Trencsényi László: Töprengések a tanítói tehetségről – avagy egy civil tanévnyitó

A művészetpedagógusok közössége vélekedik karakteresen úgy, hogy a pedagógusmesterségben, a pedagógusképzésben a mesterség megannyi gyakorlati kompetenciájára kellene helyezni a hangsúlyt: a hatékony-szuggesztív megjelenés, közlés, az „üzenni-való” vállalása megannyi olyan kompetencia, mely sok hasonló vonást tartalmaz a művészi közlés sajátosságaival. A művészetek nevelése-tanítása és a tanítás művészete így lett kiindulópontja a 2011. szeptemberi józsefvárosi dialógusnak.

Immár negyedszázada, hogy Gabnai Katalin, a hazai drámapedagógia „nagyasszonya” pedagógusbarátait és azok gyermekeit otthonába invitálta: felszeletelni az „Óratortát”. Aztán a gyerekek megnőttek, a belső Józsefvárosban – közel a mai Corvin negyedhez (ahol a Pál utcai fiúk történetének újrajátszására alkalmas Grund felépült)1 – fontos közösségi terek jöttek létre Mann Dániel koordinációjában, Gabnai Katalin szakmai támogatásával.

E tér a Nagytemplom utcában, Táncsics Mihály egykori lakhelye mellett ihlette az ötletet 2010-ben, hogy az Óratorta igazi civil kezdeményezésként nagyközösségi eseménnyé váljon. Volt valami ironikus-szelíd alternativitás is abban, hogy a kormányzat neobarokk „I. Nemzeti Tanévnyitója”2 eseményeivel egy időben önként gyűljenek össze baráti találkozóra pedagógusok, s kezdjék el ceremoniálisan a tanévet. A kezdeményezéshez a Magyar Pedagógiai Társaság is csatlakozott.

A zuhogó eső ellenére meghaladta a százat a jelenvoltak köre. A 80 éves Loránd Ferenc, az Országos Köznevelési Tanács elnöke, az iskolai esélyegyenlőség polgárjogi harcosa, a szomszéd kerületbeli „Kertész utca” legendás alakja szelte fel a tortát.

2011-ben annyi történt, hogy a Grund „Tehetségponttá” lett, s így hozzájutott a Géniusz-program pártfogásához. A művészeti nevelés tehetségpontjainak képviselői közül került ki tehát a 2011-es óratorta vendégeinek nagy része, de itt voltak, s aktivistaként működtek közre az „Együttműködő iskola – együttműködő társadalom” mozgalom fontos alakjai is. (Az elmúlt évben tőlük vehette át a Grund vezérkara az ún. EMI-zászlót. E jelet az a szervezet, intézmény kapja a mozgalom vezetőitől, akik a címbe foglalt célok elérésében, az együttműködés eleven gyakorlatában sokat haladtak előre. Eddig 10 zászlónak-jelnek van tulajdonosa országszerte: ÁMK Káposztásmegyeren, közösségi ház Pécsett, szakképző iskola a Ferencvárosban, integrált iskola Jászberényben, a Mérei Ferenc nevét viselő pedagógiai intézet Budapesten, óvoda Pesterzsébeten stb.)

