A finnek leváltják a középkori protokollt

Máth János írása

Ebben a filmben a városi templomból, ahol csak hátul ácsoroghattak, a szegények (az akkori szökevények) átmentek Ferenc templomába, ahol már nem csak megtűrt díszletek, hanem ott egyenesen rájuk kíváncsiak, az ő nyelvükön beszélnek, miattuk van az egész.

A hír: Finnországban azt tervezik, hogy az iskolában (legalábbis részben) megszüntetik a tantárgyak szerinti oktatást. Helyette a diákok témaköröket fognak tanulmányozni, és e tevékenységek kapcsán ismerkednek meg az adott témakörök mélyebb megértéséhez szükséges matematikai és egyéb elméleti ismeretekkel is. Természetesen érthető, ha ez sokakat meglep, de a finnek tervezett, bevezetés alatt álló lépése, noha minőségi ugrást jelent a közoktatásban, valójában teljesen logikus. Arra utal, a tudomány, a pedagógia és a politika képviselői egyaránt megértették, hogy milyen változásokat hozott a digitális kor, és hogy ebből mi következik. Ahhoz mérhető, mint amikor a reformáció nyomán az emberek anyanyelvükön olvashatták végre a Bibliát. Azok, akiknek addig csak latinul volt elérhető a Szentírás, miközben nem tudtak latinul.

A tudás temploma

Ráadásul a finnek lépése nem csak mérhető a reformációhoz, de bizonyos értelemben hasonlítható is hozzá. A kulcsfogalom a tudás temploma, mely a régi időkben még nem különült el nagyon a hit templomától, hiszen minden dolgok tudását ugyanazok őrizték: a hozzáértők, a beavatottak, a templom emberei. És noha a különválás után a világi tudományok arculata sokat változott, sok minden emlékeztet a régi időkre.

A tudás templomában – többek között – ugyancsak jelen van a nyelv problémája, csak itt a latin helyett az elvonti nyelvet beszélik, melyben hemzsegnek a képletek, idegen kifejezések, absztrakt definíciók. Ez önmagában nem baj, hiszen a komoly tudománynak ez a nyelve, amit megfelelő képességek és több-kevesebb befektetett munka árán el lehet sajátítani. Az oltár közelében illik is ezt beszélni, de hátrébb, a hallgatóság soraiban egészen más nyelvhasználat dívik.

A régi időkben természetes volt, hogy csak a beavatottak, az elvonti nyelvet beszélők foglalkoztak tudománnyal, a többiek meg eldolgozgattak a hétköznapi világban, elbeszélgettek a saját nyelvükön, és mindenki hiteles volt a saját szerepében. Később – úgy 50-60 éve – a tudomány eredményei kissé felforgatták a világot, pl. Föld körüli pályára állították az első műholdat (oroszul szputnyikot), felfedezték a DNS-t, és megalkották a lézert.

A tudomány diadala volt ez, és a tudósokat áthatotta lelkesedés, hogy eredményeiket mindenkivel megismertessék. A gondolatot tett követte: az egész lakosságot beterelték a tudás templomába, még a kisgyerekeket is. Bár a szándék nemes volt, az eredmény elmaradt, mert továbbra is csak elvonti nyelven prédikáltak.

A népnek definíciókat, képleteket kellett betanulnia, számokat behelyettesíteni a betűk helyére, és a képletek igazságát általában másik képletekkel támasztották nekik alá. A tananyag mennyisége is folyamatosan nőtt, az egyes tudományágak képviselői egymással versengtek (versengenek), hogy melyik szorít ki magának többet az oktatási időből. Ráadásul többnyire olyan dolgokat tanítottak, ami ugyan a tudósok szívének kedves, de a legtöbb ember számára lényegében haszontalan.

