Bárány Márton: „Mi így tudjuk őket támogatni”

Oláh Józseffel és Oláhné Csercsics Ivettel a 2005-ben alakult szécsényi Iglice Tánccsoport szakmai vezetőivel és koreográfusaival beszélgettünk, akik a Magyargéci Általános Iskolában is vezetnek – zömében roma tanulók számára – néptánc szakkört.
 

„A tánc valahogy más”

– Egy nagyon rövid bemutatkozást kérnék tőletek, hogy kik vagytok, mivel foglalkoztok?

– Oláhné Csercsics Ivett: Hát úgy szoktunk bemutatkozni, hogy ő az Oláh József, és én a felesége vagyok, az Oláhné Csercsics Ivett, és Varsányban élünk tíz éve. Ott is először szkeptikusan fogadtak minket, merthogy roma családként beköltöztünk: hú, mi lesz, hogy lesz, mint lesz?

– Mert ott nincsenek romák?

– Oláhné Csercsics Ivett.: Vannak, de mi nem oda költöztünk. Nem a roma részre, egyikünk sem odavalósi. Idegenek vagyunk, és nem tudták hova tenni, hogy miért vettünk meg egy parasztházat és miért kezdtük el ezt felújítani úgy, ahogy régen éltek a magyar családok. Azért fontos, hogy varsányiak vagyunk, mert úgy gondolom, hogy azért a tíz év alatt megismertek minket, meg szeretnek is minket, másképp állnak hozzánk. Persze attól mi ugyanúgy romák vagyunk, tehát amikor a mi környezetünkben beszélnek a varsányi magyar emberek, hogy ilyen cigányok, meg olyan cigányok, föl sem merül bennük, hogy mi is azok vagyunk. Amikor szólunk, akkor azt mondják, hogy jaj, bocs, nem azért mondtam! Most már ott tartunk, hogy a helyi hagyományőrző együttesnek mi tanítjuk meg újra a saját, magyar hagyományát. Jönnek: Annuska néni, Teri néni, Mari néni, és akkor eléneklik nekünk. Vannak már negyvenen-negyvenöten. Tehát összegyűjtöttük az összes meglévő hagyományukat, osztályoztuk, azt mondtuk, hogy figyeljetek, ez a tiétek, ezt valahonnan máshonnan elhoztátok, ezt ne énekeljük, és nagyon hallgatnak ránk. Elfogadják a szakmai mondanivalónkat, és úgy csinálják. A hetven-nyolcvanéves bácsi is.

– Hogy kezdtétek, hogy jutottatok el ide, hogy táncot tanítsatok?

– Oláh József: Hát én kisgyerekkorom óta táncolok, itt kezdtem Szécsényben. Az apukám cigánymuzsikus, nagyapámtól tanultam én is klarinéton játszani. De hát mégiscsak a tánc volt az igazi, pedig az apukámnak a nagypapája, de még annak a nagyapja is klarinétos volt, és mindegyiket úgy hívták, hogy Oláh József, és a felmenőkig, apukámig ez működött. Én is Oláh József vagyok, csak nem klarinétos. Tehát ahogy táncolgattam, vittek nagyobb csoportba, utána felvittek Salgótarjánba táncolni egy országos felnőtt táncegyütteshez, a Nógrád Táncegyütteshez. Az országban az egyik legjobb táncegyüttes volt. Innen kaptam olyan indíttatást, hogy van bennem olyan inspiráció, olyan tehetség, hogy ezt tudom, tudjuk csinálni együtt. Amikor összekerültünk, akkor onnantól kezdve azért az Ivett már sok mindenben kiállt, ő egy elég karakán, talpraesett nő, és azoknak az embereknek, akiknek meg kell mondani valamit, ő megmondja. Szóval a Nógrád Táncegyüttes után elkezdtem egy hölggyel tanítani már itt Szécsényben a Csilingelő Táncegyüttest, és közben ismerkedtem meg az anyósommal a munkája révén. Jöttek ide, Szécsénybe nevelőotthonos gyerekekkel, ő ott dolgozott, és jött velük a feleségem is. Ott ismerkedtem meg vele, és onnantól kezdve ő is táncol, és akkor jártunk el, amikor már ismertük egymást, egy C kategóriás néptáncoktatói iskolába, a Magyar Művelődési Intézet csinálta. Tehát kaptunk képesítést is, hogy taníthassunk. Ezt megcsináltuk, és onnantól kezdve, már képzi magát az ember, meg mindenfélére eljárunk.

