Bráz Nikolett – Csorba Fanni Ildikó: Utak a sikerhez

A szerzők pedagógia alapképzési szakos egyetemi hallgatók.

Ki fog majd segíteni, ha a pedagógus nem? Egy társadalomban mindig lesznek nehéz sorsú emberek. De az ilyen helyzetben lévők között is vannak tehetségesek, akik többre hivatottak. Nekik segíteni kell, hogy ki tudjanak törni, hogy lehetőséget kapjanak egy jobb életre. Az optimista pedagógia értelmében pedig mindenki jó valamiben, mindenki ért valamihez. Ezt kell a pedagógusnak megtalálni és fejleszteni.

A minap láttunk egy filmet, a címe A szív bajnokai. Pont egy ilyen témát dolgoz fel, valós eseményekre épül. Egy fekete fiú történetét meséli el. Michael Oher élete nem könnyű. Nem elég, hogy fekete bőrű, ráadásul aluliskolázott, nagydarab srác, szegény és hajléktalan, az anyja drogfüggő, az apját meggyilkolták. Felfigyel rá egy fehér, jómódú házaspár, akik úgy vélik, jó amerikaifoci-játékos lehet belőle, így kikerül a gettóból. Michael nevelőszülei saját fiukként nevelik őt, s mivel tényleg tehetséges, gondosan egyengetik sportkarrierjét. Michael, termete ellenére, gyors és szívós, ezért hamar a főiskolai bajnokság igen kiváló védőjátékosává válik.

Ez nemcsak egy Hollywoodban megálmodott sikertörténet. A való élet is produkál ilyeneket. 

Nemrégiben részt vettünk egy konferencián a Miskolci Egyetemen. A HISZEM (Hátrány és Iskola Szakmai Műhely) szervezésében úgynevezett mesteriskolák jöttek el bemutatni, hogy mire is képes a hit és a pedagógus munka. Mindannyian cáfolták azokat a sztereotípiákat, amelyek szerint ezekből a gyerekekből nem lehet semmi. 

A feladat az, hogy minél szakszerűbben és hatékonyabban ragadjuk meg a rendelkezésünkre álló eszközöket ahhoz, hogy érdemleges oktató és nevelő folyamatok menjenek végbe az iskolában. Első ránézésre az előbbi állítás teljesen természetesnek tűnik, a tanár feladatára egyértelműen rávilágít. Felmerül azonban a kérdés, hogy mit tegyen a pedagógus egy olyan kistérségben, ahol a nevelési folyamatok már korántsem a magától értetődő, természetes és elvárt módon kapnak helyet az iskola életében, hanem átírva az egyetemi kézikönyveket új eszközökhöz kell folyamodnia.

A HISZEM első konferenciája összehívta azokat a pedagógusokat, akik már túl vannak a kezdeti nehézségeken, s önnön erőből, évek kemény munkái alatt dolgoztak azon, hogy segítsenek a hátrányos helyzetű tanulókon. Tevékenységük még csak össze sem hasonlítható olyan pedagógusokéval, akik nagyvárosban, magas infrastruktúrájú közegben, jómódú gyermekek közt végzik munkájukat. Egy olyan kistérségben, ahol a hátrányos helyzet akadályokat állít a pedagógusok tevékenysége elé, ott nem lehet karba tett kézzel ülni.

Már csak azért sem, mert a mai pedagógia merőben nem erről szól. Számos kísérlet történt már eddig is olyan módszerek alkalmazására, amelyek a tanárt sokkal inkább segítő és támogató szerepbe helyezik. Ez a tanár már nem kizárólagosan a tudás átadásán dolgozik, hanem ha kell, beavatkozik a társadalmi folyamatokba is. Minderre azért van szükség, mert előfordul, hogy a tudás iránti vágy vagy a jobb jövő reményében végzett szorgalmas munka sztereotípiája a „terepen” erejét veszti.

