Testvérmúzsák gyermekei mostohasorban

Avagy a pedagógiai bábjáték és a gyermekkultúra. Szentirmai László írása

Pedagógusjelöltekkel azért fontos bábozni, mert lehetőségük lesz a fiatal korosztályokkal, a még hajlékony lelkekkel foglalkozni.

A művészet leglényegibb lényege az élmény, amely szorosan kötődik a megismeréshez, végül is a valós élethez. Ezért a művészet és annak élvezete is megismerés. Itt elhanyagolhatatlan az alkotó és a befogadó személye, ami erősen függ a tanultságtól, műveltségtől. A művészet – mind alkotás, mind pedig befogadás formájában – különleges, élményekkel teli személyiségművelési lehetőség, amelyet a tágan értelemezett iskolázás művészeti nevelés címen emel be az edukációba.

A bábjáték is az.

Sajnos ma a szinuszgörbe aljára került. Az általános iskolák falai közül kiszorulni látszik, pedig... értékőrző, értékközvetítő, közösségformáló potenciálja mit sem vesztett.  

A bábjáték a színházművészet különös, összetett változata. A századfordulós technológiai és társadalmi változások viharában a perifériára szorulóban van – jószerivel marhapörköltszagú falunapok és egyéb procc bormustrák gyereklekötő kísérőjévé vált. Legjobb úton van afelé, hogy nem hozzáértő pedagógusokkal találkozva szeresse meg (?) a gyermekvilág.

Sárospatakon a múlt század utolsó évtizedeiben élte egyik virágkorát a tanítóképzés. A felvidéki Eperjesről Miskolcra költöztetett magyar anyanyelvű pedagógusképzés, majd mindezeknek az összes jogutódlás következményeképp a borsodi megyeszékhelyről Sárospatakra való átszármaztatásával az addig is neves képző intézmény fontossága megerősödött.

A sok jelentkező között – akik tanítókká és óvópedagógusokká szerettek volna válni – számtalan kifejezetten tehetséges fiatal bukkant fel. Nem csak sportolók, jó matematikusok, az irodalmat kedvelők, hanem a különféle műfajú művészetek területén ígéretes tálentumok is.

A Művészeti Nevelési Tanszék (a műfajonkénti széttagolásnak szinte egyedül ellenállva az országban) hitelesen hirdethette a komplex művészeti nevelést, sőt támogatta annak különféle megnyilvánulásait – közötte a pedagógiai bábjátékot.

Még mindig létezik a know-how, a tudás átszármaztatás módszere, sőt akadnak még páran, akik ezt felső fokon képesek közvetíteni. A Magyar Bábjátékos Egyesület (továbbiakban MBE) azon van, hogy – bárha a legutolsó óra legutolsó perceiben is, de – átadja mindezt

• az implementációt elvégző képzőknek (tanári kar), illetve
• közvetlenül az egyetemista korú fiataloknak, akik indíttatást éreznek e különleges műfajnak a megtanulására.

Az MBE és a Nemzeti Művelődési Intézet Nonprofit Kft. 2018. február 25-én kötött együttműködési megállapodást. Ennek egyik sarkalatos pontja – az egész országban, de a Lakitelek Alapítvánnyal vállvetve a Kárpát Medencében is – több lépcsős képzést indítani.

Az idea évek óta kidolgozott. Alapötlete, hogy felsőfokú oktatási intézmények, professzionális vagy amatőr bábszínházak, illetve válogatott szakemberek 10-12 helyen vezessenek 3 x 90 órás érzékenyítő, alapozó és befejező komplex kurzusokat.

De semmit sem ér az olyan ötlet, idea, amely nem köthető össze az államilag szabályzott felsőoktatás és a vele párhuzamosan működő pedagógus továbbképzési rendszer megnyerése nélkül.

Alább az ELTE szervezte – a dráma, a tánc, a vizuális művészetek és a zene, valamint a gyermek- és ifjúsági kultúra oktatóit-kutatóit, a művészeket és a tanárképző szakembereket megszólító – II. Művészetpedagógiai Konferencián is ismertetett gondolatok olvashatók. Téma a bábjáték szerepe és helye a zeneoktatásban. Mint minden hasonló gondolatsor, gyakorlatban visszaigazolt elvi kérdéseket boncolgat, de azzal a határozott vélekedéssel, hogy a felsőoktatásba bevitt változata alkalmas lehet a pedagógusképzés palettájának színesítésére.

Testvérmúzsák kertjében.

Zenei nevelés kettő lehet.

Zenélésre nevelés, értsd hegedűóra – vagy pedig a zene szeretetére való hangolás. Ez utóbbi befogadó típusú tevékenység, és egyik fontos célja a kulturált fogyasztó kinevelése.

Ehhez pedagógus kell, nem is akármilyen... Az osztályban történő zenehallgatás a „legszerencsétlenebb” aktus. Láthatjuk a többieket, amint bámulnak a semmibe, és olyan arcot vágnak, ami semmiképp nem hasonlít a mindennapira.

