Trencsényi László: Toborzó rebellis tanároknak

A 70 éves Mihály Ottónak ajánlom

Fóti Péternek hervadhatatlan érdemei vannak a magyarországi Neill-recepcióban. Az ő makacssága – megjegyzem: nem kevésbé a Taní-tani folyóirat nyitottsága, fogadókészsége – révén kerülhet Alexander Neill, a híres-hírhedt summerhilli internátus alapítója, a non-direktív pedagógia kultikus figurája a magyarországi szakma figyelmébe. Könyvének címe, Útmutató rebellis tanároknak, magáért beszél. Tanulmánygyűjteményről van szó. Fóti Péter számol be Neill-lel kapcsolatos olvasmány- (és egyéb) élményeiről, hívja fel figyelmünket a szerzőre.

Fóti Péter, a késő Kádár-kor (valódi) szabadságdiskurzusaiban férfivá és értelmiségivé érő, történész és mérnök képzettségű fiatalember jó műhelyekre talált. Jólesik leírnom: ilyen műhelyekben ismerkedhettünk meg személyesen, Templom Józsefné Kati civil köreiben, Mihály Ottó innovációs kutatóközpontjában. E műhelyek élményein, olykor kritikáin csiszolódva jutott el a szerző Neillig, az alternatív pedagógiák jellegzetes kultúrhéroszáig.

Aztán ehhez az intellektuális élményhez és ehhez a kultúrához személyes életének történései is hozzájárultak. Családot alapított az osztrák fővárosban, és cseperedő fiának kellett – neki való – iskolát keresnie. Újra csak Neillhez, a neilli paradigmához vezet megannyi tájékozódó útja.

Tudósításai, élménybeszámolói minden kétséget kizáróan megalapozták a magyar Neillrecepciót. Kötete megkerülhetetlen forrás. Könyvének alaphangja az elkötelezettség a mondhatni szélsőségesen szabadság elvű pedagógiai kultúra mellett. Elkötelezettsége hitté fogalmazva így hangzik: megoldódnék az iskola válsága, ha –
mondjuk így, egyszerűen – a neilli kultúra gyökeret verne a hazai iskola világában.

Szóval csak meg kellene ismerni a titokzatos szerzőt?

Jómagam is rokonszenvező érdeklődője vagyok a – különben világhírűs szakmánkban megkerülhetetlen – jeles skót intézményalapítónak, de az „implementáció” kérdéseit másképp látom.

Az első érvem filológiai.

Fóti lelkesültségében, agitátori vállalkozásában nem tekintette feladatának a magyarországi Neill-recepció bemutatását. Holott ez szinte négy évtizedes, emberöltőnyi történet. Való igaz, a nyitány nem volt kedvező. A megtorpanó hazai (ideológiai? társadalmi? pedagógiai?) reform önfeledten rátalált a dogmatikus marxista George Snydersnek 1973-ban írt pamfletjére, s rögtön közre is adta. A szóban forgó könyv a szarkasztikus elutasítás nyelvén démonizálta, egyben bagatellizálta a non-direktív pedagógia hősét (NB Rogers is megkapta a magáét a könyvben).

Megjegyzendő, nem ez a kötet szólt először Neillről magyarul. A reformpedagógiákat szakszerűen bemutató, s méltatlanul elfeledett – egyébként Vág Ottó munkásságához kapcsolható – Neveléstörténeti források c. tankönyvkiadós sorozat különös forrásgyűjteményében Szilágyi Pál idézte szabadon s korrekten kommentálva Summerhill krónikását. (A kötet megjelenésének éve 1974, tudtommal ez az első terjedelmesebb magyar Neill-hivatkozás.) Az óvatos tájékozódás, tájékoztatás tehát megindult.

1980-ig kell várni, míg a felbecsülhetetlen szakmai jelentőségű, A polgári nevelés radikális alternatívái című kötet megjelenik, s a szerzőhármas – Mihály Ottó első jelentős műhelye az akadémiai kutatócsoportban – jelentőségének megfelelően értelmezi az iskolamegújítók-társadalommegújítók körében a summerhilli Mestert.

Tény, hogy szinte ugyanebben az időben még egy harcias támadás érte a neilli művet itthon. Vincze László esett neki indulatos pamfletjében a „szabad nevelés” híveinek, s a „főbűnös” Neill volt. Könnyű persze 30 év távolából egy mondattal elintézni Vincze László és a mögötte álló szakmai (ideológiai, filozófiai, politikai) körök heves elutasítását – a nehezebb feladat az lenne mégiscsak, s ez akár Fótitól is elvárható –, hogy az életmű mai értékelője a kritikusoknak is megfeleljen. Neill „odaát” is vitákat kavart, heves ellenfelei és heves hívei is akadtak – az utókor nem kerülheti meg e viták mérlegét.

