Találkozások Lupus atyával

Wagner Veronika írása

Mikor pedig azt mondja az atya, hogy azért ember az ember, mert évezredek tudását, bölcsességét tovább tudja adni egy új generációnak, olyan optimizmussal tesz hitet a tanári munka fontossága mellett, amelyre égető szükségünk van.

A férjem révén kerültem Mosonmagyaróvárra 6 évvel ezelőtt. Teljesen idegen terepen kerestem a helyeket, melyek hívnak és befogadnak. Van egy egészen apró kápolna itt a szomszédban, Tejfaluszigeten. Talán ha 30 ember fér be egyszerre. Nincs is ott szentmise, csak havonta egyszer. Azon az egy vasárnapon viszont mindig csordultig megtelt a kis kápolna melegséggel, derűvel, bizalommal, amíg Lupus atya misézett ott. Először hallottam valakit ennyire természetes, személyes hangon fordulni Istenhez és emberhez egyszerre. Pillanatok alatt megéreztük, hogy ténylegesen jelen vagyunk a szertartásban. Egy gyermek könnyen az oltár mellett találhatta magát, egy felnőtt meg észre se vette, és már övé lett az olvasmány. Legfeljebb akkor vonhatta ki magát a kötelesség alól, ha otthon maradt a szemüvege. Utólag azt gondolom, a varázs lényegi része volt, hogy egy pedagógus hirdette az igét. Lupus atya személyében csodálatosan egészíti ki egymást papság és tanárság. Olyan tanítványa ő Jézusnak, aki valóban az Ige továbbadására született. Megvan hozzá az eszköztára, hogy közvetítőként járjon el, és pedagógusként pontosan tudja, hogy mindenkihez máshogy lehet utat találni.

Ki is Lupus atya?

Ha Farkas Istvánként említjük, talán kevesen azonosítják, de nem sok olyan ember lehet itt a térségben – sőt, országosan, hitéletben és pedagógiában egyaránt –, aki Lupus atyát ne ismerné.

Farkas István piarista szerzetes 1949. augusztus 1-én született a Pest megyei Tápiósülyön. Középiskolai tanulmányait a kecskeméti piarista gimnáziumban végezte. 1967-ben belépett a piarista rendbe, 1976-ban diplomázott teológusként, és ugyanebben az évben szentelték pappá. 1977-ben az Eötvös Loránd Tudományegyetem Természettudományi Karán matematika-fizika szakos középiskolai tanári, majd 1982-ben szintén az ELTE-n technika szakos középiskolai tanári diplomát szerzett.

A papi elhivatás mellett a tanári pálya iránti vonzalom is megtalálta Lupust fiatalkorában.

Pap + tanár = piarista, mondja fel az egyenletet a matematika-fizika szakos tanár. Így lépett be 1967-ben a piarista rendbe. Érzése szerint a piaristaság ma is összeköt, és az ország bármely piarista iskolájában érettségizett diákokban van egy közös, felismerhető lelki tartás.

Életének piarista állomásai:

• 1976 és 1988 között a budapesti Piarista Gimnáziumban tanára,
• 1988 és 2002 között a kecskeméti piarista iskolában tartományi asszisztens, gimnáziumi tanár, majd az intézmény igazgatója és kollégiumi nevelőtanár,
• 2002-től 2013-ig a mosonmagyaróvári piaristáknál tanít matematikát, fizikát, hittant és filozófiát, egyben az intézmény igazgatójaként végzi rendi feladatait 2013-ig.

A piarista világon túlterjedő, országos ismertségre elsősorban oktatáspolitikai tevékenysége miatt tett szert. A rendszerváltást követő egyházi iskolaszervezés meghatározó szereplője volt. A katolikus egyház képviselőjeként részt vett a Közoktatás-politikai Tanács munkájában, a Katolikus Iskolák Főhatósága révén pedig számos intézmény újraindításában vállalt aktív szerepet. Nevéhez kötődik a katolikus kerettanterv kidolgozása főszerkesztőként. 2002 és 2005 között a minisztériumhoz tartozó Egyházi Oktatási Ügyek Titkárságát vezette.

Szakpolitikusi tevékenységére visszagondolva kiemeli, hogy fontosnak tartaná a „politikus” szó rehabilitását. hogy visszataláljunk a szó eredetéhez, amikor még egyszerűen közügyekkel foglalkozó embert jelentett. Védeni kellene a közoktatást a pártpolitikai csatározásoktól, szakmai alapon, nyitottsággal, de megalkuvás nélkül dolgozni az érdekeinkért.

Szakpolitikai munkásságának emlékezetes pillanata volt, amikor a köznevelési törvény Országos Köznevelési Tanácsban zajlott vitájában perdöntő hozzászólásával a tanári titoktartás szükségessége mellett érvelt. A tanuló pedagógusra bízott titkait beszédében a gyónási titokhoz hasonlította. Azzal érvelt, hogy a pedagógiai segítség esélye veszne el, ha a tanár bármilyen „vétkéért” feljelenthetné a bizalommal hozzá forduló diákot.

