A digitális száműzetés margójára

Borsodi Csilla Noémi írása

Biztos, hogy ebben szükséges a példamutatás? Vonzó lesz ettől a pedagógusi pálya? Valóban szerepminta lehet valaki, akinek alapvető kommunikációs eszközeit is otthon kell hagynia / le kell adnia, vagy azokat a tanári szobában kell tartania? (Ismét felmerül a kérdés: az utazó pedagógusokkal és az óraadókkal mi lesz?) Mindez a digitális állampolgárrá válás idején?

E cikk megírását megelőzően, nem is oly rég arról értekeztem, vajon milyen mértékben megalapozott, milyen elvek mentén tűnhet reálisnak, ha az iskolában a – gyakran digitális bennszülöttként is definiált – fiataloknak infokommunikációs eszközeiket le kell adniuk erre kijelölt személy(ek)nek (legyen az pedagógus, biztonsági őr vagy éppen iskolaőr), és délután, tanítás után kaphatják vissza. Kizárólag abban az esetben tarthatják maguknál, ha azt a pedagógus indokolja – feltehetően bőséges adminisztrációval megtámogatva. Értetlenségemet fejeztem ki annak kapcsán, milyen módon történik majd a tárgyak általános begyűjtése és azok kicsekkolása, különös tekintettel arra, hogy a nap végén ténylegesen ugyanazt az eszközt kapják vissza a fiatalok ugyanolyan állapotban, mint ahogyan azt beadták.

Természetesen említést tettem arról, lehetnek olyan helyzetek – különösen kisebb, az általános iskola alsó tagozatára járó gyermekek esetében – amikor hasznos lehet, ha a telefon nincs a gyermeknél, hiszen fontos, hogy elsősorban a személyes kapcsolatok erősödjenek, az írás-olvasás, számtantanulás és egyéb alapvető ismeretek, készségek, képességek, jártasságok elsajátítását ne akadályozzák ezen eszközök.

Kitértem arra: lehetséges, hogy a digitális világ egyre nyitottabbá válását és a digitális kultúra általános hazai terjedését megelőzően érthetőbb lett volna mindez. Ám 2020 után, mikor elvárás lett a digitális oktatás, jelentős, akár több évtizedes visszalépésnek tűnik.

Eljárás tehát kell, de differenciáltan. Vallottam ekkor. Különös meglepetésként ért, hogy a telefont rendőr veheti el, és azt is sejteti a rendelet, hogy a pedagógus (?) is lényeges szerepet játszhat a rendelet betartatásában. Itt feltennék egy kérdést: egy középiskolában vagy érettségit követő szakképzésben ki az a pedagógus, aki ezért felelősséget vállalhat? Az iskolában ugyanis nem egy pedagógus van, és nem mindenkinek ugyanakkor ér véget a tanítási napja. Teljes állásúak, óraadók, részmunkaidősök egyaránt foglalkoztatottként jelennek meg az intézmény életében. Igen messzire vinne annak firtatása, hogy vajon a nem teljes állásban dolgozó pedagógus is köteles-e valamilyen módon részt venni ebben, pl. 20-30 tanulótól, begyűjteni az eszközöket óra elején és végén, amit aztán visznek esetleg a következő órára a diákok, ahol szintén beadják és kiveszik. Igen, talán valóban a tanórán történő megvalósítás tűnik leginkább gyakorlatba ültethetőnek, azonban legkevésbé kivitelezhető. A részletekbe jelen cikkben nem megyek bele, erre itt nincs mód.

Ami miatt ismét „tollat” – azaz laptopot – ragadtam, az a tervezet, mely magában foglalja nem csupán azt, hogy a pedagógusoknak a NAT-ból most – de ez alapján felmerülhet bennünk, hogy akár minden egyes megújításkor – le kell vizsgázniuk (ez önmagában szintén megérne egy tanulmányt), hanem hogy a digitális eszközöket a pedagógus csak és kizárólag akkor viheti magával tanóráira, ha azokat pedagógiai célokra használja. Ennek kapcsán is számtalan kérdés merül fel:

