Kerényi Mari: Iskola a határon

Van abban valami, ahogy a primitív népek nem engedték, hogy fénykép készüljön róluk, mert attól tartottak, rabul ejti lelküket a képmásuk. Ahogy leírok valamit, mintha múlt idővé válna. Mintha megszűnne a kapcsolata az élettel, történetté lenne, ami valami kései utód tanulsága-ként szolgálhat. A mondó buktatóit kerülgetném – hiába. Akárhogy is igyekszem, ahhoz, hogy egy történetet elmeséljek, meg kell határoznom, hol kezdődik, hol fejezem be, kik a sze-replői, milyen eseményről szól. Ezzel egyszersmind azt is eldöntöm, hogy abból az eleven masszából, ami az életünk, mit is szakítok ki. Kerek lesz, csinos lesz, még igaz is, tagadhatat-lan. Rendes kis hamuban süt pogácsa, akárki útravalójának.

Nem tudok pedagógiáról írni. Mégis fontosnak tartom, hogy elmondjam a történeteinket, amelyek egy iskolában történtek meg velünk. Azért iskolában, mert ez lett az életterünk. Va-lahogy az van bennem, hogy nem lehet, hogy ennyi kavargó mindenféle, amit megélünk, a semmibe tűnjön, elszálljon a mindennapokkal. Érzelmek és indulatok, szenvedés és felszaba-dító katarzis, gyász és születés – mindez ezer történet, a mi történetünk.

Valamiért szeretném ezeket elmondani. Mint a gyerek, aki a sarokban magának mesél – csak úgy, magamban dünnyögve, de azért annyira hangosan, hogy aki kíváncsi, meghallhassa. Ha tudna olyan szépen, olyan simán folyni minden történet, hogy meg sem döccen a ritmus… az volna az igazi.

Miért éppen Zöld Kakas?

Laci, aki két helyen tanít, így beszél: Megyek a hosszú nevűből a furcsa nevűbe. Ez vagyunk mi. Miért ez a név? Miért, miért? Mert ez tetszik nekünk. Mert egy dadaista ötlet – ha jó svun-got kap – beláthatatlan távokat repül keresztül. „Ki tudja, hol áll meg…”

„ kit hogyan talál meg…” –ez már érdekesebb. Már az első évben megtörtént, hogy a telefon-ban egy kétségbeesett anya így magyarázkodott: Tudja, nekem is van egy fiam, az olyan zöld kakas….Vagyis beleértette a szóba mindazt az éretlenséget, szembenállást, konfliktuskeresést, ami csak egy ZÖLD KAKASból kinézhető. BKV-ellenőrök rémálma vagyunk. Lehetetlen, hogy ilyen iskola létezzék! Mi az, hogy Zöld Kakas? Az egy kocsma, fiam, legfeljebb! Engem te nem versz át! Mutassad csak a telefonszámot, felhívom az igazgatót! A diákjaink között elterjedt, hogy amikor alakult az iskola, akkor alapvetően punkok jártak ide. Most meg már mindegy. Zéká. Így hívják.

Amikor a ZK született, egy dologban biztosak voltunk: olyan fiatalokkal szeretnénk foglal-kozni, akiket a közoktatás kivetett magából, akik – ezerféle okból – másutt sikertelenek. Már-most az nagy kérdés, hogy miért. Természetesen azért, mert ebben leljük örömünket. De azért ez nem ilyen egyszerű.