Lupus atya 2002-től 2013-ig volt a mosonmagyaróvári Piarista Gimnázium, Általános Iskola és Óvoda igazgatója, azé az iskoláé, ahol dolgozom. Mikor hat éve idekerültem, már nem tanított, de része volt a közösségünknek. A szomszédos dunaszigeti plébániát vezette, ahonnan egy évvel ezelőtt váratlanul elhelyezték, a Budakeszi-Makkosmária kegyhelyre. 70 felett kellett megint költöznie kellett, itthagynia egy személye köré épült, szerető gondoskodással nevelt közösséget, amely vasárnaponként megtöltötte a templomot. De a szentmisét minden hétköznap is megtartotta Lupus atya, ha éppen nem kellett elutaznia – akkor is, ha csak ketten jöttek el. Ahogy mondja, neki már az a feladata, hogy „az utolsó töltényig” kitartson, akkor is, amikor épp kevesekhez jut el a szava.

A lelkek útjai

Az első személyes találkozást követően alkalmunk nyílt rá, hogy beszélgessünk is kicsit. Futólag említettem neki, hogy gondban vagyok az ötödikes osztályom nagyböjti lelkigyakorlatának szervezésével, mert mindenképp ottalvós alkalmat szeretnék, és se lelkivezetőt, se helyszínt nem találok hozzá. Ráadásul minimális költségvetés áll a rendelkezésünkre. Ő ebből azt hallotta ki, hogy fontos nekem, hogy a lelkigyakorlat valóban alkalmas legyen az elmélyülésre, a mindennapokból való kiszakadásra, ezért nem elégszem meg azzal, hogy reggel megyünk, este jövünk, és közben majd csak eltelik valahogy az idő. Máris a gyakorlati megvalósításon kezdett gondolkodni, mert az egyértelmű volt neki, hogy mehetünk hozzá, a plébániára, és ő ezt magára vállalja. Több órát töltöttem nála, amikor kitaláltuk, megbeszéltük a programot. Igazi nyitottsággal fordult a feladathoz, pedig mennyi hasonló lelkigyakorlat tapasztalata lehetett mögötte. De őt az én gyerekeim érdekelték, az én osztályom aktuális problémái. Előbb meghallgatott, és csak aztán beszélt. Elmeséltem neki, hogy a legnagyobb gondom akkor éppen a fiúk-lányok között éleződő feszültség volt. Ez a felső tagozat elején valószínűleg normális: a fiúk szerint a lányok elviselhetetlenek, a lányok szerint a fiúk meghülyültek, pedig alsóban még jófejek voltak. De én akkor, kezdő osztályfőnökként problémaként éltem meg ezt. Lupus a kis szobájában ült a fotelében, és biztos kézzel nyúlt a polcon a megfelelő könyvek után. Sorra hozta azokat az olvasmányokat, melyek a foglalkozások kiindulópontjaként szolgálhatnak majd. Ahogy megértettem, hogy itt egy amolyan irodalomterápiás lelkigyakorlatról beszélgetünk, én is lelkesen vettem ki a részem a tervezésből. Megtalálta, hogy hozzám ez a kulcs. Én meg csak ámultam, hogyan lehet egy matematika-fizika szakos tanár ennyire humán beállítottságú. Persze tudom: úgy, ahogy minden igazán éles elmében megfér ez a kétféle világszemlélet, egymást gazdagítva.

Sánta Ferenc Sárga virág, kék virág című novellájával indítottunk. A novellában egy látszólag boldog kislány találkozik egy mogorva csavargóval. Lupus ennek kapcsán mesélte el, hogy milyen élmény volt neki a kecskeméti és budapesti fiúiskola után a mosonmagyaróvári koedukált intézménybe kerülni. Mennyi új színt hoztak a lányok a mindennapokba. Végtelen tisztelettel szólt a női nemről, ami az édesanyjával való szeretetteljes kapcsolatából táplálkozott. Gyakran meséli, hogy már tizenévesen vonzotta a papi hivatás, édesanyja mégis egészen a pappá szenteléséig titokban tartotta, hogy ő bizony már a fogantatása napján megbeszélte Istennel, hogy ha gyermeke fiú lesz, neki ajánlja. Ez a tiszteletteljes, bensőséges kapcsolat a női nemhez abban is tükröződik, ahogy az élő Mária-kapcsolat Lupus atya hitének egyik középpontja. Talán ezért rendeltetett most egy Mária-kegyhelyre, mikor pedig szívesen maradt volna nálunk.