1. Ezt ki és hogyan fogja garantálni? (A pedagógusok táskája is átkutatható lesz, nincs-e náluk „bűnös” mobil, netán laptop?)
2. Nekik is be-, illetve ki kell regisztrálniuk azt, tehát az iskolai porta vagy ruhatár fog reggelente és délután/este „repülőtérré” változni? (Gondoljunk bele egy 500 tanulós és 60 pedagógust foglalkoztató iskola esetében, ha mindenkire csak 2 percet szánnak is….)
3. Miért is van erre szükség? (A pedagógusokat „gyermekként” kellene kezelni, akik munka helyett „játszanak”, netán tanóra alatt, míg a diákok egyéni munkát végeznek, esetlegesen kénytelenek a családi problémáikat intézni…)
4. A pedagógus milyen mértékben válik tiszteletre méltó „referencia személlyé” a diákok számára? (Ide kapcsolódóan csak félve jegyzem meg: jó-e ha a konformizmus mintaképpé válik?)
5. Nem lesznek a várható hátrányok nagyobbak, mint a lehetséges előnyök?
6. Biztosan nem nőhet ettől a pedagóguskiégés – és ezzel pályaelhagyás – mértéke? (És ha igen, akkor ezt képes lesz kompenzálni a más pályáról érkezők aránya, eredményes lesz-e integrációjuk, betanulási folyamatuk olyan mértékben, hogy az pótolja a pályáról távozókat?)
7. A pedagógusok körében az online folyóiratok olvasása, a napi szintű tájékozódás csak késő este valósulhat meg? Nem fog így nehezebbé válni a kutatótanárrá válás? (Például sok esetben online kérdőív tantermi környezetben való kitöltése, fókuszcsoportos, illetve egyéni interjúk rögzítése szükségessé teszi ezen eszközöket. A pedagógiai kutatás közösségen belül egyébként tanórai feladatnak tekinthető?)

Múltkori cikkemet nem szeretném megismételni, sem az alanyokat megváltoztatva újból publikálni, ám úgy vélem, a korábban leírtak is elgondolkodtatóak. Az azonban, hogy diplomás, több esetben doktori fokozattal rendelkező, családos, felnőtt embereknek – akik számára elengedhetetlen lehet a folyamatos elérhetőség – szintén át kell élniük azt, amitől még a nem tanköteles (16 évet betöltött, illetve 11. osztályos vagy afölötti évfolyamon tanuló) diákokat is védenénk, nem olyasmi, mely mellett szó nélkül elmehetünk.

Jól emlékszünk egyetemi tanulmányainkból az azóta sokszor megkérdőjelezett, illetve csalásnak titulát Zimbardo-féle börtönkísérletre. Nos, a pedagógusok szerepzavarba kerülnek, egyszerre válnak belőlük rabok és börtönőrök….