Próbáljunk meg a szaunázáshoz kedvet csinálni! Nyilván ezt tudjuk mondani: képzeld el, hogy bemégy egy kis szobába, ahol nagyon meleg van. Mondjuk közel a száz fokhoz, az már jó. A törölköző lengetésével lehet kavarni a levegőt; olyankor a lélegzet is beléd akad. Ha van bent nyírfaág, azzal lehet csapkodni egymást, ha nincs, hát különböző vakarószerszámokat lehet kapni. A jó durva, az az igazi. Na, és amikor végképpen nem bírod tovább, kijössz, és jó esetben kiszaladsz hóban hemperegni, de nagyon jól lehet megmerítkezni is egy jegesen bőrző medencében. Azonnal lefagy minden tagod, eláll a szívverésed, aztán meg millió hangya ro-hangál a vörösre főtt bőröd alatt. Egy szóval: ISTENI! Elmondhatjuk még azt is, hogy ettől aztán javul a vérkeringésünk, a méreganyagok távoznak szervezetünkből, továbbá bőrünk üde és fiatal marad. De alapvetően nem ezért szaunázunk. Azért szaunázunk, mert szenvedélyesen szeretünk szaunázni.

Mindig van valami őrület

Na, hát így vagyunk a Kakassal is. Többen közülünk ilyeneket mondanak: minden órámra rengeteget készülök. Végig gondolom, kik lesznek ott, mi volt a múlt órán, mit szeretnék megcsinálni. Mindenféle segédeszközt készítek, kis színeseket keresek, minden. Erre mi tör-ténik? Bejövök, és nem azok vannak ott, akikre számítottam, nem emlékeznek a múlt órára, és egyáltalán nem érdeklik őket a kis színeseim. Na, ekkor kezdődik az órám. És ez még a köny-nyebb ügy.

Ott vannak az embernek a mentoráltjai. Mindig van valami őrület.

Mondjuk, nem járnak iskolába, az istennek se. Magyarázzuk nekik így, úgy, mindig megígé-rik, és mégse. Erre aztán írásba is foglaljuk, ami nem móka: aki három ilyen „kisszerződést” megszeg, attól elbúcsúzunk. Rendes ideológiánk van hozzá. Tudniillik ha valakivel nem tu-dunk olyan megállapodást kötni, amit betartana, akkor kár egymás idejét rabolni, nem va-gyunk egymáshoz valók. Ezt már a beiratkozáskor megbeszéljük, szerződünk erről is, akkurá-tusan.

Tehát vissza az alapbajhoz: hiába fogadta meg a diákunk, írásban is bevállalta, mégsem jár. A mentor begorombul, fog egy szép hosszú centimétert, azt mondja a diákjának, ennyit hiá-nyozhatsz összesen, minden óra egy centit ér, azt levágom. Ha elfogy a centimétered, vége, el kell menned az iskolából. És vágja kegyetlenül, hétről hétre. Aztán pedig azt veszi észre, hogy már csak egyetlen centi, egy órányi hiányzás van azon a szalagon. Haját tépi, és nem tudja, kire haragudjon jobban: diákjára, aki ilyen felelőtlen, vagy saját magára, aki hogy köthetett ilyen kegyetlen szerződést. Kétségbeesésében egész stábot képes mozgósítani, hogy kitalálja, hogyan mentsük a menthetetlent. Mindenki tanácstalan. És mi történik? A renitens lógós min-den nap pontosan érkezik az iskolába, és az összes tanórán részt vesz. A centiméter kurta, de még megvan. Ahogy a diák is.

Avagy mentor és mentorált hosszan beszélnek arról, mi lenne a helyes megoldás erre a bejá-rás-dologra. Szépen ki is találják, hogy hogyan lehet fokozatosan, lépésről lépésre, minden körülményt és buktatót figyelembe véve javítani a jelenléten. Aztán a diák egyszerűen nem teljesíti a megállapodást. Újra leülnek, újra kezdik, még gondosabban. Ezt is elbukja. Amikor figyelmeztetik, hogy hát hiszen ez volt az utolsó dobása, csak csodálkozva néz: mi? MIIIIII???????

Esetleg a diák akkor, amikor már mindenki a fején ugrál, váratlanul így szól: na jó, most már látom, hogy ez így nem mehet tovább. Eztán minden nap rendesen be fogok járni. És bár-mennyire is erősködik mindenki, hogy a 10 százalékos bejárásból hogyan akar 100 százalé-kost csinálni, nem hagyja magát.  De igenis, ő ezt így akarja vállalni, és így is fogja tenni. És lássatok csodát, a gyerek tényleg bejár 100 százalékosan. Amikor a mentora zokogva kérdezi tőle, hogy eddig miért nem tette, az válaszolja: mert nem akartam. És most? Most akarom. Ennyi.

