Péterfi Ferenc válaszai

Körkérdés az oktatásról 13.

A Magyar Pedagógiai Társaság és a Taní-tani Online 5 kérdést tett föl pedagógusoknak, pedagógiáról gondolkodó jeles szakembereknek a közoktatás jövőjéről. Lapunk közzéteszi a válaszokat.

Mi az oktatás célja a 21. században?

Talán a kiszolgáltatottságaink csökkentése. A sajátunké, de kisgyerekkortól kezdve szinte mindenkié. A közösségeinkké.

És mindenféle más fejlesztő szakmáé, intézményé.

Közhely, de a kritika értelmének a megismerése, no ez talán főleg az iskoláé (sőt az óvodáé is), a legkisebb kortól folyamatosan az életünk végéig.

Annak a megértése és beépítése a személyiségünkbe, hogy ez természetes szükséglete az életnek, a társadalomnak, s azt a reményt táplálva, hogy a legtöbben – a személyiségüktől függő módon – jó érzéssel, alkotó tevékenységnek tekintjük. Sőt társadalmi feladatunknak.

Egy szöveggyűjteményt szerkesztettünk pár éve a társaimmal a hit alapú közösségi munkával foglalkozók számára, és akkor találtam egy fontos töredéket egy Mary Nelson nevű szerzőtől, ami így szólt: „Isten a lehetetlenből lehetségest teremt.”

A mondattal előző soraimra utalok: nem bebiflázott kész igazságokat, kötelező szabályokat és szentenciákat kellene az oktatásban – és akkor a tanulásban is – beégetni az emberek tudatába, megváltoztathatatlan törvényeket; hanem amit ez az idézet üzen: megteremtődhet a lehetséges, ami a változásnak a szabadságát – és a számunkra való lehetőségét kínálja, szinten minden pillanatban, időben. Visszautalva a idézetre, a megteremtett világ tőlünk (is) függ, jót, felemelőt, igazságosat, egyenlő esélyeket… is alakíthatunk, termethetünk, és persze mindezek ellenkezőjét is. A hivatkozásra utalva: Isten ránk bízza (értsd, a hívők számára felkínálja) a jót vagy éppenséggel pusztítót. Gonoszat is tartalmaz a lehetséges, amit teszünk, magunk tesszük – teremtünk.

Kicsit visszaszédülve, meg kellene tanulni a kritika jelentőségét, örömét – alkotó lehetőségként. Nyilván itt életkortól, áttekintő képességtől és sok mindentől függő lépések folyamatos alkalmazására gondolok. A kritikai gondolkodásra.

Ami semmiképpen nem egyenlő az együttműködésnek, a belátásnak, esetenként az elfogadásnak a megtagadásával.

Sőt! Az egymástól való kölcsönös függésnek és az egymásnak való kölcsönös alárendelődésnek a tudását, a ilyen elfogadásnak a megértését is jelenti. Ami nem a szabadságunk elvesztését, hanem éppen a nagyszerűségét jelentheti.

Bocsánat, fogadjátok el, most ezzel tudok csak hozzájárulni – akár vitatható ajánlásként is – az elkezdett diskurzushoz. A 21. századra egy könnyű kis célként.