Ők felelősek azért, hogy a diákok leadják digitális eszközeiket, ugyanakkor saját maguknak is ezt kell tenniük, esetleg nem is vihetik be az órájukra (ha időt szeretnének spórolni, amennyiben ez a leadás a ruhatárban vagy biztonsági őrnél történik, talán jobb is). Természetesen a rendelettervezet kitér arra, hogy tanórai vagy olyan célból náluk lehet, ha az életveszély elhárítása érdekében szükséges, de ha erről nem tudnak, akkor „eső után köpönyeg”. Arról nem is beszélve, ki, hogyan és miért ellenőrzi, hogy a tanár mire használja a számítógépét, telefonját? Amit korábban diákok kapcsán említettem, az a pedagógusok esetében még inkább igaz: lehetséges, hogy ők intézik a napi bevásárlást és szeretnének valós időben tájékozódni arról, mikor érkezik (amennyiben például más településen élnek) a távolsági busz/vonat… Elképzelhető, hogy gyermekeikért mennek óvodába, iskolába. A pedagógus is ember, számtalan egyéb, iskolán kívüli szervezési feladata is lehet… Úgy vélem, ez kissé olyan, mintha általános visszatérés történne 1992-be, mikor még senki nem tudta, hogyan, milyen módon lehetnek integrálhatók a digitális eszközök az iskola életébe, hogyan változtatják majd meg azt. De 2024-et írunk, és van jócskán gyakorlatunk…. A (teljes állású) pedagógus munkaideje heti 40 óra. Ebbe – mivel a számítógépe be van adva – nem biztos, hogy belefér a felkészülés. Este, jócskán a 40 órán felül kell azt megtennie, hogy aztán reggel, „frissen, üdén” érkezzen akár hajnali 5-re az iskolába a „becsekkolásra”, ahonnan este 7 előtt „természetesen” nem biztos, hogy távozhat. Ez idő alatt a következő órájára készülni nehéz lehet vagy legalábbis – a gépek kikérése miatt – problematikus. Ha az időtényező miatt a pedagógus ettől eláll, ismét azt mondhatjuk, rossz döntést hoz, hisz ma már digitális eszköz alkalmazása nélkül nehézkes az óra… Persze: iskolaközösség, egyenlő jog(korlátozás)ok, kötelezettségek… A pedagógus úgy lehet referencia a diák számára, ha „példát mutat”. Biztos, hogy ebben szükséges a példamutatás? Vonzó lesz ettől a pedagógusi pálya? Valóban szerepminta lehet valaki, akinek alapvető kommunikációs eszközeit is otthon kell hagynia / le kell adnia, vagy azokat a tanári szobában kell tartania? (Ismét felmerül a kérdés: az utazó pedagógusokkal és az óraadókkal mi lesz?) Mindez a digitális állampolgárrá válás idején? Ez nem idegeníti majd el az iskolától esetlegesen a pedagógusi pálya iránt érdeklődő fiatalokat (akik maguk is digitális bennszülöttek)? Biztos, hogy vonzóvá lehet tenni a pályát számukra, melyben a NAT dinamikus változásának követését oly módon látják biztosítottnak, hogy abból a pedagógusoknak gyakorlatilag kisiskolás módjára vizsgát kelljen tennie, valamint szintén kérdéses, hogy az utánpótlás biztosításában tényleg a (még munkaképes, de nyugdíjba küldött) katonák, a „nem tradicionális gyakornokok” bevonása lesz-e a megoldás. Gyakori panasz, hogy a pedagógustársadalom „elöregedőben” van, „átlagosan” 52 évesek és főleg nők… Erre lehet megoldás, hogy 55 év feletti, főként férfi nem tradicionális pályakezdők érkezzenek, akik a tanárrá válásban teljesen máshol tartanak? Akik az elmúlt évtizedek során alapvetően más szerepszemélyiséget építettek ki, mely egyáltalán nem kötődik a pedagóguspályához? Nekik is kell a NAT-ból vizsgázniuk? Ők lesznek esetleg a digitális eszközfelelősök? Milyen pedagógusfokozatba kerülnek, hisz nem gyakornokok? (Pedagógus I.? De nincsenek hátrányban velük szemben azok, akik a felsőoktatás során pedagógusnak készültek és a gyakornokból pedagógus I. fokozatba történő átlépésért is „megmérették magukat”?) Mindezek ismeretében érdemes elgondolkodni: ennyi változás mellett bizonyos, hogy most a legoptimálisabb a pedagógusok digitális eszközeinek beadása? Minden adott ennek megvalósításához, hisz még a tanulóké körül is hatalmas a bizonytalanság?

Amennyiben ennek megvalósítását a döntéshozók elengedhetetlennek ítélik, úgy vélem, első lépésben ki lehetne próbálni az általános iskola alsó tagozatán, majd feltárni, hogy felső tagozaton milyen keretek közt működhetne. A középiskola esetében pedig teljes mértékben elvetni azt vagy csupán korlátozottan bevezetni, és annak szempontjaira átfogó (sajnos egy hét alatt nem megírható) stratégiát kidolgozni. Ezt követően lehetne megvalósítható ugyanennek megalapozottságvizsgálata a pedagógusok körében, majd mindezek után – mivel a pedagógusok időkezelése is jelentős mértékben átalakul, ha csupán korlátozottan használhatják digitális eszközeiket – mérlegelni, mit is lehetne ilyen esetben az értékelési rendszeren módosítani annak tudatában, hogy a pedagógus is ember, sok esetben családja van, és neki is csupán 24 órából áll a nap… Azt gondolom, nem csupán a diákok, a pedagógusok okos eszköz alkalmazásának korlátozását is érdemes lenne átgondolni, nehogy az oktatás eredményességnövelésére vonatkozó törekvés és az iskola tanulóbaráttá tétele épp visszafelé süljön el, ahogyan a NAT tanulására vonatkozó elvárás is, hisz az emberi természet jellemzően olyan, hogy szüksége van pihenésre, feltöltődésre, szabadidőre. Munkahelyen dolgozni, szabadidőben pihenni szeretnénk. Fontos a NAT, de nem hétvégén, illetve éjszaka…