Ettől az egésztől a nép kellően butának érezte magát, de becsülettel leszolgálta bent az idejét, aztán kiszellőztette a fejét, majd keresett magának valami rendes munkát odakint. A beavatottak utánpótlása azonban így is biztosítva volt, és a többiek sorsa valójában senkit nem érdekelt. Senki nem tette fel a kérdést, hogy ők mire mennek ezzel az egésszel, vagy hogy ehelyett mire lenne inkább szükségük?

Nem vagyunk benne a nyúlban

A nép sokáig szép csendben elüldögélt ott hátul, de egyszer csak minden megváltozott: A főtérre, ahova a templom is nyílik, megérkezett az INTERNET nevű multiplex Cirkusz és Vidámpark, melynek hívogató zaja azóta is behallatszik a templomba, és éppen az ajtónál állókat találja meg leginkább. Szinte mindenki erre figyel fél füllel. Ráadásul még értik is, amit a hangszóróban mondanak, és így a képletek, definíciók magolásának értelmetlensége még nyilvánvalóbbá válik számukra. Bár testben még ott vannak, mert kénytelenek, lélekben már régen eltávoztak a tudás templomából.

Ebben a lelki dimenzióban a tudás temploma egészen másként fest immár: csupán egy maroknyi arisztokrata üldögél az oltár közelében. Akik újonnan érkeznek, kicsit belehallgatnak az elvonti prédikációba, és aztán majdnem mindegyikük távozik. A templomi arisztokrácia nagyon furcsán érzi magát, de nem tudni igazán, mi zavarja őket jobban: azok tudatlansága, akik bejönnek, vagy a templomban tátongó űr, az utánpótlás hiánya. Néha összedugják a fejüket, hogy kitaláljanak valamit, de aztán mindig ugyanarra jutnak: szigorítani kell az oltárhoz jutás követelményeit. Miközben így is alig vannak.

A Gyalog galopp című film jut az ember eszébe, amikor Arthur király emberei egy hatalmas trójai fanyulat hagynak a franciák vára előtt, hogy az ókorban már bevált módszerrel, éjszaka kirontsanak a nyúlból, és elfoglalják a várat. Van azonban egy apró probléma, amire csak később jönnek rá: ellentétben az ókori görögökkel, ők NINCSENEK BENNE A NYÚLBAN.

A tudomány templomában – ugyanúgy, mint a hit templomában – az ott dolgozóknak mindig is két alapvető feladatuk volt: őrizni a tudást, és biztosítani a beavatottak utánpótlását. Erre meg is van a régi, középkor óta csiszolt recept: szigorúan megrostálni a jelentkezők hadát, a bejutó keveseket pedig intenzív kiképzésnek vetni alá. Azokat, akik szívesen végigcsinálják ezt a tortúrát, hiszen így is boldogok, hogy eljöhettek az eke szarvától.

A baj csak az, hogy most nincs kit megrostálni. Ehhez előbb be kellene csábítani az embereket a tudás templomába, amihez pedig meg kéne érteni, hogy miért nem jönnek be, mi változott meg a fejekben, a külvilágban. Esetleg át kéne kissé építeni a templomot. E helyett a tudósok ott állnak a templom ajtajában, üres rostával és suhintásra kész pálcával, tanácstalanul.

Ezekkel az eszközökkel a kézben ilyen ötletek születnek: meg kell nyújtani az elvonti nyelven tartott prédikációkat: immár nem kettő, hanem három évig tanuljanak a középiskolások a régi módon fizikát, kémiát. Ezt ugyanúgy nem értik, csak tovább tart, ezért még jobban meg fogják utálni e tantárgyakat, és nem lesznek többen odabent – inkább kevesebben.

Vagy kötelezővé kell tenni az érettségit a természettudományokból: majd pont azok mentik meg parancsra a tudomány ügyét, akik annyira idegenkednek tőle, hogy maguktól az érettségi közelébe sem mennének. Úgy tűnik, a tudomány papjai sem érzékelik, hogy NICSENEK BENNE A NYÚLBAN!