– És te, Ivett?

– Oláhné Csercsics Ivett: Az anyuval egyszer eljöttünk ide, nevelőotthonos gyerekekkel jöttünk egy hosszú hétvégére, és akkor a Józsiék táncoltak itt nekünk.

– Oláh József: Elmentünk hozzájuk táncházat tartani, és akkor ez úgy szokott lenni, hogy először megtanítjuk a lépéseket, és utána megpróbáljuk párban, és akkor az Ivett énhozzám jött táncolni, innentől kezdve én egyből akartam ezt a párt!

– Oláhné Csercsics Ivett: Én különben Zeneművészeti Szakközépiskolába jártam, fuvolistának készültem, tehát én meg zenésznek készültem, de aztán a tánc valahogy más.

– Mondanál még valamit a nevelőintézeti gyerekekről?

– Oláhné Csercsics Ivett: Mivel az anyukám ott dolgozott, mi minden hétvégénket, meg majdnem minden időnket ott töltöttük. Ebből is adódik ez a fajta empátiám a kicsit hátrányosabb helyzetű gyerekekkel, mert az nekem természetes volt, hogy segíteni kell. Nem is az, hogy segíteni, hanem, hogy ők olyanok, amilyenek, hogy ők olyan helyzetbe kerültek, és mi mindig együtt jártunk mindenhova. Úgyhogy ez az anyunak a nevelése.

– Oláh József: Nálam pedig abból adódik ez, hogy mi egy elég szegény család voltunk, gyerekkoromban Nagylócon éltünk, teljesen cigányok közt, cigánysoron. Anyuék mindig is dolgoztak, de nagyon szegények voltunk. Meg hát az a rengeteg, rengeteg megbélyegzés, amin keresztülmentem, hogy barnább a bőröm, ez engem végigkísért. És gyerekkoromtól kezdve végig ez a megkülönböztetés – akár az iskolában, akár bárhol máshol: utcán, buszon, bárhol –, hogy megéreztetik az emberrel, hogy te más vagy. Hogy ülök a buszon, és csurig van a busz, de én mellettem van hely, ez mindig is megmaradt bennem.
És ezen ugyanúgy átmennek a mai gyerekek is. Pláne az olyan ember, mint én is, aki jöttem-mentem. Én kiléptem a telepről, de hatalmas gátlásokkal vagyok pont emiatt, én lelkizős ember vagyok, a mai napig is borzasztó gátlásos.

– Oláhné Csercsics Ivett: Sokszor olyan önbizalomhiánya van, hogy az őrület.

– Oláh József: Ez engem a mai napig végigkísér, bár van, amikor felveszem a kesztyűt.

– Oláhné Csercsics Ivett: Ez nálunk nem volt téma, az én anyukám roma, a nagypapám volt roma és a nagymamám magyar. Minket ez gyerekként nem érintett, nem tudom, miért, erről talán az anyukám többet tudna mesélni, hogy ezt ő hogy élte meg fiatal felnőttként, de mi gyerekek ebből igazán nem érzékeltünk semmit. Mert jól tanultunk, vagy mert befogadott a közösség, vagy mert nem látszott rajtunk. Már ezen is sokat gondolkodtam, hogy nem látszott rajtunk. Nem történt velem semmi ilyesfajta atrocitás, úgyhogy engem meg felnőttként akkor érintett ez nagyon, amikor a Józsi felesége lettem.

– Hogyan kezdődött a közös munka?

– Oláhné Csercsics Ivett: Akkor Józsi már tanított és utána együtt kezdtünk el tanítani.
 

„Hogy tartása legyen, ez a legfontosabb”

– Igazából miért kezdtétek el ezt csinálni, mit akartatok elérni a gyerekekkel?