Ki tudja, mikor és miért bukunk bele valamibe? Miért sikerül valami? A sikereink fölött még csak-csak napirendre tudunk térni. Az könnyebb. De a kudarcainkon újra és újra végigrágjuk magunkat: Hol rontottuk el? Miben rejlik a tévedésünk? Mit nem vettünk észre? És amikor nagy nehezen ráébredünk valamilyen hibára, tévedésre, vakfoltra, mindig a saját korlátainkat pillantjuk meg. Azt, hogy valamiért alkalmatlanok voltunk felismerni, meglátni valamit, mi-közben majd megszakadunk az erőfeszítéstől, hogy tisztán lássunk. Minden nap a saját határa-inkon járunk, és minden nap azt követeli tőlünk, hogy lépjünk túl ezeken. Mindez természete-sen kreatív megoldásokra sarkall, fejleszti az önismeretet, egyszersmind bölcsebbé is tesz. De hát nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy alapvetően jó nekünk ez az iskola a határon.

Ahogy a szauna is jó.

Mese a  niggerről és a kopaszokról

Nálunk aztán mindenféle a gyerek. Azért, mert ezt szeretjük.

Amikor Csabi és Betti megérkeztek, nem keltettek kínos feltűnést. Messziről látszott rajtuk, hogy egy pár, össze is illenek színre-formára. Betti haja egészen rövidre nyírt, szép sárgára festett, Csabi egyszerűen kopaszra borotvált. Fekete a ruhájuk, a cipőjükben fehér a fűző. Bet-ti nyakában szolid kis horogkereszt fityeg, Csabi egyéb birodalmi jelképeket visel kitűzőnek. Különböző hasznos és szép könyveket hordanak a táskájukban, Bettinél például, könnyen előkerül a Mein Kampf, hogy bölcsességet merítsen belőle.

A hasonló sors hozta össze őket. Szüleik nagyon fiatalok, nem tekintik őket gyereknek, in-kább valami haverfélének, abból azért a bajosabb fajtának. Enni kell nekik, ruha is kell, az iskolából is mindig üzengetnek, volt hogy valami hivatalból is kijöttek. Apa, anya rég nem élnek együtt, már a sokadik pasi, nő fordul meg a hátsó udvarokon álló kis házakban, ahol mindketten élnek valami sokadik rokon, ismerős kegyelméből. Vidékről járnak be minden nap, vonattal. Az állomáson hideg van, ha esik, nincs hová beállni, nem szeretik őket a vona-ton, elhúzódnak tőlük. Mire késő délután hazaérnek, Csabi bevallja, sokszor annyira elfárad-nak, hogy le kell feküdniük.

Nemigen járnak sehová, csak tüntetni ide-oda hasonló formájúakkal. Jó együtt menni, kiabál-ni hangosan, nagy tömegben. Túl vannak drogon, alkoholon, megverték őket, és ők is meg-vertek másokat. Tudják, mi az, hogy balhé, itt nem akarják. Rendesen dolgoznak minden órán. Ide akarnak járni, érettségit akarnak, rendezett életet akarnak. Rendet akarnak.
Idi érkezése mégiscsak szenzációt keltett. Van itt mindenféle, persze, de azért ilyen fekete srác még eddig nem volt. Most van, hála istennek. Az apja az egyetem után szedte a sátorfá-ját, egy darabig vitte magával Idit, aztán valahogy elmaradtak egymástól. Idősebb sok diá-kunknál, lakott ez már mindenhol, és sehol, csövezett Hollandiában, járt iskolába Angliában, aztán mégiscsak visszajött az édesanyjához, Magyarországra. Az életről gondolkodik, ahe-lyett, hogy élné – mondta róla valaki közülünk.