A muzsika lineárisan kiteljesedő örömforrás (el kell jutni a végéig és akkor mondhatjuk, hogy kész, „lássuk” most már, hogy mit hallottunk).

A képzőművészet bármelyik válfaja – akár egy kép is – más. Szemünkkel cikázva úgy dolgozzuk föl a látványt, ahogy akarjuk: gyorsan vagy lassan, ilyen vagy olyan sorrendben. A néző dönt arról, hogy az elsődleges véleménye alapján tovább folytatja-e a szemlélődést – vagy sem.

A szobrot akár meg is tapogathatjuk!

A zene esetében ez lehetetlen.

A vizualitás, a látvány befogadása aktív.

A zenebefogadás passzív.

A zene lineárisan kiteljesedő műfaj. Legyen az rövid vagy hosszú, de végig kell hallgatni hasonló döntés érdekében. Egy hegedűverseny több tételes is lehet. Hosszú perceket is el lehet tölteni a várakozással, hogy felcsendüljenek azok a futamok, részek, motívumok, ami miatt a zenetörténet számon tartja a művet, a hallgatóság pedig mai nap is megvásárolja a jegyet vagy a műről készült CD-t. Ráadásul többször meg kell ismételni, a zene nem „lapozható vissza”.

Az egyik kínálkozó és eredményességgel kecsegtető dimenzió a dráma.

Hallható/látható dráma az opera, a balett, a musical... vagy például a programzenék.

Ez utóbbi tétel elég izgalmas, hiszen az Állatok farsangja vagy Muszorgszkij zenéje, az Egy kiállítás képei eredendően csak hallható. Kevesen képzelegnek rá, s ha igen, sosem úgy, mint egy összművészeti alkotó, aki az irodalmat vagy a zenét, a színművészetet, a mozgásművészetet, vagy az építészetet és a festészetet – mint egyenrangú műfaji elemeket – egyetlen mű mondanivalójának szolgálatába állítja.  

Vegyünk egy programzenét. Ha bábszínpadra adaptáljuk, akkor az egyben látványélménnyé is tehető.

S jöjjön hát a kreativitás:

• a látvány, a miliő megálmodása, papírra vetése– díszlettervezés,
• a szereplők öltöztetett alakjának kitalálása– bábtervezés, illetve ezek legyártása – „ipar”,
• játéka térben azokkal az elkészített rekvizitumokkal.

Ez a zenei üzenet/tartalom vizualizálása. Mindez hosszú, összetett, intellektuális folyamat. Nem könnyű hozzájutni azokhoz a tudásokhoz, felismerésekhez, amelyek így és innen szerezhetők meg. Már a munka közben is lehet – sőt kötelező – a zenét hallgatni. Erre a néző nem képes! Nincs időkerete! Nem tudja visszahallgatni... az előadás megy, ha lemaradt, akkor végleg lemaradt.

Lássuk tehát, mi a jó gyakorlat.

Pedagógusképzésben, különösen a tanító- és óvópedagógus szakon alkotó művészeti csoportot lehet (és kellene) működtetni. Sárospatakon (a valamikori Tanítóképzőben, most EKE Comenius Campuson) ezt a szerepet eleinte a PUCK, majd utóbb a Bábos Bankák Bábcsoport látta el. Az intézményben a múlt század 90-es éveiben alakult az első formáció, amelynek tagjai a hallgatók nemek közötti megoszlásából fakadóan nagy részben diáklányok voltak. A tanterv – mind az óvodapedagógus, mind pedig a tanítóképző szakon – tartalmazta a bábjátékot mint nevelő, közösségépítő módszertant. Esetünkben ez azt jelentette, hogy a műfaj bármennyire kifinomultabb változatai felé fordultunk, mindig törődtünk azzal, hogy azt – kis engedményekkel – akár egy kisiskolás csoport is produkálni tudja. A hallgatók itt a csoportban emelt szinten sajátíthatták el a bábszínházi adaptáció legfontosabb lépéseit. Elméleti, de főleg gyakorlati ismeretekhez juthattak, egyben fejleszthették személyes alkotó képességeiket. A bábszínpadi előadáson társművészetek működnek együtt, ami genezise folytán inkább vizuálesztétikai természetű. A figurák és környezetük megtervezése lehetőséget adott arra, hogy a bábvilág jelszerűségét különösen alaposan értelmezhessék a hallgatók.

Már a kezdetekben problémát jelentett, hogy kevés volt a karakteres férfi hang... Művek kerültek látókörön kívülre, ha szereplői öreg király, három királyfi, hadvezér, öreg mágus stb. voltak.

Ekkor a zene megtermékenyítő szerepe megnőtt.

Muszorgszkij műve az Egy kiállítás képei, majd később Andersen szívbe markoló története A kis gyufaárus lányról fajsúlyos választások voltak, de a csapat nem akarta kikerülni. A kiszemelt technika az árnyjáték volt. Ez lényegében sík figurák játéka, ami pedig a fiatalabb korosztály számára sem nehéz.