– Oláh József: Minél több gyereknek megvalósítani az álmát, elsősorban megfelelő indíttatást adni neki. Nekünk nagyon sok tanítványunk táncművészeti szakközépiskolába jár, vagy főiskolás már. Ezek nagyon fontos dolgok.

– Oláhné Csercsics Ivett: Azért ez az elején nem annyira tudatos senkiben sem. Aki elkezd húsz évesen pedagógusként dolgozni, azért nem ennyire céltudatos. De mi most már régóta csináljuk ezt. Az, hogy valaki táncol, vagy bármilyen művészetet, alkotóművészetet csinál, vagy alkot, az egy borzasztó jó érzés, borzasztóan építi az embert és azért ezt magunkon is megérezzük, hiszen színpadon vagyunk mi is mind a mai napig. Ez ad egy olyanfajta tartást, hogy az önértékelés helyreáll az emberekben, ami azután egy egész életen át végig tudja kísérni.
Úgy láttam a foglalkozáson, hogy a gyerekek egy része tehetséges,  gondolom a kisebb része. Előttük ott áll egy karrier lehetősége, de azoknál a gyerekeknél, akik kevésbé ügyesek, akiknek az életében ez inkább csak egy jó program, nekik mit adhat azon kívül, hogy egy pár lépést megtanulnak?

– Oláhné Csercsics Ivett: Volt egy olyan fiú, aki diszlexiás volt, és a tanító néni nem tudott vele mit kezdeni, az anyuka meg elhozta őt táncolni. Három hónap múlva állítólag megkérdezték, hogy mi van a gyerekkel, mert elkezdett olvasni, és akkor mondta az anyuka, hogy jár táncolni. Kérdezték, hogy hát mit csinálnak ott a táncórán? Hát mozgáskoordinációt csinálunk, ritmikai gyakorlatokat, ami akár a szótagolásnál, akár bármi másnál előjön, és gyönyörűen ír és olvas a gyerek azóta.

– Oláh József: És ez nem egy gyereknél van így, ez nem egyedi. Hozzánk bárki jöhet, nálunk olyan kislány is volt, aki nagyon sokat elesett magától. Az úton is, a próbán is, egyensúlyproblémái voltak. Amíg áthoztam az iskolába, többször elesett, de olyan szinten, hogy össze-vissza törte magát. Most harmadikos, és nincs ilyen problémája, ez egy hatalmas nagy eredmény. Vagy ha valaki nagyon félénk, eleve megtanulja azt, hogy milyen jó közösségbe tartozni, de alkalmazkodni kell, el kell fogadni a másikat, szabályok vannak.

– Oláhné Csercsics Ivett: Ki kell tudni állni, akár egyedül is, a problémát meg kell tudni oldani.

– Láttam, hogy azt is tanítjátok, hogy mihez kezdjenek egymással a fiúk és a lányok.

– Oláh József: Ez meg a másik, hogy nem beszélek csúnyán, tisztelem a másikat. Az egész néptánc, a paraszti tánc a tiszteletről szól, a másiknak a tiszteletéről. Nálunk ez nagyon-nagyon fontos.

– Oláhné Csercsics Ivett: Körben tanítunk, körben tanításnál mindenki egyforma, a legügyesebb is ott áll abban a körben és a legügyetlenebb is. Ugyanolyan fontos mindenki.

– Ezek a foglalkozások segíthetnek-e a roma gyerekeknek? Jobban bírják-e a nehézségeket, jobban beilleszkedhetnek-e a közösségbe, vagy ez ebben nem igazán tud segíteni?

– Oláh József:  Egyedi esetekben, nagyon kevés gyereknél.

– Oláhné Csercsics Ivett: Ami nagyon fontos, hogy nagyon kellene hozzá a család. Most van egy kislány, akit nagyon szeretnénk idehozni, én már hatszázszor körbeudvaroltam, hogy ilyen szép vagy, meg olyan szép vagy. Nagyon szeretném, hogy jöjjön, mert nagyon látom benne a tüzet, tehetséges, ebben lenne sikerélménye, de ha a szülő nem fogja elhozni, akkor ebben tehetetlen vagyok.