A magam részéről persze azt jólesik leírnom, hogy a nemzetközi irodalomhoz képest igen szegény, mégis jelentősnek mondható – inkább elfogadó – recepcióhoz magam is hozzájárulhattam. Fiatalkori munkámban nem csupán Mihály Ottóékra hivatkozhattam, de Kokas Klára reflexióira is rátaláltam – s hivatkoztam rá. Ő a művészetközvetítés szempontjából kizárólagosan releváns szabadság-elvet minden ideológiai fenntartás nélkül ünnepelte már akkor amerikai tanulmányútjáról készült élménybeszámolójában. Másfelől miskolci tanítványaim figyelmét is ráirányíthattam, s írathattam publikációra is érett reflexiókat (az Iskolakultúráé az érdem, hogy teret adott ilyen írásoknak). Igen érdekes, hogy több ifjú szerző is kereste írásaiban a szinergiát, kapcsolatot a szovjet-poltavai gyerektelep-vezető, Anton Makarenko és Neill munkássága között. Egy korábbi korszak letűnőben lévő bálványa? Sajátos helyzet: szakmánk írástudóinak tiszteletére legyen mondva, hogy egyik szerző sem vállalta a politikai-ideológiai kurzusváltásban kínálkozó olcsó idolcserét.
Ennél érdekesebb, a párhuzamosságra is figyelő elemzések születtek. Nem tagadom véleményem: sorsuk valóban tán abban is közös, hogy végül is minden látszat ellenére elszigetelt „kisebbségi tények” maradtak (ez utóbbi a szentlőrinci gerilla, Gáspár László kifejezése), furcsa deviánsok.

Pontosabban furcsa „rebellisek” – hogy Fóti címére visszautaljunk. A „rebellis” szót Fóti Péter is Neilltől kölcsönzi a hevesen igényelt pedagógiai kultúraváltást sürgetve. Így nevezi a várt új korszak pedagógusait.

Félreértés ne essék! Fóti rebellis pedagógusai nem azok a kollégáink, akik az utcára vonulnak táblára írva követeléseiket, petíciót írnak, akik fokozott rendőri védelmet követelnek neveletlen növendékeikhez. Fóti és Neill rebellisei önmaguk pedagógiai reformjával kezdik. Konfliktusaik, kudarcaik mögött először saját munkájuk, együttműködéseik, bánásmódbeli technikáik megújításának szükségességét keresik s találják.

Az imént azt bizonygattam, hogy Neill hazai recepciója – akkor is, ha tőle komplett mű alig pár éve jelent meg, éppen erről a bizonyos „csendes forradalomról” szóló, s róla kötet most először – nem új keletű. Vagyis – s ez a második megjegyzésem – nem elegendő érvünk Neill kívánatos hatásának elmaradására az ismeretlenség (bár a tájékoztatás lehetne intenzívebb, s Fóti kötete nyomán nyilván felélénkül a szakmai diskurzus róla). Valami mélyebb, elemibb társadalmi szintű probléma áll a magyar iskola makacs immunreakciója mögött.

Ezen immunreakciók tárgyszerű elemzésével a lelkesült kései Neill-tanítvány adósunk marad. Nem bánom! Ennek keresése legyen újabb könyv, könyvek feladata. Kedves Fóti Péter, kedves Tanítani! Ebben a feladatban számítsatok rám!

Irodalom – A magyarországi Neill-recepció állomásai

• Szilágyi Pál könyvismertetése. In: Neveléstörténeti források és tanulmányok. Tankönyvkiadó, Budapest, 1974.
• Georges Snyders: Irányított nevelés vagy szabad nevelés? Gondolat, Budapest, 1977.
• Kokas Klára: Amerikában tanítottam. Zeneműkiadó, Budapest, 1978.
• Bálint Mária – Gubi Mihály – Mihály Ottó: A polgári nevelés radikális alternatívái. Tankönyvkiadó, Budapest, 1980.
• Vincze László: Rousseau-tól Neillig. Tankönyvkiadó, Budapest, 1981.
• Celler Zsuzsa: Válogatás a 20. század külföldi pedagógiai irodalmából. OPKM, Budapest, é. n. (1996).
• Majzik Katalin: Summerhill, mit kezdünk vele? Iskolakultúra, 1997/1.
• Weiszmüller Ágnes Anna: Párhuzamok a neveléstörténetben. A. S. Neill és A. Sz. Makarenko. In: Új lehetőségek és kutatási eredmények a hazai neveléstudományban. Új Pedagógiai Közlemények, ELTE , Budapest, 1998.
• Kisvárdai Zsolt: Indoktrináció és/vagy szociális nevelés? Iskolakultúra, 2001/10.
• Zsigmond Anna: Amerika. Társadalom és oktatás. Gondolat, Budapest, 2005.
• A. S. Neill: Summerhill – A pedagógia csendes forradalma. Kétezeregy Kiadó, Budapest, 2005.
• Gádor Anna: Neill és Rogers. Iskolakultúra, 2006/12.
• Fóti Péter: Útmutató rebellis tanároknak – gyerekeknek és szülőknek. Az élet dolgai. Vekerdy Tamás előszavával. Saxum Kiadó, Budapest, 2008.