Tóth József: A tanulmányi kirándulásokról – történeti tükörben

Ember és természet – vagy ahogy a NAT mondja: Ember a természetben

Az urbanizáció, a gépesítés által kényelmesebbé váló életkörülmények fokozódó mértékben távolítják el az embert a természettől, attól az évezredes közegétől, amelynek utolsó formáit a legutóbbi évtizedekig a falusi, paraszti életmód őrizte. Az urbanizáció, a motorizáció, a gépesítés azonban jórészt ezt is felszámolta – lényegesen csökkentve a korábban jellemző város-falu különbséget.

A világ „elvárosiasodásának” ellensúlyozására az emberekben újraéledt az az ősi természetigény, amelynek jellemzői a hétvégi telekre, a horgászstégre való menekülés, az agglomerációs övezetekbe való kiköltözés, vagy ilyen lehetőségek híján kisebb-nagyobb séták, túrák a vidéki tájakra, amelyeket összefoglaló néven természetjárásnak nevezünk. A felnőttek elsősorban a városi munkahajszából való kikapcsolódás, a csend, a jó levegő igénye miatt választják ezeket a rekreációs módokat, amelyek időjárástól, kortól függetlenül szinte mindenütt megvalósíthatók.

A XX. század technikai fejlődési lehetőségeitől megittasult ember mindenhatósága illúziójában már a természet leigázását célozta meg – mint láttuk, sikertelenül. Sajnos kevesen ismerik és vallják világhírű természettudósunk, Szent-Györgyi Albert figyelmeztetését: „A természet hatalmas, az ember parány. Ezért az ember élete attól függ, milyen kapcsolatot tud teremteni a természettel, mennyire érti meg és használja fel erőit saját hasznára.”1

„Megsebzett bolygónk” gyógyítása létszükséglet, amely új természetbarát magatartás kialakítását igényli. (Erre döbben rá a világ, amikor a rövidtávú ökonómiai haszon ellenében keresi a hosszú távú ökológiai megoldásokat a gazdasági stratégiák kidolgozásában.)

Ezt az új szemlélet- és magatartás-formálást pedig már kisgyermekkorban,az óvodában,iskolában kell elkezdeni! Ezért fontosak azok a foglalkozások, tanulmányi kirándulások, amelyek ezt segíthetik.

A környezeti nevelés kezdetei

Közismert, „örökzöld” pedagógiai alaptétel, hogy interdiszciplináris jellege miatt a természetjárás sokféle nevelési lehetőség tárháza. Ezeket a diákkirándulásokat leggyakrabban a környezet természeti viszonyainak megfigyelése és a gyűjtőmunka (növény, rovar, ásvány) jellemezte. Szórványos emlékeink vannak a szepességi iskolákból vezetett Tátra-túrákról, amelyeknek gyakorlati tapasztalatai alapján egykori kollégáink írásba is foglalták azokat a tanácsokat, amelyeket mások is hasznosíthattak. Róth Márton, az iglói evangélikus gimnázium tanára, a tátrai turistaság atyamestere, a szepesi diákturistaság legbuzgóbb híve pl. az alábbi „túravezetői szabályzatot” állította össze.

„I. Szervezés

1. A kirándulás célja és időtartama kihirdetendő, a jelentkezők névsora összeállítandó.
2. Figyelmeztetni kell a tanulókat, hogy jó ruhával, különösen jó lábbelivel és ennivalóval legyenek ellátva – a felsőbb osztálybeliek pedig még a növény-, ásvány-, esetleg a rovar gyűjtéshez szükséges eszközökkel is.
3. A vezető tanító vigyen magával térképet, hőmérőt, nagyítót, légsúlymérőt és iránytűt.
   