A művészetpedagógusok közössége vélekedik karakteresen úgy, hogy a pedagógusmesterségben, a pedagógusképzésben a mesterség megannyi gyakorlati kompetenciájára kellene helyezni a hangsúlyt: a hatékony-szuggesztív megjelenés, közlés, az „üzenni-való” vállalása megannyi olyan kompetencia, mely sok hasonló vonást tartalmaz a művészi közlés sajátosságaival. A művészetek nevelése-tanítása és a tanítás művészete így lett kiindulópontja a 2011. szeptemberi józsefvárosi dialógusnak. Szó esett olyan kezdeményezésről is, mely a gyerekek művészeti kreativitásának szerezne nagyobb, méltóbb nyilvánosságot (a nyíregyházi Vásárhelyi László Művészeti iskola táncpedagógusa, Demarcsek Zsuzsa és az Eötvös József Cigány–Magyar Pedagógiai Társaság sikerekről számot adó elnöke, Rácz Gyöngyi álltak e kezdeményezés élére). A házigazda pedig merész vetélkedéssorozat terveit osztotta meg, a „tanítói tehetséggel megáldott” nagykamaszok-ifjak verseny-mozgalmáról, a munkacímén Lámpásnak nevezett akcióról zajlott a vita: miképp lehet e jellegzetes tehetségkomponenst és tehetségkomplexumot korán feltárni és motiválóan jutalmazni egy, a pedagóguspálya megbecsülését illetően nem éppen kedvező korban. A terv csiszolódik, a kezdeményezők megkeresik a pedagógusszervezeteket, szakszervezeteket, nyújtsanak támogatást e projekthez.

A tehetséges művészetpedagógus tehetséges művész maga is – bizonyította ezt a kis déli gálakoncert, ahol hangszeres művész, énekes, táncos, mesemondó vállalt fellépést, ezt egészítette ki a zenetanárok által terjesztett, a munkaképesség megőrzését segítő ún. Kovács-módszert bemutató együttes játék.

A program jelentős idejét töltötte ki az ”Óratorta-szümposzion” a tanári tehetségről. Mann Dániel moderálásában kerekasztal beszélgetésen tettek erről vallomást. Achs Károly mezőtúri matematikatanár, diákszínjátszó-rendező, kritikus jegyzetíró, Dolmány Mária, a drámapedagógusok egyesületének nemrég megválasztott elnöke, Eck Júlia, a Pannon Egyetem3 és a Toldy Gimnázium irodalomtanára, pedagógusképzési gyakorlatvezetője, Irmai István rekreációs szakember, kajakos edző, a „TF” tanára, Heimann Ilona, az ELTE tanára (a tehetségfejlesztő szakértői továbbképzések szervezője), Bodnár Gábor, az ELTE Bölcsészkar Ének-zene tanszékvezetője, a Psalmus Humanus Egyesület képviselője, Kaposi József – szintén drámapedagógus, egykorvolt iskolaigazgató –, ma az Oktatáskutató és Fejlesztési Intézet főigazgatója, a készülő új NAT-ot kidolgozó bizottság vezetője voltak a felkért megszólalók. (Megszólalásukat e sorok írója jegyezte, s összegezte a beszélgetés végén.)

Összefoglalásul az alábbi hangsúlyok jutottak kifejezésre – egy gyakorlatközpontú, kompetenciafejlesztő pedagógusképzés igenlése mellett.

Szkeptikus nyitánnyal indult: a tanári tehetség vagy van, vagy nincs – vetődött fel.

A legabsztraktabb szinten bizonyos szentenciákat idéztek fel a megszólalók. „A nagy folyó úgyis kiássa medrét..." – vélte az optimista, s ezek szerint a tanári tehetség titka ebben a kitartásban és bizakodásban rejlik.

Más hozzászóló valamely különös tudás birtoklásában látta a lényeget. A tehetséges tanár "tud valamit", s itt a névmás egyszerre jelent bizonyos extratudást, kiválóságot, de egyszerre jelenthet valami tudást is, ami talán éppen a különös adottság titka.4

Sokan fogalmaztak úgy – némiképp fittyet hányva a szociológia tanulságos, kemény adataira, a társadalom reális mozgásának törvényszerűségeire, a pedagógusi pályára jelentkezés súlyosan determinált motívumegyüttesére (szándékosan kerülöm a kontraszelekció kifejezést) –, hogy ezt az amúgy messze legnagyobb létszámú értelmiségi csoportot már kiválasztáskor a legjobbak, a minőség gyülekezetévé kellene tenni. 

Ebben a csaknem kétórás „ötletrohamban” – brainstormingban – végül az alábbi jegyek (itemek) merültek fel – a csoportosítás a krónikás hozzátoldása a gondolatokhoz.