– Oláh József: Sajnos az a tapasztalatunk, hogy nincs kitartásuk. Elkezdték már sokan a roma gyerekek, de két-három alkalom után már nem jönnek. Nálunk egyébként havidíjat fizet a család, de akiknél tudjuk a család anyagi hátterét, ott nem is szoktunk pénzt kérni. Mi ezeket a gyerekeket ingyen tanítjuk. Mi úgy gondoljuk, hogy így tudjuk őket támogatni.

– Oláhné Csercsics Ivett: Én azt gondolom, hogy a legfontosabb az, vagy legalábbis mi nagyon próbálunk arra törekedni, hogy tartása legyen az embernek, ez a legfontosabb.

– Pontosabban mire gondolsz?

– Oláhné Csercsics Ivett: Hogy vetkőzze le magáról azokat a fajta gátlásokat, amik a mindennapi életben – amiről Józsi is beszélt – ráragadtak. Mi erről nyíltan is szoktunk beszélni a gyerekekkel.

– Oláh József: Nálunk, a nagyoknál nyílt titok, hogy ez erről is szól. Nagyon kevés a roma gyerek, a többi nem az. Nekünk teljesen mindegy, hogy magyar vagy cigány gyerek, nekünk mindenki magyar gyerek. Ha nagy tehetsége van, akkor nagyon meg kell fogni a gyerekeket és tolni, tolni előre. Nálunk az nincs, hogy roma vagy nem roma, ennél a csoportnál, sőt a Csabival akármelyik lány nagyon szívesen táncolna, sőt akár még szerelmesek is lennének, csak hát a Csabi is eljutott egy olyan pontra, hogy egy olyan tartás legyen benne, hogy büszke legyen magára, hogy tényleg csak azzal, aki tetszik neki.

– Oláhné Csercsics Ivett: Szerintem az első és legfontosabb kérdés, hogy egy olyan közeget tudjunk biztosítani, ahol egyrészt jól érzi magát, fontosnak érzi magát, ahol megbecsülik, ahol számítanak rá. Az is nagyon fontos, meg kell tanulnia mindenkinek, hogy fiam, számítunk rád, szeretünk, de nem ajnározva szeretünk, hanem szeretünk a munkád által, és itt előrébb tudsz jutni, ha lehet rád számítani.

– A felelősség?

– Oláhné Csercsics Ivett: A felelősséget is meg kell tanulni, így van.

– Oláh József: Vannak olyan gyerekeink is, nemcsak roma gyerekek, akiknek az általános iskolában nincs sikerélménye, és nálunk például, amikor elkezdtünk Balassagyarmaton tanítani, akkor jött az anyuka sírva egy hónap múlva, hogy mit csináltunk mi a gyerekkel? Mert a gyerek imád táncolni és javultak az eredményei. Olyan megerősítést kapott, hogy fontosnak érzi magát valahol, mert az iskolában nincs megerősítve. Nincs sikerélménye az iskolában, nálunk van, és érzi, hogy szeretik. És mit csináltunk? Semmit. Csak tettük a dolgunkat, ennyi.

– Követeltek tőle, és ha teljesíti, akkor elismerést kap.

– Oláhné Csercsics Ivett: Magához képest követelünk. Mi azért azt tudjuk, hogy kinek mi az, amit teljesíteni kell. Dicsérni nagyon kell tudni, és nagyon szeretik, ha meg vannak dicsérve.
 

„Akinek sikerült”

– Oláhné Csercsics Ivett: Itt van a Rácz Csabi tanítványunk, aki 20 éves, és akinek sikerült. A számát nem tudom, hogy hányszor voltunk a Csabiéknál, a szülőknél. Ott kezdődött, hogy elvégezte a nyolcadik osztályt és beíratták szakácsnak. És mondtuk nekik, hogy ne ezt csináljátok, engedjétek el a gyereket Fótra, népművészeti szakközépiskolába, mert tehetséges, lesz sikerélménye, lesz miért tanulnia a magyart, a történelmet, mert lesz olyan tantárgy, a néprajz, ami húzni fogja őt, és nem engedték el. Eltelt három hónap és azt mondta a család, hogy jó.