Ahogy Idi bekerült a csoportba, nem volt kétséges, hogy nehéz idők jönnek. Ez a hely itt a Pax Romana mintájára a Peace of Rooster alatt működik. Mindenki tudja, nincs ennél fonto-sabb törvény a Kakasban. De azért ami sok, az sok!

A befogadó körben ott ül az új ember, vele szemben egy szék, egyenként odaülnek a régiek, és mondanak neki valamit. Hogy mit láttak meg benne, ami kedves, mit ígérnek neki, mit vár-nak tőle itt, ebben a közösségben, ami befogadja, magáénak mondja eztán őt is. Idi ott ül kö-zépütt, és minden lélegzetvétellel az visszhangzik a fülében, mint tizennyolc éve mindig: nig-ger. És akkor Csabi csak annyit bír mondani: elleszünk egymás mellett. Betti meg oda sem akar ülni. Azt mondja, nincs mondanivalója. Hosszas unszolásra megfogalmazza az ígéretét: nem fog vér folyni.

Egyszer csak kirobbant a konfliktus. Ahogy egy reggeli kezdőkörön az egyik lány a csoport-ból azt találta mondani, hogy a tegnap délután Idivel kávéztak valahol, Betti félhangosan oda-szólt neki: Fajáruló lettél?Idi hamuszürkére vált arccal kirohant, utána Marci, a jó barátja, kitört a káosz.

Nincs mese, itt tennünk kell valamit. Én fogom vezetni a konfliktusmegoldó megbeszélést, összeszedem az érintetteket.  Idi segítői Marci, a barátja és Jutka, a mentora. Bettié Csabi, a kedvese, és ő is hozza a mentorát. Ott fog ülni az osztályfőnökük is, de úgy döntöttem, ő ma-radjon a körön kívül, legyen pusztán megfigyelő. Így is elég nagy a katyvasz, nem érdemes az ő aggodalmát is belekeverni.

Mindenkivel külön-külön leülök.

Mindenkinek elmondom, mi fog történni. Hogy miért lesz jó szemtől szemben ülni és beszélni arról, mi történt. Lassanként szedegetem ki belőlük, hogy is volt a dolog. Hogy kezdődött. Idi mondja, hogy megőrül attól, hogy Bettinek örökké nevetnie kell a nevén. Jó, nem túl magya-ros, de na és. Nem tehet ő róla, hogy annyi helyen járt. Hogy az apja egyetemet végzett. Ha tudnák, milyen dolog kukázni, vagy lopásból élni… és csak beszél és beszél, mintha attól fél-ne, hogy valami rettenetes fog történni, amikor egyszer elhallgat. Marci szerint Idi tényleg mindent megtesz, hogy ne vegye észre, hogy fölülemelkedjen. De hát ezt nem lehet, nem sza-bad elviselni.

Betti meg ott ül, csak úgy süt belőle pánik, hogy most akkor ki lesz rúgva. Megszólalni sem nagyon tud. Kapargatja a körömlakkot a körméről, nagy zavarában, én is azt csinálom. Mon-dom, jól nézhetünk ki, két csaj, kapargat. Végre egymásra mosolygunk. Lassan dadogva jön ki belőle, hogy hiszen amióta csak Idi betette a lábát, majd megszakad, hogy rá se nézzen. Hogy ő tudja, hogy itt nem lehet, őneki megvan a világnézete, de hozzá sem szól Idihez, hogy nehogy az legyen. És ezt senki nem veszi észre, csak folyton nekieseik mindenki, hogy miket mond. Az ofő is, az egész osztály színe előtt, pedig nem is történt semmi. Ő meg ott állt, le-forrázva. És könnyek gyűlnek a szemébe a tehetetlenségtől és kétségbeeséstől.
Csabi többet tud mondani, pedig neki is remeg a szája széle. Betti nem bírja elviselni, hogy Idi hosszú filozófiai okfejtésekbe bonyolódik minden adandó alkalommal. Idegen szavakat használ, és olyan helyekről mesél, amikről Betti még csak nem is hallott. És nem lehet meg-mondani neki, hogy hülye. Nem azért hülye, mert nigger, hanem azért hülye, mert hülye és kész. De hát ő csak azt hallja, hogy nigger.