Eddigi tapasztalataink rádöbbentettek arra, hogy léteznek olyan módszerek, amelyek igenis hatékonyan képesek tanulásra ösztönözni azokat is, akiknek a család nem biztosítja az ehhez szükséges feltételeket, azaz a motivációt, bíztatást, anyagi javakat. Mindezek híján a feladat korántsem egyszerű a pedagógusok számára, ugyanis meg kell találniuk azokat az eszközöket, amelyekkel a tanuló inkább az iskolapadot választja az utca helyett. Biztosan állíthatjuk, hogy nehéz a feladat, de a sikereket látván annál lelkesítőbb. Mert vannak sikerek. Az iskola kulcskérdése is az, hogy mi a siker? Sokan rávágnánk, hogy a siker nem más, mint céljaink elérése, önmagunk megvalósítása, ám pedagógus szemmel nézve ez ennél sokkal bonyolultabb. Az iskolában a siker már inkább egyénileg definiálható. Konkrétumokat keresve mindenki másban találja meg az örömét, s a társadalmi ranglétrán lefelé haladva a siker definíciója, úgy gondoljuk, ennek értelmében egyre szerteágazóbb. Azért is, mert a hátrányos helyzetű tanulók nem a társadalomnak tesznek „szívességet” azzal, hogy tanulnak, hanem a saját korlátaikat próbálják meg napról napra kitágítani. Így adott esetben egy hátrányos helyzetű tanuló életében siker lehet az is, ami egy magasabb presztízsű iskolában természetes. Olyan jellegű dolgokra gondolunk itt, mint a helyes étkezési vagy tisztálkodási szokások alkalmazása. Azt hisszük, érzékelhető, hogy nagyobb utat kell megtenniük azoknak, akiknek akadályokba ütközik az „iskolai etikett” elsajátítása, de talán érthető, hogy habár a pedagógusok nincsenek szakszerűen felkészítve a kihívásokra, mégis ők azok, akik megoldást találhatnak.

Egy pozitív példa a Hejőkeresztúri IV. Béla Körzeti Általános Iskola és Napközi otthonos Óvoda. Az itt folytatott pedagógia egy Amerikából származó példa alapján működik. Volt szerencsénk több tanórát is meglátogatni. Tapasztalataink szerint elmondható, hogy a gyerekeké elsősorban a főszerep. Az iskola egyik legfontosabb eszköze az úgynevezett KIP-es (Komplex Instrukciós Program) óra. Itt minden gyermeknek van szerepe, feladata. Kisebb csoportokat alkotnak, és minden csoport az óra anyagához illő, mégis más jellegű feladatot kap. Természetesen vannak bonyolultabbak és egyszerűbbek is. Ennek lényege, hogy mindenkinek sikerélménye legyen, mindenki megszólaljon, szerepeljen, érezze, hogy fontos. Ezek a szerepek csoporton belül is váltakoznak, majd amikor a kör bezárul, újra kezdődik előröl. Ez nagy pedagógiai munkát igényel. Fontos, hogy a tanár ismerje a tanulókat egyéniségük és képességeik szerint is, s ennek tudatában állítson össze olyan csoportokat, amelyekben a siker mindenki számára garantált.

A csoportmunka után a gyerekeknek személyre szabott házi feladatokat adnak, amely természetesen az órai munkára épül. Így ha a tanuló nem végzi jól a munkáját, akkor a személyes feladatát sem tudja megoldani. Ezáltal megtanulják a diákok azt, hogy a csapatmunka nem ad felmentést az egyéni munkavégzés alól. A személyre szabott feladatok nemcsak a diáknak okoznak sikerélményt, hanem a szülőnek is megkönnyebbülés szembesülni ily módon azzal, hogy a gyermeke jó kezekben van. A család és az iskola közötti gát ismét feloldásra került, amely még inkább megkönnyíti az előrehaladást. Hejőkeresztúrban több mint egy évtizede létezik megfelelő és eredményekkel teli módszer a hátrány kompenzálására. Tudni kell ezeket időben megragadni és célirányosan alkalmazni.