II. Vezetés

4. A sorban felállított csapat élén járjon a tanító, utána következzenek a testileg gyengébb tanulók, s a menetet ismét tanító vagy megbízható növendékek zárják be.
5. Útközben mérsékelt lépést kell tartani, s itt-ott a nyugodt megfigyelés, gyűjtés, tájékozódás, a műszerek észlelése és a vidékben való gyönyörködés céljából vagy dalolás kedvéért hosszabb vagy rövidebb időre megállapodni.
6. Menetelés alatt különös gondot kell fordítani arra, hogy hegynek felfelé menet ne énekeljenek a tanulók, nedves helyre le ne üljenek, és hevülten ne igyanak.
7. A célpontnál hosszú pihenőt tartsunk, mialatt a kiszemelt természeti vagy földrajzi tárgyakat megbeszéljük, s a tanulók esznek vagy mulatoznak.
8. Az érdeklődés szempontjából lehetőleg más úton térjünk vissza.
9. Az egész úton tartózkodjunk minden elkerülhető intéstől, s bocsássuk szabadjára a tanulóifjúságot.
10. Ily módon a kirándulás nemcsak ismeretterjesztő, hanem élvezetes is lesz.”2

A természeti viszonyok megfigyelése mellett hasonló jelentőségű volt a honismereti-hazafias nevelés is. Közismert, hogy pl. Vörösmarty a Perczel-család gyermekeit – azok Nevelőjeként – elvitte Szigetvárra, Mohácsra és más történelmi emlékhelyekre. Az ő pedagógiai hitvallásaként is felfoghatók Garay János alábbi sorai: „A lelkes eljár ősei sírlakához, / S gyújt régi fénynél új szövétneket.” Talán nem véletlen,hogy a Perczel-fiúk az 1848/49-es szabadságharcban olyan kiváló szerepet játszottak. Megszívlelendők Vasvári Pál intelmei is, aki a családi túrák keretében buzdított arra, hogy: „vezesse fel az atya gyermekét Drégely várának por ette falai közé, s beszélje el a feladásról hallani sem akaró Szondi hősies halálát. Vezesse el Szigetvár romjaira, s mondja el fogékony kedvű gyermekének Zrínyi dicső elestét. Temesvárra, Kőszeg, Eger, Várpalota, Gyula, Csobánc falaihoz…s mondja el gyermekének,hogy e hősök vérrokonaink voltak, hogy ezek azért küzdöttek, áldozták fel életüket, hogy nekünk, unokáinknak megtartsák a hazát. A honi történet tudása nélkül nincs honszeretet!”3

Az eötvösi aranykor

A XIX. század második felében, a hazai iparosodás-városiasodás egyenes következményeként az oktatáspolitika is felismerte a tanulmányi kirándulások fontosságát és az ügy nagy szerencséjére báró Eötvös Loránd személyében ennek lelkes patrónusa lett. A világhírű tudósról és oktatáspolitikusról kevesen tudják, hogy egész életében lelkes sportemberként járta a hegyeket és sokféle módon segítette, szervezte a diákturizmust. A főrendiházi tag, akadémikus, kultuszminiszter személyesen köszöntötte 1892. február 4-én a Szemere utcai iskola tornatermében összejött pedagógusokat a turista-tanítói szakosztály megalakítása alkalmából.

„Mi nem úgy jelentünk itt meg, mint egy felsőbb hatóság képviselői, hanem baráti jobbot nyújtani jöttünk ide, hogy segítsük az új osztályt. Vezesse ez az osztály a tanítókat a virágos völgyekbe, a hegyek tetejére, s mindenüvé, ahol felüdülést találnak arra, hogy nehéz feladatukat vidáman teljesíthessék…” Ugyancsak ő fogalmazta meg az alábbi időtálló célkitűzést is. „Legyen célunk a turistaság meghonosítása hazánkban, mert tudjuk, hogy a jó turista – ha nem több – legalább egészséges, erős akaratú ember. Törekedjünk arra, hogy magyar hazánkban mennél több ilyen jó turista legyen!”4

Nagy hatással volt A diákok turistamozgalmára Rákosi Viktor ifjúsági regénye, az Egy tutaj története.5 (Nem véletlen, hogy a vági tutajutat később a cserkészek is megismételték, újrajátszották.)