A Muszorgszkij-darab zenéje nem volt kétséges, ám az Andersen-mese adaptációja másként történt. Az elején háromdimenziós bábokkal folyt a játék rendkívül szabadon értelmezve a kislány utolsó estéjét. A darab alatt egyetlen egy mondat hangzik el többször: „Gyufát tessék!” és csak a végén hangzik fel a narrátor ajkán a mese utolsó mondata. A darab alatt végig Bartók válogatott muzsikái váltják egymást aszerint, ahogy a karácsonyesti forgatag átalakul, elcsendesül. Végül a vacogó, magányos kislányt csak a sötétben kavargó hófúvás zaja veszi körül. Az addig üresen sötétlő homlokzatok átlátszóvá válnak, és megjelennek Andersen emblematikus meséinek főszereplői, a féllábú ólomkatona, a teáskanna tündére, a kis kéményseprő, a meleget sugárzó vaskályha sziluettje és mindenki, akire emlékszünk, ha olvastak nekünk Andersentől.

Az árnyjáték ebben az esetben a lehető legjobb médium volt arra, hogy a realitás és az irrealitás közötti hidat kihúzhassuk. Báb-, díszlet- és kelléktervezés indokolta az Andersen korabeli Dánia lakberendezésének tanulmányozását. Itt mutatta meg a bábjáték a sajátos és nagyon hasznos oldalát, hogy van miért tudni arról, hogy miként lehet alkalmazni az egyébként haszontalannak tűnő adatokat. Nem volt még internet, ismeretlen volt a tablet. Be kellett ülni a könyvtárba, és nagy albumokat kellett lapozgatni...

Bartók tömérdek zenével ajándékozta meg a világot. A Hungaroton által megjelentett Bartók-összes vinyl lemezein olyan kincsek vannak, amelyek ritkán csendülnek fel még a Bartók rádió hullámain is. Különös élvezet volt kikeresni néhány borongós részletet, amely kifejező akusztikai társként csatlakozott a látványvilághoz. Nem volt ez másképp az Egy kiállítás képei, de A császár új ruhája, vagy a Carmina Burana esetében sem.

A bábos lányok ezeket a briliáns részleteket számtalanszor hallották, majd mozgatták rájuk a bábfigurákat. Nincs olyan ének-zene szemináriumi óra, ahol a teljes bevésésig lehet hallgatni a művek velőtrázóan szép, felemelő részleteit...

A császár új ruhájaigen tanulságos történet. Az adaptáció valószínűleg legjobban akkor hat, ha látványosan kidomborítjuk a csalók valódi voltát, és az egész játékot – az összes többi szereplővel, kicsinyes tökéletlenségeikkel együtt – a bábszínházba dugjuk. A császár udvartartása a főváros népével együtt rendkívül jól vizualizálható, tárgyiasítható. A Bábos Bankák előadásában a szereplők nagy része életre keltett tárgy volt. Pl. a pénzügyminiszter egy degeszre tömött pénzeszsák. A király többször átöltözött szükségtelenebbnél szükségtelenebb öltözetekbe, így rántott magára a vadászat utánkockás gúnyát, igyekezett átöltözni a sakkozáshoz.

A kosztümök, az öltözetek, a bábok tervezése (sok változat elvetése) igazi jó játék, kiváló vizuális nevelési faladat volt, amelyik értelmessé tette a rajzórát. Eközben Ránki György zenéjét hallgattuk – vég nélkül, de örömmel. Nekem mint tanárnak is örömet okozott átnézni a sok fiatal pedagógusjelölt válaszát a feladatra: szerinted mi jellemezhetné a legjobban egy divatőrült császár öltözetét?

A darab díszlete sem volt akármi, mert a nézőkkel el kellett hitetni – egy kamara előadás keretei között – a csalók agyafúrtságát, lustaságát. Így aztán a császári palotát megidéző csiki-csuki díszlet előtt egy közönséges nyugágy kapta a főszerepet. Ezen heverhettek, lustálkodhattak a csalók, de ha kellett, egy szempillantás alatt szövőszékké alakították... és szőtték a semmit!

Pedagógusjelöltekkel azért fontos bábozni, mert lehetőségük lesz a fiatal korosztályokkal, a még hajlékony lelkekkel foglalkozni. Ők azok, akik helyzetüknél fogva kitalálhatnak és adhatnak olyan feladatokat, alkotó munkát, amelynek a végén eddig még ismeretlen, vadonatúj dolog van. Az a pedagógusjelölt, aki maga is megtapasztalhatta ennek a folyamatnak az örömteli végét, az előadás után felcsattanó tapsot, azt nem kell túlságosan sokáig kapacitálni, az magától is keresni fogja a lehetőséget, hogy osztozhasson csoportja sikerében.

Az alábbiak nem úszhatók meg:

• kell egy tanár, egy tanárképző szakember, lehetőleg művészpedagógus, aki járatos e téren,
• kell pár hallgató (sokan úgy jönnek a felsőoktatásba, hogy még emlékeznek arra az időszakra, amikor iskolás korukban báboztak),
• és kell a szervezett bemutatkozás, a megmérkőzés lehetősége.

A Bábos Bankák erre tanítottak meg.

Viruljanak Euterpé, Thalia virágai!