És jön a Nagy Nap, amikor ott ülünk, mindannyian. Csabi a pad alatt fogja Betti kezét, Idi valami távoli sarokra függeszti a tekintetét, mellette Marci meg idegesen hunyorog. A két mentor közel ül a mentoráltjához, Idi biztató mosolyokat, Betti egy-egy anyai simogatást is kap. Különös jelentősége van a bevezető szavainak, hogy ez az alkalom nem arról szól, hogy eldöntsük, ki a jó és ki a rossz ember, hanem valaminek a végére akarunk járni. Hogy jó alka-lom ez a megbeszélés arra, hogy megértsük egymást, és hogy tisztázzuk és helyrehozzuk mindazt, ami elromlott.

Szépen végigvesszük azt, ami történt, mindenki a saját szemszögéből mondja a magáét. Las-san elkerekednek a szemek: új történetet hall mindenki. A következő körben megkérdezem, ki miben látná a megoldást. Nem mutatom, de tartok tőle, hogy Csabi nem fogja bírni a feszült-séget. Most is látom, hogyan ráng egy izom az állkapcsán, félek, hogy kirohan. S amikor megszólal, mindenkinek leesik az álla. Azt mondja, hogy szerinte a legnagyobb probléma az, hogy nem ismerik egymást. Nem lát más lehetőséget, mint hogy muszáj megtalálni a közös témákat, mert akkor a közös nyelvet is meglelik, és nem fogják bántani egymást, vagy ha mégis, meg tudják mondani egymásnak, mi is a bántó. Betti meg rettentő nagy levegőt vesz, és mint aki sokat fogalmazta, úgy mondja el a magáét. Idi tekintete leírhatatlan. Mindannyian meg vagyunk rendülve. Megszületik a

A résztvevők egyetértettek abban, hogy kettejük közti feszültség akkor tud csökkenni, ha kö-zös témákat találva beszélgetni kezdenek egymással. Így jobban megismerik egymást, és re-mélhetőleg könnyebben szót is értenek. Ez nem megy egyik naptól a másikra, időre van szük-ségük hozzá. A jelenlevők támogatásukról biztosították mindkettejüket. Betti időt és türelmet kért mindenkitől. Vállalta, hogy sem szóval, sem tettel nem bántja Idit. Arra kéri őt, hogy ha valamit Idi bántónak talál, akkor szóljon neki, s megígéri, hogy megpróbálja kijavítani.Idit Betti felajánlása mélyen érintette, rossz érzései eloszlottak. Megígérte, hogy ha fáj neki vala-mi, akkor elmondja Bettinek, s azt is kérte, hogy Betti tegye ugyanezt. Kijelentette, hogy tud-ja, sok embert zavar, hogy rébuszokban beszél, s megígérte, hogy amikor Bettivel beszélget, fokozottan figyel rá, hogy ne tegye ezt. Mindenki elégedett a megbeszélés eredményével, és bizakodva tekintenek a jövőbe.

Epilógus

Másnap viszem a legépelt megállapodást a feleknek, hogy írják alá, és tegyék el a maguk pél-dányát. Ott találom őket az osztályteremben. Idi, Betti és Csabi együtt dolgoznak egy közös rajzon. Címer készül, a kardot Idi tudja szebben rajzolni, de a felirat Bettire marad: a lányok mindig szebben írnak. Csabi még a kard markolatán töpreng, hogyan lehetne ennél is hatáso-sabban kiszínezni. Büszkén vigyorognak rám: ma egész délelőtt beszélgettek.

Két nap múlva kinézek az ablakon. Ott álnak egy kupacban Csabi, Betti, Idi és Marci. Nagyon elmerülten diskurálnak.

Most, egy kicsit: nem éltünk hiába.