A tanítók turistaszervezete sokféle módon segítette a pedagógusok és diákjaik turizmusát: pályázatokat írtak ki, útmutatót, módszertani lapot jelentettek meg, kirándulásokat szerveztek, utazási és szálláskedvezményeket biztosítottak.

Ugyanakkor szólni kell arról is, hogy sok gyermek a család szegénysége miatt nem vehetett részt a kirándulásokon. Ennek ellensúlyozására fogalmazta meg egyik kollégánk máig érvényes hitvallását: „Emberbaráti és nevelő kötelességünket akkor teljesítjük, ha mindent elkövetve arról gondoskodunk, hogy legszegényebb tanítványaink is részt vehessenek a kirándulásokon.”6

Ezt segítendő központi segélyeket is biztosítottak a rászoruló szegény diákoknak.

Témánk szempontjából meg kell emlékeznünk a méltatlanul elfeledett polihisztor, neves nyelvtudós, internátusalapító, az 1945-ben mártírsorsra jutott Gábor Ignác tevékenységéről is, aki a XX. század első évtizedében középiskolások körében szervezte a Vándordiák-mozgalmat, amelynek tagjai az évközi túrák után a nyári szünetekben kéthetes vándortáborozásokon vettek részt, bejárva a Kárpát-medence szép tájait. Ő írta az alábbi, költőien szép gondolatokat is: „Vándorolni! Mennyi gyönyörűséges képzetet csendít meg ez a bűvös szó. Benne van a ragyogó napsugár, a távolba szálló felhő, a búzavirágos vetések közt kígyózó gyalogút, benne van a pacsirta dala, a forrás csobogása, erdő susogása. Benne van a természet minden színe, illata, muzsikája, egész költészete.”7

Mint már említettük, az 1910-es években kibontakozó cserkészmozgalmat is ez a Szent Ferenc-i természetbarátság jellemezte, amelyet a VI. törvény így fogalmazott meg: „A cserkész szereti a természetet, jó az állatokhoz, és kíméli a növényeket.” A XX. század első felében főként a cserkészcsapatok voltak a honismereti természetjárás ifjúsági bázisai. Az általuk szervezett gyalogtúrák, nyári táborok, kerékpáros és vízi nagytúrák egyaránt kiváló lehetőségeket biztosítottak a hazai tájak komplex megismeréséhez.8

Összességében megállapítható, hogy a XIX-XX. századforduló, „Eötvös évtizedei” jelentik mindmáig a diákturizmus fénykorát. Jogos büszkeséggel írhatták egykori kollégáink erről az időszakról, hogy „hazánkban az utolsó évtizedekben az ifjúsági tanulmányi kirándulások ügye örvendetesen fellendült. Az alkalmas időszak beálltával minden esztendőben majdnem minden iskola útnak indítja látni és tanulni vágyó kis csapatát. Hazánk gyönyörű tájait egészen ellepik a fiatal turisták.”9

A hon- és népismeret fontos, már-már több mint kultúrpolitikai célkitűzésként szerepelt a két világháború közti időszakban is, amikor a kirándulások a Csonka-Magyarország területére szűkültek, ugyanakkor intenzívebbé vált a megmaradt középhegységek feltárása. 1938 után érthetően megnőtt a visszacsatolt felvidéki, erdélyi területek iránti érdeklődés, és gyakran mentek oda diákcsoportok az ottani természeti szépségek és magyar kultúrtörténeti emlékek megismerése céljából. Ennek fontosságát az egyik tanítóközgyűlésen így fogalmazták meg: „Hazafiságot, hazaszeretet csak teljes honismeret útján nevelhetünk az ifjúságba. Célunkat kirándulásokkal, környezetismereti sétákkal, az áldott magyar röghöz való közelebb vivéssel érhetjük el.”10