A középkori tanítási protokoll

Láthatóan van valami a fejekben, ami nagyon erősen gátolja a racionális gondolkodást. Valami, ami sokaknak nem engedi, hogy az oktatás kérdéseire friss szemmel nézzenek. Valami, amit úgy nevezhetnénk: a középkori tanítási protokoll. Bár ennek a protokollnak az elvei (feltehetően) nincsenek írásban lefektetve, azért érzékelhetők és többé-kevésbé összefoglalhatók:

• Alapvető cél a TUDÁS megőrzése és az őrzők utánpótlásának biztosítása.
• Az oktatás feladata a fenti cél megvalósítása.
• A lakosság dolga, hogy a megfelelő mennyiségű jelentkezőt „kitermelje”.
• Akik kihullanak a rostán, azok a rendszer „SELEJTJE”.
• A sikeres jelentkezők motiválása (alapvetően) nem a protokoll dolga.
• Helyette elvárás van és szigor, a másik oldalon pedig kötelesség és engedelmesség. A kiváló tanárok természetesen motiválnak is, de a protokoll nem követeli meg tőlük, és a hiányát nem is szankcionálja.
• Az új tananyag megértése, hozzáillesztése a meglévő tudáshoz alapvetően a diák és családja felelőssége. A kiváló tanárok ugyan szoktak ebben segíteni, de a protokoll nem követeli meg tőlük, és a hiányát nem is szankcionálja.
• A tananyagot, annak felépítését az ŐRZŐK alakítják ki saját (vélt) szükségleteik alapján. Ezért a tananyag alapvetően absztrakció-központú, és mennyisége a tudomány gyarapodásával együtt folyamatosan növekszik.
• A tananyag összeállításánál a „SELEJT” szempontjainak figyelembe vétele egyet jelentene a minőség romlásával, ezért elutasítandó.
• A „SELEJT” által elsajátított, szükségképpen hiányos tudás használhatóságát a protokoll nem vizsgálja, és így nem is garantálja.

A „selejt”

Amikor a II. világháború után mindenkit betereltek a modern, tudománycentrikus közoktatásba, a tudósképzés selejtje szükségképpen nagyon megugrott, mivel a „közönség” összetételének megváltozásáról a tananyagok készítői egyáltalán nem vettek tudomást. Különösen nagy kárt okozott (és okoz ma is) az elvont fogalmaknak az általános iskolák alsó tagozatába való beerőltetése (Magyarországon az 1978-as reform), ami a gyermeki fogékonyság durva félreértésén alapul, és némi túlzással nevezhetnénk akár tudományos pedofíliának is.

Az elvont, tudományos nyelvezet erőltetése és a tananyag állandó növelése azóta is folyamatosan taszítja a diákokat a tanulástól, de a digitális kor erre is rátett néhány lapáttal – igazi vészhelyzetet idézve elő. Mára már csak 2-3% maradt a „körön belül, a többiek pedig egyáltalán nem találják a helyüket a hagyományos tanórákon, számukra a tananyag többnyire érthetetlen (mert túl absztrakt), haszontalan (mert nem tudják mihez kapcsolni), és túl sok (mert feleslegesen, öncélúan részletekbe menő).

Ráadásul a modern kor azt is magával hozta, hogy a fiatalok sokkal öntudatosabbak lettek, és egyre kevésbé hajlandók olyasmit tanulni, amit nem értenek, és aminek láthatóan nem is veszik majd hasznát. És sajnálatos módon – a digitális kor egyik következményeként – egyre kevésbé is képesek rá. Máshogy működik az agyuk, más készségeik vannak. Ez nem feltétlenül örömteli dolog, de erővel, a régi eszközökkel nem lehet már őket visszaterelni a régi vágányra, hiába is próbálják. A meglévő tananyaggal és oktatási technológiával erre semmi esélyünk nincsen. Szinte mindent újra kell gondolni az oktatásban. Ha ez nem történik meg, akkor a „selejt” szép csendben fellázad, hátat fordít ennek az elvont „parasztvakításnak”, és szökevény lesz belőle.

