Mihály Ildikó: Fiúk és lányok

Gondolatok Martine F. Delfos holland pszichológus nagy sikerű munkája1 nyomán

Martine F. Delfos holland pszichológus munkái – hála angol nyelvű fordításaiknak – nagyon népszerűek a világban. Ez elsősorban annak köszönhető, hogy könyveiben jobbára nagy közérdeklődésre (is) számot tartó témákkal foglalkozik; több munkáját például az autizmus kérdéskörének szentelte, de szakmai publikációi között szerepelnek a gyermekek és serdülők étkezési rendellenességeinek vagy kommunikációs nehézségeinek2 szentelt cikkek és monográfiák is. A legtöbbször azonban a különféle viselkedési problémákat, a nyugtalanság, az agresszió, a depresszió, valamint a figyelemhiány-hiperaktivitás tüneteit járta körül.

Delfos pszichológusként az utóbbi években egyre elterjedtebb irányzatnak, a bio-pszichológiának az egyik legelkötelezettebb híve; azaz az általa tanulmányozott lelki jelenségeket minden esetben egyidejűleg testi (például fejlődési vagy hormonális) folyamatokként, agyi és idegrendszeri történések komplex megnyilvánulásaiként is bemutatja. Pszichológusi látásmódjának egyik sajátossága ugyanakkor az is, hogy minden általa vizsgált jelenség esetén rámutat arra: kialakulásában milyen szerepe van az egyéni hajlamoknak és a környezeti hatásoknak, és – ezekkel összefüggésben – a központi idegrendszer érettségi szintjének is. Ebből a szemléletmódból következik az is, hogy minden tárgyalt jelenség kapcsán pontosan megmagyarázza a két nem fejlődési folyamatában megmutatkozó igen jelentékeny különbségeket. Ezáltal pedig arra is ráirányítja az érintettek – a szülők, a nevelők, a munkapartnerek – figyelmét, hogy mivel a fiúk és a lányok fejlődése nem azonos ütemben és azonos élettani hatások erőterében zajlik, nem lehet sikeres az a nevelés, amely egyformán kezeli a két nemet; vagyis ugyanazokat az eredményeket várja el tőlük, ugyanolyan bánásmód és eszköztár alkalmazása révén.

Manapság azonban a koedukáció eszményei nálunk az amerikai és a nyugat-európai gyakorlat tapasztalatai ellenére még mindig nagyon szilárdan tartják „hadállásaikat”. Ezért is nagyon érdekes megismerni azokat a szakmai érveket, amelyek rámutatnak arra, hogy a korábban az esélyegyenlőség nevében meghirdetett egyforma bánásmódban és elvárás-rendszerben sok és sokféle kudarc már eleve kódolva van.

A szerző mindjárt okfejtése elején tisztázza azt, hogy könyvében még a jól ismert fogalmakat is bizonyos mértékben a megszokottól eltérően használja. Alapfogalomként alkalmazza – például – az amúgy jól ismert magatartási nehézségek kifejezést, nála azonban ez két különböző helyzet jelölésére is alkalmas; magatartási rendellenességen főként az egyéni hajlamok megnyilvánulásait, magatartási problémán pedig elsősorban a környezeti hatások következményeit érti. Különbséget tesz az agresszió és a nyugtalanság tünetei között is; előbbi ugyanis – mint mondja – externalizálja, utóbbi pedig internalizálja a magatartási rendellenességeket. E különbségtételek jelentőségét Delfos abban látja, hogy így pontosabb diagnózisokra, a problémák hatékonyabb kezelésére és érvényes prognózisok kialakítására van lehetősége. Ezáltal könnyebben érthetővé tudja tenni a fiúk és lányok, a férfiak és a nők pszichiátriai zavarai közötti eltérések lényegét is.

A tudomány már sok évszázada felismerte a hajlamok és a környezeti hatások összefüggéseinek dinamikáját; ha pedig e két meghatározó tényező mellé a központi idegrendszer érettségét is odatesszük, érthetőbbé válik a fejlődési folyamat biológiai-pszichológiai megközelítése is. A hajlamok – közismert szóval: prediszpozíciók – örökletes elemek, amiknek hordozói a DNS-molekulák.

A gyermeki fejlődés másik meghatározójaként számon tartott környezet egy csomó – többé vagy kevésbé strukturált – befolyást közvetít, beleértve a szülői elvárások, az oktatás, a vallás és a kultúra, valamint a történelmi-földrajzi körülmények rendszerének hatásait is; mindezek ugyancsak már régóta ismeretesek. A harmadikként megjelölt tényező, a központi idegrendszer érettségének foka azonban alig három évtizede került a magatartáskutatások látókörébe, elsősorban az érettség rendellenességei által okozott problémák – például az enurezis, a tik, az alvajárás, a mozgáskoordináció és a nyelvi fejlődés zavarai – kapcsán. Ezért tartja úgy a szerző, hogy a magatartási zavar kifejezés kizárólag hajlamokból-adottságokból, tehát a szervezet belső működéséből következő problémákra, például a mentális fogyatékosság eseteire alkalmazható. És ezért alkalmazza a környezet által kiváltott problémák jelölésére inkább az akadályoztatás fogalmát. A pszichiátriai zavarokban – mindezeken kívül – szerinte még két jellegzetesség következményei is kimutathatók; az egyik a változásoknak való ellenállással, a másik pedig a nem megfelelő empatikus képességekkel írható le.