Ennek megkönnyítésére javasolták pl. 1940-ben egy ingyenes „nyári körutazási jegy” kibocsájtását. A lelkes célok és javaslatok mellett egy 1942-ben megfogalmazott szakvélemény szerint: „A magyar turistaság jelenleg súlyos válságba jutott. Ennek oka elsősorban az utazási kedvezmények beszüntetése, a tilos területek elszaporodása, a menedékházak elüzletiesedése, az utánpótlás hiánya: az ifjúság mindinkább visszahúzódik a turistaságtól, elsősorban a turista érzelmű tanárokra vár az utánpótlás-nevelés feladata.11

Eredmények és problémák a XX. század második felében

Az országon végigsöprő háború évekre visszavetette a hazai turisztikát is. Nagy erőfeszítések árán sikerült csak helyreállítani az iskolákat, ahol érthető módon az alapvető oktatási berendezések biztosítása volt az elsődleges feladat. A diákturizmus infrastruktúrája is tönkrement, másrészt a cserkészcsapatok fokozatos ellehetetlenítése, majd felszámolása a tanulmányi kirándulások kérdését is háttérbe szorította. Az iskolák államosítása után az úttörőmozgalom – bár alapelveiben 1848 szellemiségét és a természet védelmét is hirdette –,az 1950-es évek közepéig a „párt gyermekszervezeteként” teljesen kiszolgálta a napi politika osztályharcos elvárásait, egyben a konzervatív, a reformpedagógiai törekvéseket visszavonó iskolai-pedagógiai ellenreform igényét is.

A korábbi diákturisztikai formákat „cserkészesdinek” gúnyolták, és a csekély számú táborozónál is az egyik legfontosabb követelmény a súlygyarapodás lett. A gyermekek életkori sajátosságaitól idegen „politikai nevelőmunka” eredménytelensége láttán 1957-ben lényeges fordulat következett be. Ekkor kapott elsőbbséget az úttörőmozgalomban a romantikus, turisztikai formák alkalmazása. Széleskörű társadalmi összefogással az 1960-70-es években épült ki az a turisztikai infrastruktúra, amely lehetővé tette a tömeges táboroztatást és túrázást. A próbarendszer, a széleskörű jelvényszerző túramozgalmak, a vándortáboroztatás ehhez jó kereteket biztosítottak.12

Elismeréssel kell szólni azokról a pedagógusokról, akik egykori nagy tapasztalatú cserkésztisztekként, vagy a korai munkásmozgalom (Gyermekbarátok) tradícióit követve a fordulat éve után sem engedték el a gyerekek kezét, és a helyi lehetőségektől függően igyekeztek a természet ismeretét, a hazai táj szeretetét különféle foglalkozások keretében tovább éltetni. Mellettük felnőtt egy újabb pedagógusgeneráció is, akik az ő példájukat követve szorgos önképzéssel a cserkészkönyvek és a sokféle népi tapasztalatot is rögzítő szovjet pionírvezetők útmutatóinak tanulmányozásával lelkesen vettek részt ebben a munkában. Az úttörőházak szakköreiben, iskolai turistaklubok vezetésében sok nem pedagógus, lelkes természetbarát is vezetői feladatot vállalt. Jórészt az ő szakmai támogatásukkal valósultak meg azok a tanulmányi kirándulások is, amelyek hatékonyan egészítették ki a tanórák anyagát.

