan tudományos cikket, tanulmányt publikált, folyamatosan szerepelt, előadást tartott, számtalan ötlete volt arra, hogy mit lehetne, kellene feldolgozni, összeállítani az iskola életéről, történetéről. Figyelemmel kísérte iskolánk mindennapjait, mérhetetlen energia és szellemi frissesség áradt belőle mindig. Hogy honnan eredt mindez? Nehéz megmondani, mit adott a háttér, a megélt történelem, mit adtak a tanulmányok, és mit maga a személyiség. Azt el tudom mondani, hogy Gábor bácsi 1919. január 20-án született, azt is fel lehet sorolni, hogy azóta milyen történelmi események szemtanúja volt. El tudom mondani, hol folytatta teológiai és hol bölcsész tanulmányait, hol dolgozott, mivel foglalkozott több mint 120 publikációjában. Elmondható, hány kitüntetést kapott a Pro Urbe, és a Gálffy Ignác díjjal, valamint 2014-ben Miskolc város díszpolgári címével bezárólag. Felsorolhatom, hogy tudott latinul, görögül, héberül, arabul, ismerte az angol, a német, a holland irodalmat, megismerkedett az asszír-babilóni és a sumer nyelvvel, és nyelvvizsgázott románból. Tudom, hogy tanított magyart, történelmet, kémiát, biológiát, üzemgazdaságtant, politikai gazdaságtant, gépírást, kereskedelmi számtant, áruismeretet, testnevelést. De ezek így csak adatok, hiszen nem tudom, melyiket szerette a legjobban, mi kötötte azokhoz a tanárokhoz, helyekhez, ahol tanult, dolgozott, tanított. Az emlékeit én nem ismertem, de tudom, hogy élvezettel hallgattuk mindig, mikor mesélt a régi időkről, és merített emlékezetének végtelen tárházából.

A mi számunkra, az én számomra Gábor bácsi ezt az iskolát jelentette. Nekem ez az iskola vele együtt létezett, és a jövőben is az ő emlékével együtt létezik majd. Ha nem tudok beazonosítani egy fényképet, egy dokumentumot, mindig eszembe jut majd, hogy jó lenne Gábor bácsit megkérdezni, mert ő biztosan tudná. A stílusunk, az iskolához való viszonyunk, a hagyományokhoz való ragaszkodásunk, az intézményért való kiállásunk alapjait tőle kaptuk, hiszen tizenévesen, mikor ide kerültünk, ő volt az igazgatónk.

Még mindig megvan az a levélke, és gondolom nem csak nekem, hanem másoknak is, amelyben arról értesített, hogy felvettek ebbe az iskolába. Fel tudom idézni azt az örömet, amit ez a kis papírdarab kiváltott. Megvannak az ellenőrzőim, melyekbe minden évben bekerültek a szigorú előírások, miszerint este 8 után nyilvános helyen nem tartózkodhattunk, és hogy körömlakk, rúzs, hajfesték használata szigorúan tilos, a szoknyánk pedig nem lehet túl rövid, a fiúk haja túl hosszú. Sok könny pergett ezek miatt akkoriban. De tudomásul vettük és betartottuk a szabályokat. Mert az iskolának, a tantestületnek, az igazgatónak a véleménye a mi szemünkben is, a szülők szemében is szent volt. Gábor bácsi pedig tekintély volt. Ezt később egy-egy osztálytalálkozón is mindig éreztük. Ő volt az, akit minden találkozón a legnagyobb tisztelettel fogadtak és hallgattak, akinek tudása, tájékozottsága és határtalan emlékezete előtt minden volt tanítvány fejet hajtott. És akinek a nevével összeforrt ez az iskola.

Így aztán most nem csak búcsúzom, hanem jelentek is. Kedves Gábor bácsi el kell mondanom, hogy igyekszünk. Igyekszünk fenntartani ennek az iskolának a szintjét, az elvárásait, azokat az értékeket, amelyeket még középiskolásként megtanultunk tanórákon, vagy az igazgatói irodában. Igyekszünk még akkor is, ha tudjuk, hogy reményünk sincs arra, hogy olyan sokféle területen tudjunk eredményeket felmutatni, mint elődeink. Igyekszünk, bár most már nem lesz kihez fordulnunk, ha nem ismerünk fel valakit egy régi tablón, vagy nem emlékszünk a Berzeviczy régi tanáraira. Igyekszünk, mert most már a vállunkra került a múlt megőrzésének, az iskola megőrzésének felelőssége.