Ha tehát az emberi viselkedéselemeket ilyen mértékben befolyásolják a különféle biológiai és élettani folyamatok, akkor érthető, hogy mindezek a férfiak és a nők közötti különbségek nagy részére is befolyással bírnak. Korántsem a rosszemlékű biológiai determinizmusról van azonban ez esetben szó! Pusztán arról, hogy tudomásul vesszük: a két nem közötti – kétségbevonhatatlan – különbségeket nemcsak a szocializáció eltérő folyamatának eredményeként, hanem biológiai adottságokként is kell kezelnünk.

Bizonyítékként, a szerző elsőként a nemi kromoszómák (azaz a női xx és a férfi xy páros) okozta különbségek következményeire hívja fel a figyelmet. Az xy páros y tagja ugyanis a fejlődés első szakaszától kezdődően megkezdi a tesztoszteron hormon termelését, ez pedig már a méhen belüli fejlődésben a következő hatásokat eredményezi: némileg visszafogja az immunrendszer, és bizonyos mértékben gátolja a bal félteke fejlődését, és befolyásolja a születés utáni tesztoszteron szintet is. A fiúk és a férfiak gyengébb immun-rendszerének következménye tehát az, hogy ők jóval érzékenyebbek a különféle betegségekre, fertőzésekre; míg a női nem hajlamosabb a pszichoszomatikus megbetegedésekre. Az immunrendszer azonban a megszületés után is fejlődik; mivel pedig a fiúk érési üteme lassúbb a lányokénál, az olyan betegségek is, mint az ételallergia vagy az asztma, gyakoribb előfordulásúak a fiúgyerekeknél, mint a kislányoknál. Fiúknál gyakoribb a balkezesség (ez is a jobb félteke dominanciáját jelzi), és több közöttük a diszlexiás is, mint a lányoknál.

A két nem képviselőinél másként alakul az én és a másik közötti különbségtétel folyamata is. Lányok-nők esetében ugyanis – a saját maguk iránti szenzibilitásnak köszönhetően – ez a differenciálás pontosabb; ez a fajta pontosság ugyanakkor képessé teszi őket az empátia – a beleélés – képességének a hatékonyabb kifejlesztésére is. Az empátia viszont fontos eleme az erkölcsi fejlődésnek is, ami viszont közvetlen hatással van az érdekérvényesítés, illetve a konfliktuskezelés módszereire is. Nem csoda tehát, ha a lányok gondoskodásra és kooperációra való törekvésével szemben – amely az erősebb empátiának tulajdonítható – a fiúkat inkább az igazságosság és a versengés irányába történő orientáció jellemzi.

A tesztoszteron-szint alakulásának a két nem közötti különbségei magyarázzák ezenkívül a fiúknál gyakoribb balkezességet, de a lányokra jellemző jobb nyelvi készségeket is. A hormon magasabb szintje tehető felelőssé nemcsak a fiúk viselkedését jobban jellemző agresszióért, hanem például a két nem játékai közötti különbségért is, amire – természetesen – a környezet felől érkező hatások is ráerősítenek. Az alacsonyabb tesztoszteron-szint (és ami ebből következik: az én és a másik közötti különbség pontosabb érzékelése, valamint a nagyobb fokú verbalitás) következményének tekinthető még az is, hogy a lányok a fiúknál jobban ki tudják fejezni az érzelmeiket.

Érdemes odafigyelni a veszélyre, illetve – Selye János felfedezése óta – a stresszre adott reakciók alakulására is. A biológiai szemlélet ugyanis egyetlen hormonális modellhez köti a reakciók mindkét fajtáját: az aktivitás vállalásában megjelenő agressziót és az aktivitás hiányában bekövetkező nyugtalanságot, aminek legszélsőségesebb formája Delfos szerint maga a depresszió. Míg tehát az agresszió hormonális alapját a tesztoszteron magas szintje adja, addig a nyugtalanság tünetegyüttese a cortizon magas szintű jelenlétéhez kapcsolódik. A kétféle folyamat eredménye magyarázza azt is, hogy a nők sokkal inkább a biztonságot és a támaszt keresik, míg a fiúkat-férfiakat szinte vonzza a veszély, keresik is azt.

Különbség az is, hogy a férfiak kevesebb jelentőséget tulajdonítanak a beszédnek, mint a nők; s az is, hogy a verbális, vagyis indirekt agresszivitás – a fenti okok miatt – inkább női tulajdonságnak minősül. A bal félteke dominanciája magyarázza egyébként a nők térbeli tájékozódásában tapasztalt defektusokat is. Olyan esetekben viszont, amikor egy társadalom – egyfajta demaszkulinizációs folyamat során – szinte szándékosan erősíti a női kódokat (és ezt mutatják a mai társadalom egyes jellemzői is), nem lehet csodálkozni azon, hogy a férfiak számára komoly zavart és pszichés problémákat okoz ennek az agressziókészségnek a kényszerű elfojtása. Emiatt viszont veszélybe kerülhet bizonyos, a társadalom számára egyébként nagyon fontosnak számító szerepelemek működése is.