A nevelési lehetőségek felismerése az oktatásügyi és az ifjúságmozgalmi vezetést egyaránt arra késztette, hogy segítse annak széleskörű kibontakozását. Az 1960-70-es évektől kezdve sorra jelentek meg különféle szintű állami és mozgalmi direktívák e cél megvalósulása érdekében. 1961-ben jelent meg a 14.604/1961. sz. MM-utasítás a középiskolai természetjáró szakosztályok létrehozásáról. A Rendtartás 44. §-a előírta, hogy az iskolai természetjárás és a téli-nyári táborok tervét el kell készíteni. 1967-ben megkezdődött az úttörő túravezetők képzése. A különböző felmérések szerint a központi célkitűzésekkel szemben a szomorú valóság az volt, hogy a gyerekek 84%-a igényelte a turisztikai, honismereti, táborozási foglalkozási formákat – ebből mindössze 4% részesült rendszeresen. A budapesti diákok 26%-ának életébe épült be szervesen a turisztika…13

Az 1971. évi „Ifjúsági törvény” részletesen foglalkozott a testnevelés kérdéseivel, a feltételrendszer biztosításával, amelyet „az állami szervek, a szövetkezetek, valamint a társadalmi szervek együttes, céltudatos tevékenységével kell megteremteni, illetőleg továbbfejleszteni.”14 A törvényhez kapcsolódó kormányhatározat előírta, hogy „az iskolaépületeket, a kollégiumi és diákotthoni szálláshelyeket a tanulmányi szünetek alatt elsősorban az ifjúsági, különösen a tanulóifjúság turizmusa és üdültetése céljára kell igénybe venni, illetőleg arra alkalmassá tenni… az arra rászoruló fiatalok üdültetését és turizmusát a szállás és étkezési költségekhez való hozzájárulással,valamint utazási kedvezmények biztosításával is segíteni kell.15

1973-ban megindult az úttörő vándortábor mozgalom: 25-30 fős csoportok két hétig járták végig az útvonalat, kétnaponként egy-egy szálláshelyet igénybe véve, teljes önellátással. Ebben a mozgalomban a rendszerváltásig évente 30-40 ezer gyerek vett részt. A tapasztalatok alapján a csoportok vezetői részére felkészítő tanfolyamokat rendeztek.16

1974-ben elrendelték az ODK-k (Országjáró Diákok Köre) megszervezését a középiskolákban. Ezek vezetéséért a tanárok 200-400 Ft havi tiszteletdíjat kaptak Ennek fejében minimum évi 10 kirándulást kellett levezetniük, illetve részt venni a nagy túrákon. A buszos kirándulásokat akkor lehetett beszámítani, ha azok gyalogtúrával is párosultak.

Ezekben az években, évtizedekben az ifjúsági testnevelést és turizmust „nemzeti ügyként” kezelték a hivatalos szervek. A művelődésügyi miniszter külön is szorgalmazta, hogy „lehetőleg minden iskolában szervezzenek turista-természetjáró szakköröket, amelyek az eddiginél eredményesebben segíthetik a tanulók egészséges életmódra szoktatását”.17 A pártállami támogatásnak köszönhetően fellendült a diákturizmus: a tanévközi kirándulásokon, ifjúsági turistatalálkozókon, jelvényszerző túramozgalmakban, nyári táborokban tízezres tömegek vettek részt. A „hétköznapi”, minőségi túrázás térhódítását változatlanul gátolta a felkészült túravezetők hiánya. A pedagógusok közül csak kevesen szánták rá magukat, hogy valamilyen képző tanfolyamon részt vegyenek. Ezen a hiányon próbált segíteni a Magyar Természetbarát Szövetség, amikor felhívta tagszervezeteit, hogy „adjanak segítséget a jövő szempontjából nagy jelentőséggel bíró természetjáró szakkörök szervezéséhez és működéséhez.”18

Sajnos ezeket a külső segítőket a pedagógusok sok helyen idegenkedve fogadták, nem segítették őket az előzetes szervező munkában, ezért a kezdeményezés nem hozhatta meg a várt eredményt… A túravezető-hiány miatt az 1980-as években újabb gátló tényezők is jelentkeztek: az elkényelmesedő autós családi programok mellett az egyre nagyobb önállóságot élvező iskolák jórészében is mellőzni kezdték a tanulmányi kirándulásokat – hivatkozva az emelkedő költségekre, a gyerekek passzivitására, a balesetveszélyre stb.