– Mivel győztétek meg őket?

– Oláhné Csercsics Ivett: Nem tudjuk, valahogy rávezettük őket arra – és szerintem sokat beszélgettek ők otthon –, hogy a gyereküknek akarjanak jót. Hogy ezt imádja csinálni, legyen egy művészember. Mi kerek perec megmondtuk, hogy el fog menni a fiad, egy barna fiú, szerinted fel fogják venni szakácsnak? A tényekkel szembesítettük a családot is, az apukát, anyukát és a fiút is. Mert elmondtam neki, Csabi azt akarod, hogy úgy ismerjenek az emberek Szécsényben, hogy a kukás Csabinak a fia vagy – mert a kukás autón dolgozott az apja –, vagy pedig úgy, hogy te vagy a Rácz Csabi? És nagy nehezen oké, beültünk a mi autónkba, elmentünk, megbeszéltük az igazgatónővel, hogy akkor pótfelvételi. Megnézték a fiút, hasra estek tőle, azonnal felvették, első évben megbukott matematikából, pont akkor egy külföldi útról le is maradt, mert emiatt nem is jöhetett velünk, de nem sikerült a pótvizsga. Most akkor mi van megint? Mi van azzal, hogy mi vállaltuk a felelősséget, és mi lesz most? Újra elkezdte az elsőt, visszaengedték, újra volt egy nagyon nagy beszélgetés a fiúval. Én nagyon, nagyon kemény vagyok ilyenkor.

– Oláh József: Úgy volt, hogy kétszer bukhat, azután kirúgják. Mondtam neki, hogy ha nem tanulsz fiam, akkor belőled az életben semmi nem lesz. Egy kis csóró roma gyerek leszel, és kész. Hogy segítesz így a szüleiden, testvéreiden? Utána jött egy visszajelzés – mert több tanítványunk is járt oda Fótra –, mikor egyszer egy szülői értekezletről jött haza egy másik lánynak az anyukája, és mondta, hogy azt mondta az osztályfőnök, hogy kíváncsi lenne, hogy kik azok az emberek, akik Szécsényben tanítják a Csabit, mert a Csabi meg van táltosodva, úgy tanul. Onnantól kezdve egy bukás nem volt, leérettségizett, most tette le az ötödévet. És ami még nagyon fontos, hogy abban az évben, amikor visszaengedték, beneveztük őt az országos ifjúsági szólótáncversenyre, és egyedüli roma gyerekként nyert Ezüst pitykés táncos díjat. Háromszáz táncosból kilenc fiú, hat lány és a mi párunk kapott díjat. Csabi egy magyar lánnyal táncolt magyar táncokat, rimóci táncokat. A Csabi hatalmas példa a családjában, és az összes többi gyerek körében ő az isten, ezt komolyan mondom. A nővére meg most érettségizik, és ott volt előtte, hogy ha a Csabinak ment, akkor nekem is fog menni. És akkor majd jönnek a testvérek, hogy nekem is fog, nekem is.

– Más családokat is húz maga után a példa?

– Oláhné Csercsics Ivett: Reméljük! Jönnek hozzám, hogy ők látták a Csabit táncolni, és hogy ők is szeretnének olyan táncosok lenni, és jönnek Józsi bácsihoz, hogy meg akarnak tanulni ők is, mert hozzánk lehet jönni, míg a másik csoporthoz nem lehet roma gyereknek.

– Egy néptáncegyüttesbe?

– Oláhné Csercsics Ivett: Igen, ezek nagyon erős dolgok.

– Szerintetek az ő példája, kitartása, hány embert érinthet a környezetében? Amibe ennyi energiát fektettetek, az hány családnak lehet arra példa, hogy igenis ki lehet törni a reménytelenségből?

– Oláh József: Keveset, két-három családot. Van most egy olyan kislány, aki nagyon szépen énekel, most őt is zsűriztük egy helyen, ő Vácra felvételizik Zeneművészeti Szakközépiskolába, de ott is azt látjuk, hogy nagyon kellenek ezek a fajta beszélgetések – akárhányszor csak találkozunk –, hogy lássa, bízunk benne.