A sajókazai helyzetnek szintén saját magunk voltunk szemtanúi nemrég tett látogatásunk alatt. Az utcán sétálva elénk táruló képet igyekeztünk feldolgozni, s bizonyára mindegyikőnknek megfordult a fejében, hogy miként lehet kezelni azokat a gyerekeket, akik valószínűleg keveset tudnak a körülöttük zajló világról, annak eseményeiről, mert a boldogulásukhoz adott feltételek igencsak szűkre szabottak. Hogyan lehetne a tanulás az érték egy olyan környezetben, ahol a javakat sokkal inkább anyagiakban mérik? Ennek értelmében keveset mond egy díjnyertes pedagógiai módszer egy olyan családnak, amely napról napra próbál élni, s ahol a gyerekek a maguk törvényei szerint élnek azért, hogy érvényesülni tudjanak a saját közösségükben. Esetükben a motiváció egészen másképp értelmezendő, mint egy jó körülmények között élő általános iskolai diák esetében. A megoldás nem biztos, hogy az, ha az iskola igazodik ezekhez a motivációkhoz, sokkal inkább arra kell törekednie, hogy megváltoztassa azokat. A rossz körülmények között nevelkedő gyermek soha nem fog azon dolgozni, hogy minél eredményesebben teljesítsen az iskolában. Eszerint teljesen más irányultságokkal rendelkeznek, amelyek egy általános iskolás korú gyermeknél nem elfogadottak.  Ehhez találták meg Sajókazán azt a motiváló erőt, amely nem követeli meg a pénzt, a jólétet, a presztízst. Ehelyett a vallás nyújt biztos támaszt, lelki segítséget, amely önmagában elegendő ahhoz, hogy egy kilátástalan helyzetben élő család is azt mondhassa, „Jó helyen van a gyermekünk az iskolában!” Hiszen itt megkapja mindazt, ami esélyt ad számára egy jobb jövőre. 

A Kazincbarcikai Don Bosco iskola is hasonló elveken alapszik. Itt a hitélet mellett ugyanakkor megjelenik a tevékeny, produktív munkára való nevelés is, amely megtanítja a diákokat arra, hogy  értékeljék az őket körülvevő tárgyakat. Teszi ezt úgy, hogy ezek a diákok a saját maguk által készített vagy karbantartott tantermek falai között ülnek, s használják az ugyancsak önerőből készült iskolai eszközöket. Az eredmény itt nem csupán a jegyekben tükröződik, hanem egy kitanult szakmában. Ez teszi lehetővé, hogy saját erejéből és tudásából adódóan véghez vigyen valamit, amelyben több sikerét leli majd, mintha meg sem próbálta volna.

Remek példa lehet a szendrőládi tanodaprogram is, ahol a tanulás megmutatja a diákoknak azt az utat, amelyen járni lehet és kell is. Ehhez biztosít megfelelő szakembereket, és felszereltséget. A motiváció máris megváltozott, ahogy a tanoda kinyitotta a kapuit, s tette ezt olyan módon, hogy könnyebb legyen a változás útjára lépni azoknak, akiknek egyébként nehezebb.

Szemtanúi voltunk tehát annak, hogy a pedagógia igenis képes változtatni, eredményeket elérni, kilátástalan helyzetekből kiutat találni. A kezében tart néhány olyan programot, amely segíti az érvényesülését azoknak a tanulóknak is, akiknek a siker távoli és elérhetetlen fogalomnak tűnik. A program azonban értelmét veszti hit, akarat és kitartás nélkül, mert hinni kell abban, hogy mindez megvalósítható és a jobb jövő bárki számára elérhető. Száz százalékos pedagógiai részvételt igényel, s habár kudarcok mindig is voltak és lesznek is, szem előtt kell tartanunk, hogy mi a célunk, hogy a társadalomban a hátrányos helyzetből való kiemelkedés ne csak utópia legyen, hanem az oktatás egy járható útja, amelyen mindig van kinek a nyomát követni.