Ezzel kapcsolatban dicséretes kivételként kell megemlíteni az egyházi iskolákat, ahol jól felkészült, lelkes paptanárok rendszeresen vitték diákjaikat kirándulni. Így pl. az Országos Kerékpáros Nagykör első teljesítői között voltak a Lévay Félix által vezetett pannonhalmi diákok. A pesti piaristák pedig többször zarándokoltak le Rómába kerékpáron, és igen élénk volt náluk a vízitúrázás is. A bükki sátortáborok jelentős része is egyházi szervezésű volt. Több egyházközség fiatal papja szervezett ministránskirándulásokat és nyári táborokat.

Mi a helyzet ma?

A rendszerváltás után a korábbi bázisok jórészét privatizálták, az olcsó turistaházakat „komfortosították”, a szolgáltatásokat „piacosították”, vagyis jelentősen megemelkedtek a korábban megszokott árak, amelyeket a szülők egy része már nem tudott megfizetni.

A gazdasági okok mellett vészesen lecsökkent a kirándulást vezetni hajlandó pedagógusok száma is. Ezen az ifjúsági mozgalom pluralizálódása sem segített: az úttörőmozgalom mellett létrejött gyermekszervezetek – egymással is rivalizálva – képtelenek a korábbi évtizedekhez hasonló módon foglalkozni a korosztállyal. Ennek következményei egyre riasztóbb formákban (csellengés, deviancia, drog) jelentkeznek… Az állami támogatás a prevenció helyett csak tűzoltásra vállalkozik! A bizonytalan pályázati rendszer lehetetlenné teszi a vállalkozó iskolák tervezését, a hatékony tanórán kívüli nevelési formákat.

Az 1993. évi LXXIX. törvény bevezette a Nemzeti alaptantervet, amely több passzusban is megfogalmazza a honismeret, nemzeti identitás, természetismeret, a kívánatos értékrend és magatartás stb. kialakításának igényét. Ezek a szép követelmények azonban – főként a diákturizmus vonatkozásában – jórészt papíron maradtak.

Az önállósággal élve vannak olyan „élelmes” iskolák, ahol tetemes szülői hozzájárulás fejében külföldi kirándulásokat, extra-táborokat szerveznek, máshol pedig sehová nem viszik a gyerekeket. Ehhez kétségkívül hozzájárul a gyerekek elkényelmesedő passzivitása is, amelyet tovább erősítenek az otthoni gépi programok (tévé, számítógép) „székhez kötve” a gyerekeket. A tehetősebb szülők ezen úgy segítenek, hogy egyéni, családi kirándulásokat szerveznek – főleg külföldre… Az iskolákban kirándulások vezetésére vállalkozó szülők, pedagógusok zöme felkészületlen, hályogkovácsként szakszerű, tartalmas program nélkül viszi a gyerekeket.

A szakszerűtlen kirándulás több kárt okoz, mint hasznot! Megfelelő előkészítés nélkül a diákok kiszabadulva az otthoni környezetből gyakran olyan magatartást tanúsítanak, ami pl. az erdei létesítmények vandál pusztításában, a szálláshelyen való ivászatban és egyéb nemkívánatos formákban jelentkezik. Itt üt vissza az olyan otthoni figyelmeztetés, hogy „viselkedj rendesen, nem vagyunk az erdőben!” Ebből ugyanis következik, hogy az erdőben mindent szabad, és olykor még a pedagógus is „elengedi magát…”

Statisztikai adatok hiányában csak becsülni lehet a diákturizmus tragikus számbeli visszaesését: néhány évvel ezelőtti becslés szerint a korábban közkedvelt vándortáborozók létszáma egy tizedére esett vissza. Érdemes azt is figyelembe venni, hogy különféle felmérések szerint a családok egyharmada a „szegénységi küszöb” alatt vegetál…

A gazdasági szerkezet átalakulásával egyre csökkennek a korábbi szociális támogatások, válnak labilissá a korábbi fix munkahelyek, és mindennek meg kell fizetni a valóságos árát. Ebben az új helyzetben valószínűleg hosszú időre lesz még szükség ahhoz, hogy a civil társadalom annyira megerősödjék hogy képes legyen olyan működésre, mint a nyugati demokráciákban, vagy mint amilyenre képes volt például a két világháború között, amikor önerőből, adományokból, kétkezi munkával épültek a turistaházak, vízi bázisok, sportpályák stb. – amelyeket aztán a jókor, jó helyen lévők magánosítottak.