A) habitus, morál

"embernek maradni", elkötelezettnek lenni, őszintén létezni, saját útjukat megtalálni, "sportoló alkat" – fel nem adni, optimista, pozitív gondolkodású – attól boldog, hogy "tudja", nyitott a sokféleségre

B) önismeret-önkép

a folyamatos tanulás képessége (önálló felkészülés), esendősége tudata, a példának lenni tudata (a "kívánást tanulják tőlünk"), a "felülmúltság-felülmúlhatóság" tűrése, más szakmák elismerése, az önreflexió képessége, tudatában lenni a társadalmi szükségleteknek

C) "technikai készlet", mesterségbeli tudás

megjelenés, az "arrébb állás képessége", motiválás képessége (tűzgyújtó, vágykeltő), épít a hallgatói előzetes tudására, diagnózisállítás képessége, PR ("a polgármester is tudjon róla"), hatékony írásos önprezentáció, hatékony szóbeli önprezentáció, hatékony – írásos, szóbeli – prezentáció képessége a világról, közösségteremtés, eszközei sajátosságainak ismerete, munkaképesség, munkaképesség megőrzésének képessége

A lista végül is nem idegen a „bolognai” elvárásoktól. Jellegzetes volt, hogy a jelenvoltak mintha hangsúlyosabban hozták volna szóba az „emberi minőség” jellegzetességeit, hajlamosak voltak arra, hogy morális oldaláról közelítsék meg a kérdést. A dialógus hatékony volt abban, hogy e tételt ugyan nem tagadta, de mégis felbátorodva sorra kerültek a mesterség jegyei is – melyekről azért az a közvélekedés, hogy jó, gyakorlat közeli, közösségi élményekkel és együttes művészeti-kreatív tevékenységekkel dúsított pedagógusképzési folyamatban hatékonyan fejleszthetőek.

A remények és bizakodások megoszlottak e fenti norma közeljövőbeli érvényesülését illetően.

Az együttlét díszvendége, Máté Gábor, a tanító dédapjára, népművelő-amatőrrendező édesapjára büszke, Jászai- és Kossuth-díjas színművész, színigazgató, a Színház- és Filmművészeti Egyetem tanára jelenlétével, az értelmiségi szolidaritás kifejezésével mégiscsak jókedvre derítette az együttműködések lehetőségeit immár az informális beszélgetések során kereső társaságot, amikor ünnepélyesen felszelte az óratortát.

• 1. A Grund Alapítványtól ma is rendelhető élményközpontú drámapedagógiai foglalkozás osztályoknak, napközis csoportoknak Boka, Nemecsek és a többiek történetére szerveződően.
• 2. Igen, 2010-ben a tanügyigazgatás agitációs és propagandista szakemberei így nevezték el a magyar iskolázás 1014. (!) tanévének indítását.
• 3. E sorok írásakor kerül sorra a Magyar Akkreditációs Bizottságban a veszprémiek benyújtotta drámatanári mesterszak indítási kérelmének vitája. A jelenlévők szorítottak a pioníroknak, az oktatáspolitika és a tudományos élet szégyenének aposztrofálván az akkreditáció elmaradását. A drámapedagógia ott van az iskolákban, sőt az innováció motorja, vélekedtek többen, tehát: jól képzett tanárra van szüksége.
• 4. Emlékeztetek arra, hogy a „bolognai tanárképzés” jogszabálya az alábbi kilenc tételben foglalta össze, s írta elő a képzett tanár elé támasztott követelményeket. A tanár képes: tanulói személyiség fejlesztésére, csoportok fejlesztésére, pedagógiai folyamatok tervezésére, szaktudása felhasználására a személyiségfejlesztésben, az életen át tartó tanulásra felkészítés képességére, tanulási folyamat szervezésére, irányítására, pedagógiai értékelés változatos formáinak alkalmazására, szakmai együttműködésre, kommunikációra, önművelésre.