Knausz Imre: Elmélkedés... az „emberi tényezőről”

Emberek a címe annak a rovatnak lapunkban, amelyben pedagógusokat szólaltatunk meg, hogy fölmutassunk valami szépet, emberit és biztatót. Hogy lehetséges akkor is, amikor azt hisszük, hogy lehetetlen. Mostani számunkban ez a rovat elég nagyra nőtt, és nem ígérem, hogy később majd kisebb lesz. Mert hiszek benne, hogy szükségünk van ezekre a vallomásokra és hitvallásokra. A tapasztalatból fakadó bölcsességre.

De a figyelmes olvasó azt is látja, hogy a rovatok elnevezése egy-egy József Attila-vers címét idézi. És néha mást juttat eszünkbe, mint a rovatok tartalma. Az Emberek című 1935-ös vers például éppen nem a szép és szívet melengető emberi példákról szól. Ugye emlékszünk: „Családunkban a jó a jövevény. / Az érdek, mint a gazda, úgy igazgat…”  Mostani elmélkedésem inkább ezt a dallamot követi. Az elkeseredés dallamát.

Induljunk ki abból, hogy a pedagógia emberi kapcsolatokon alapul. Tekintetek találkoznak és tekintetek követik egymást: az ebből fakadó fejlődést hívjuk nevelésnek. Majdnem minden a nevelőn múlik. Ha tekintetében ott van az egész élet, és a tanulók tekintetét az élet fontos dolgaira tudja irányítani, akkor a nevelés eredményes lesz. És ez bizonyosan fontosabb minden más tényezőnél: a tantervnél, a tankönyvénél, a természettudományos tárgyak óraszámánál, a számítógépek teljesítményénél, az integrációs mutatóknál, a kompetenciafejlesztő programoknál, de talán még a vizesblokk állapotánál is. Bár ez utóbbiban azért nem vagyok biztos… Főállásban pedagógusképzéssel foglalkozom, és látom, hogy kik mennek ma pedagógusnak, és persze azt is, hogy kik gyakorolják ma ezt a szakmát. Van köztük néhány csodálatos ember. De legyünk őszinték magunkhoz! A csodálatos emberek többsége ma nem megy el pedagógusnak.

Ezért tragédia az, hogy ma már a hatalom nem is ígér semmit ezen a téren. Egyszerűen nem esik szó arról, amit egy időben a pedagógus pálya rekonstrukciójának neveztünk. Helyette van sok minden más, szép és hasznos dolgok: homokra épült villák. Pedig a képlet nagyon könnyen átlátható: ha nem a legjobb emberek mennek tanárnak, akkor nem lesz eredményes és hatékony közoktatás, és akkor nem lesz jövő. Annak az értelmiségnek, amely ma – velem együtt – tanterveket és tankönyveket ír, oktatási programokat fejleszt, iskolaszervezési tanácsokat ad, pályázatokat fogalmaz és megvalósítást monitoroz, továbbképzéseket akkreditáltat és tart, amely tehát csupa jó dolgot csinál a jövő építésének jelszavával, el kellene gondolkoznia néha azon: mi végre mindez? Van-e értelme, ha a pedagógusok nyomorúsága, fáradtsága és fásultsága nem változik?

„Kibomlik végül minden szövevény.
Csak öntudatlan falazunk a gaznak,
kik dölyffel hisszük magunkat igaznak.
A dallam nem változtat szövegén.”