Van azonban egy másik magyarázat is a két nem viselkedése közötti különbségek élettani alapjára: ez pedig a corpus callosum3 nagysága közötti eltérés. Ez a szerv ugyanis az idegrendszeren belüli kapcsolatok létrejöttéért és működésért felelős; vagyis ha kisebb méretű, akkor a gyermekeknek nehézségeik vannak az őket érő ingerek feldolgozásában.

A magatartászavarok – bár a rájuk vonatkozó definíciók korántsem egységesek – a biológiai pszichológia elkötelezettje számára minden esetben azt jelzik: a gyermekek valamilyen formában összeütközésbe kerülnek környezetükkel. Martine F. Delfos a legdöntőbbnek azt tartja: a szóban forgó magatartászavar külsővé válik-e, azaz externalizálódik, vagy internalizálódik-e, azaz belsőként hat-e a személyiségben. Az externalizált zavarok megnyilvánulhatnak antiszociális személyiségjegyekben, pszichopatikus személyiségstruktúrában és bűncselekményekben; az internalizált problémák pedig általános nyugtalanságot, szociális fóbiát és endogén depresszióban végződő stresszállapotokat okozhatnak.

Más kategóriába sorolja Martine F. Delfos a magatartási problémák tünetegyüttesét. A problémák ugyanis – szemben a zavarokkal – elsősorban bizonyos környezeti hatásokra adott reakciók formájában alakulnak ki, ezért általában a magatartászavaroknál jóval későbbi életkorban manifesztálódnak, s részint a gyermek személyiségétől – temperamentuma, intelligenciája, mentális egészsége szintjétől –, valamint a család működésének sajátosságaitól függően nyilvánul(hat)nak meg.

Külön fejezetekben foglalkozik a szerző a könyve címéül is választott figyelemhiány-hiperaktivitás4 tünetegyüttesével. A mai adatok ezt a tünetegyüttest az agy olyan rendellenes működésének tekintik, amelyben komoly szerepe van – egyebek közt – a dopamin nevű neurotranszmitternek is. E folyamatok lényege az, hogy a gyermekeknek nehézségeik vannak az őket érő ingerek összekapcsolásában, így minden egyes inger hatására félbehagyják az előző inger nyomán megkezdett tevékenységüket. Vagyis az agy átkapcsoló mechanizmusa nem működik megfelelően.

Ezen elemzések után Martine F. Delfos sorra veszi a jellegzetes magatartási problémákat. Az agressziót, amit az emberek, állatok és tárgyak elleni közvetlen erőszakként definiál, és a tisztességtelenséget; ide sorolja a hazudozás, a lopás és a csalás eseteit. Nagy figyelmet szentel a hazudozás jelenségeinek; előfordulásának típusai között beszél a fantáziahazugságok, az irrealitásba menekvés, az emlékezeti szakadékokat kitöltő, az egoisztikus, a bűnös szándékú hazugságok mellett azokról az esetekről is, amikor valaki a hazugságaival a saját énképét akarja védelmezni.

Aztán példákat hoz a szociálisan nyugtalan magatartás különböző formáira is, elsősorban a félénkségre, amit számtalan, a külső szemlélő számára is dekódolható élettani megnyilvánulás is elárul: többek között az elvörösödés, a szemlesütés, a távolba-nézés, a hangremegés. Szóba kerül az elkerülés reakciója is, ami könnyen fóbiává erősödhet; valamint a visszahúzódás; mindegyikben megnyilvánul ugyanis a magatartászavar internalizációja.

A hiperaktivitás eseteiben az előzőeknek éppen az ellenkezője történik; a gyermekre valamiféle nyomás nehezedik, ami korlátozza mozgását, főleg strukturálatlan és ingergazdag helyzetekben. Egyik jellemzője éppen ezért a már említett impulzivitás, a másik pedig a koncentrálás zavara (ami nem azt jelenti, hogy más miatt – például bizonyos fizikai állapotban – erre ne kerülne sor); s mindkét problémáról elmondható, hogy gyakoribb a fiúk, mint a lányok között.

A szerző e-mail címe: tiblak@t-online.hu

• 1. Children and Behavioural Problems. Anxiety, Aggression, Depression and ADHD – A Biopsychological Model with Guidelines for Diagnostics and Treatment. Jessica Kingsley Publishers, 2004.
• 2. Are you listening to me? Communicating with Children From Four to Twelve Years Old. SWP Publishers, 2001, Amsterdam.
• 3. Az agyféltekéket összekötő ún. kéregtest.
• 4. ADHD, azaz Attention Deficit – Hyperactivity Disorder