A mai viszonyok között az emberek – a pedagógusok is – saját egzisztenciájuk megőrzésével vannak elfoglalva, és nemigen vállalkoznak „társadalmi” munkára, így ingyenes túravezetésre sem. Meggyőződésem ugyanakkor, hogy a diákturizmus ügyét csak a pedagógusok hivatottak és képesek kimozdítani a mostani mélypontról. Ehhez alapvető szemléletváltásra van szükség, amelynek nemigen látszanak a jelei. Sajnálatos tény ugyanis, hogy a mai aktív kollégáink jó része a demográfiai csúcsoknak köszönhetően részben kontraszelektáltan lett „nevelő”, vagy inkább jó vagy rossz „oktató”. Annak idején a pártállami „elvárásoknak” megfelelően „muszáj-katonaként” részt vállalt ugyan a tanórán kívüli foglalkozásokban, de a rendszerváltás után ezektől örömmel, gyorsan meg is szabadult. Jelen tevékenységük csupán a tanórák megtartására szűkül, mert „másért nem fizetnek…” A nevelőmunka silányulását a Medgyessy-kormány jelentős béremelése sem tudta megállítani. Ez is azt bizonyítja, hogy a tanórán kívüli nevelőmunka alapvetően nem pénz kérdése!

A Fővárosi Pedagógiai Intézet a rendszerváltás után beindított egy továbbképző tanfolyamot a tanulmányi kirándulások módszertani kérdéseiről, ez a kezdeményezés azonban néhány év múlva abbamaradt. Hasonló sorsra jutottak az Úttörőszövetség túra- és táborvezető-képző próbálkozásai is. Jelenleg a megyei természetbarát szövetségek által szervezett túravezető-képző tanfolyamokon lenne lehetőség ezeknek a szakismereteknek az elsajátítására – hiszen egy jó túravezető modern polihisztor kell legyen – de ide sem igen tolonganak pedagógus kollégáink. Csak reméljük, hogy egyre több kollégánk döbben rá – saját tapasztalatai alapján – az ilyen továbbképzések szükségességére, amelyek jelenleg a pedagógusképző főiskolákon is csupán alkalmankénti, kérészéletű próbálkozások.

A korábbi évtizedekhez hasonlóan tovább él viszont néhány olyan lehetőség, amelyet ajánlunk a kirándulásokat szervező kollégáink figyelmébe. Ilyenek pl. a jelvényszerző túramozgalmak. Közülük talán országosan legismertebb az Országos Kéktúra („Másfél millió lépés Magyarországon”) vagy a Kerékpáros Nagykör. Emellett számos megyei, helyi kezdeményezés is található. A nagy történelmi évfordulókhoz kapcsolódnak pl. az Úttörőszövetség jelvényszerzői: Kossuth, Rákóczi, József Attila, Európa védőbástyái címen, vagy a pálos szerzetesrend hazai emlékhelyei, a Szent Márton út stb.