A lelkigyakorlat programjában (1. kép) központi helye volt egy vízparti sétának, amely az elcsendesülést szolgálta (volna). Lupus atya otthonává fogadta a Szigetközt: vitorlás táborok lelkes szervezőjeként kötődik a vízhez, és elvarázsolta az errefelé sok helyütt még érintetlen természet nyugalma. Ahogy Dunaszigetről mondta: „Egy-egy ilyen rész örökség a Paradicsomból”. Az együtt töltött idő során végig fontos cél volt, hogy a gyerekekkel megtapasztaltassuk a csönd megtalálását és élményszerű megélését, mert ahogy mondta: a mai közegben rendkívül nehéz a gyermekeket a csöndre nevelni és tartós koncentrációra bírni. „Pedig aki a zajt választja, az sosincs csöndben, az a semmit választja, s nem az Istent” – idézi Lupus atya Robert Sarah bíborost, A csönd ereje a zaj diktatúrájával szemben c. könyv szerzőjét. Azt gondolom, minden pedagógus érti, mire gondol. Mindannyiunknak ajándék, amikor sikerül csöndélményhez juttatni a gyerekeket, és pontosan tudjuk, hogy ilyenkor segítünk nekik, hogy maguk is keresni kezdjék ezt az ihletett állapotot, és építkezhessenek belőle.

Bár az elcsöndesedés gyakorlata terén maradt még bőven tanulnivalónk, a gyerekek önfeledt, örömteli vízparti játéka láttán mégis úgy éreztem, minden rendben van. Madárlesre másztak, ijesztő sebességgel versenyt gurultak lefelé a dombról, erdőben bujkáltak. A természetközeliség élménye az övék, és reméljük, megtalálják majd a csöndet is a természetben, ha arra lesz szükségük.

A lelkigyakorlat programja

Ahogy Lupus atya beszélni tud róla, hogy a világ rendje tükröződik a tudományok legszebbikében, szinte nekem is kedvet csinál ahhoz, amivel pedig egész iskoláskoromban küzdöttem. Galilei mondására hivatkozva igazolja, hogyan is visz közelebb a matematika Istenhez: „Isten alkotta a természetet, és a matematika nyelvén írta.” Mikor a jegyesoktatásunk miatt többször megfordultunk nála, rendszeresen előhozta azt a diáklányt, akit épp megmentett matekból: naponta gyakorolt vele a tőle megszokott szeretetteljes kíméletlenséggel. Örömöt talált benne, hogy megszerettet valami számára fontosat egy addig kudarcot kudarcra halmozó tanulóval, és ezáltal esélyt ad neki, hogy mégis elvégezze az iskolát. Számos feladata között még akkor is az egyik legszebb és legfontosabb volt számára a tanítás.

Mikor pedig azt mondja az atya, hogy azért ember az ember, mert évezredek tudását, bölcsességét tovább tudja adni egy új generációnak, olyan optimizmussal tesz hitet a tanári munka fontossága mellett, amelyre égető szükségünk van. Amikor ebben a válságos iskolaügyben magunkban és a munkánk értelmében kételkedünk, érdemes meghallanunk az üzenetét, mert hitet és erőt meríthetünk belőle a folytatáshoz. Öt évvel ezelőtt készült egy kisfilm Lupus atyáról Isten kezében címmel. Amikor a tanári hivatás értékéről kérdezik, itt így válaszol:

Olyanon dolgozni, amiről még kevés sejtésünk van, és lerakni a biztos pontokat, amik nélkül nem lehet élni sem hívő, sem emberi életet, és engedni a szabadságot, hogy az már más idő lesz. Ennél szebb nincs.

Lupus atya a jegyesoktatásunkon hangsúlyozta, hogy arra építhetünk egy kapcsolatban, amit úgy teszünk meg a másikért, hogy nélküle eszünk ágában sem lenne megtenni. Csak azért megyünk vele, hogy őt boldognak lássuk, és kölcsönösen adunk így értékes időt a másiknak. Más kapcsolatokban is a közösségiség a mérce számára: hite szerint magányosan, a világtól elfordulva nem lehet kereszténynek lenni. Az esküvőnkre a már említett apró kápolnában került sor. A szertartás minden mozzanatát alaposan begyakoroltuk a lelkigyakorlatról már ismert módszerességgel. Hogy aztán mégis szinte mindent improvizálni kellett, az azért volt, mert az atya teljes meglepetésként csodálatos zenei szolgálatot szervezett nekünk. A zenészek által elfoglalt hely így borította is az eredeti koreográfiát, de az emiatt szükségessé vált rugalmasság csak jót tett az alkalomnak.

Sajnos Lupus atya új állomáshelyre került, így személyes találkozásra már kevesebb lehetőség nyílik. De rá gondolva itt Mosonmagyaróváron is mindig építkezhetünk abból, ahogy az évei számát meghazudtoló energiával és mindentudó derűvel dolgozott a biztos pontok lerakásán és megőrzésén. Bárhogyan is változzon a világ, és bármennyire ismeretlen is az a más idő, amely a tanítványaink jövője lesz, nekünk hinnünk kell benne, hogy a számunkra releváns értékek átadásával továbbra is segíteni tudjuk őket.