Az erdei iskolák – bár csökkenő számban, de – szintén kiváló nevelési lehetőségek bázisai, ahol sokféle cselekvési lehetőség nyílik a mindennapi környezetvédő munkára is, amelyeket a gyerekek majd otthon is folytathatnak (virágosítás, téli madáretetés, szelektív hulladékgyűjtés).19  A Természetjáró Fiatalok Szövetsége változatlan szorgalommal szervezi a diáktúrákat, találkozókat, és évenként életműdíjjal jutalmazza a legkiválóbb túra- és táborvezetőket. Az Úttörőszövetség és a Múltunk Öröksége Alapítvány évenként Ezüstfokos-Vándordíjjal ismeri el az arra érdemes vezetők tevékenységét. A Tájak, Korok, Múzeumok Egyesület évtizedek óta megjelenő kiskönyvtár-sorozatával segíti a tartalmas honismereti kirándulásokra való vezetői felkészülést.20

Utószóként

Nem is tudja az a pedagógus, aki nem viszi diákjait kirándulni, táborozni, hogy milyen pótolhatatlan élményektől fosztja meg a gyerekeket – és önmagát! Mai világunkban fokozottan szükség lenne a gyerekek sokoldalú testi-lelki nevelésére, hogy egészséges, harmonikus egyéniségekként természetszerető, hazát ismerő honpolgárokként válhassanak megbecsült EU-polgárokká. Másrészt a környezeti világproblémák is a természetbarát magatartás kialakítását követelik a jövő nemzedékétől.

Minden elismerés azoknak a Kollégáinknak, akik a sok gátló tényező ellenére is önzetlenül végzik ezt a munkát, amellyel elmúlhatatlan pedagógiai emlékművüket építik fel hálás
tanítványaik emlékezetében.

• 1. Idézi: Túravezetők általános ismeretei I.-II. 1999., Budapest, NISZKA Kiadása]
• 2. Róth Márton írása a  Természetbarát Híradó 1969. I. számában.
• 3. Vasvári Pál: Honismereti, hadtörténeti ismeretek. In: Vasvári Pál elfeledett írásai. Budapest, 1985.
• 4. Romhányi Sándor: Vezérfonal az iskolai kirándulások rendezéséhez. Budapest, 1912.
• 5. Rákosi Viktor: Egy tutaj története. Franklin, Budapest, 1904.
• 6. Turisták Lapja, 1899. VI. sz.
• 7. Vö. Bíró Ferenc (szerk.): Gábor Ignác Emlékkönyv. Józsefvárosi Önkormányzat, 2008.
• 8. Vö. Gergely Ferenc: A magyar cserkészet története 1910 – 1948. Gönczöl Kiadó, Budapest, 1989. 26.o.
• 9. Kerékgyártó Árpád: Kirándulási útmutatók I. Budapest, 1914.
• 10. A Nagykáta-Zsámboki Esperes Kerület Tanítóegyesülete 1939.évi közgyűlése (Váci Püspöki Levéltár archívumában ).
• 11. Pluhár István (szerk.): .Magyarországi sportegyesületek története. Budapest, 1942.
• 12. Vö. Trencsényi László – Trencsényi Imre: Utak és törések. Adalékok a magyar úttörőmozgalom történetéhez .Új Helikon Bt, 2006., Budapest.
• 13. Gazsó Ferenc – Pataki Ferenc: Diákéletmód Budapesten. Budapest, 1971.
• 14. 1971. évi IV. törvény az ifjúságról, 25. §.
• 15. A Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány 1043/1971 (IX.2.) sz. határozata az ifjúsági törvény végrehajtásáról. I. 15.
• 16. Derzsi Ottó: Vándorolni jó! In: Trencsényi László (szerk.): Jorgosz közlegény jelentései a 38. kilométerről. Új Helikon Bt, Budapest, 2008. 72-80. o.
• 17. Művelődési Minisztérium 206/1984. sz. útmutatója
• 18. MTSZ Intéző Bizottság határozata. 1984. szeptember 11.
• 19. Vö. Hortobágyi Katalin: Erdei iskola. “Ahol a fáktól jobban látni az erdőt”. Budapest, 1993, IFA–OKI.
• 20. Horváth H. Attila – Hortobágyi Katalin – Trencsényi László – Váradi István: Tájak, korok, múzeumok Iskolakultúra. 1992/11-12. sz. 28. o.