A szökevények

Zeffirelli híres filmje, a Napfivér, Holdnővér juthat eszünkbe, mely Assisi Szent Ferenc életét mutatja be. Ebben a filmben a városi templomból, ahol csak hátul ácsoroghattak, a szegények (az akkori szökevények) átmentek Ferenc templomába, ahol már nem csak megtűrt díszletek, hanem ott egyenesen rájuk kíváncsiak, az ő nyelvükön beszélnek, miattuk van az egész. A mai fiatalok többsége szintén szökevény. Most őket kellene rávenni valahogy, hogy bemenjenek a tudás templomába, mert enélkül nincs fejlődés.

Hogy lehet őket megszólítani, behívni újra? A finn kísérlet erről is szól. Arról, hogy mit és hogyan kell tanítani ahhoz, hogy ne csak a legokosabb 2-3 %-nak legyen értelme iskolába járni? Ez a legfontosabb kérdés, amire 21. századi választ kell adni. Ezt a kérdést legalább ötven éve fel kellett volna tenni, az akkori 80-90% miatt, akik nem sokat profitáltak az akkori oktatásból. Most a választ az élet kényszeríti ki a 97% kapcsán. Ugyanis az a réteg, amely a régi, középkori protokoll alapján képes és hajlandó tanulni, nagyon elvékonyodott. Annyira, hogy már nem csak a tudomány, de a tágabban vett értelmiség utánpótlása is veszélyben van.

Teljesen új helyzet állt elő. Megváltozott a probléma természete, sokkal bonyolultabb lett, miközben a korábbi, egyszerűbb változatot sem oldottuk meg. Sőt, sokan a régi problémát sem értik.

A finnek leváltják a középkori protokollt

Visszatérve a finnek reformjaihoz, adódik a kérdés, mitől olyan forradalmi dolog az, amit a finnek csinálnak. Első látásra talán fel sem tűnik. Az ottani reformokról szól az alábbi idézet.

Finnország... radikális oktatási reformra készül: tantárgyak helyett témák szerint tanítanak majd az északi ország iskoláiban...

A módszert két évvel ezelőtt kezdték el bevezetni a városban [Helsinkiben] a tizenhat éves diákok körében, az ország többi részén pedig az iskoláknak évente egyszer, néhány hétig kell a „jelenség-alapú oktatás” szerint tanítaniuk.

Az „éttermi szolgáltatások” órán például matekról, nyelvekről és kommunikációs készségekről is szó esik. (Forrás: eduline.hu)

Érdemes végiggondolni, hogy mit is jelent ez a gyakorlatban, és hogy mennyi mindent megváltoztat. Amikor a tananyagot összekapcsoljuk azzal a valósággal, amiben a diákok is élnek, muszáj használható, életszagú tudást felkínálni. Nem lehet többé mellébeszélni, elvont definíciókat önteni a diákokra.

Nem történhet meg például, hogy az éttermi szolgáltatások órán azt magyarázzák kommunikációból, hogy van adó, vevő, meg közvetítő közeg, meg hogy egy szöveg lehet dialogikus vagy monologikus, lehet elbeszélő, leíró, vagy érvelő, színtere szerint pedig magánéleti, közéleti, hivatalos, egyházi, tudományos, sajtóban megjelenő és szépirodalmi. Az ilyesmi egyszerűen nem működik.

Ráadásul ott vannak az okostelefonok. A legtöbb diák 10 másodpercen belül megtalál bármit az interneten. Ha pusztán definíciókat, tényeket magoltatunk velük anélkül, hogy ténylegesen alkalmaznánk is valamire, egyszerűen hülyének néznek minket. És/vagy magát a tanulást tekintik értelmetlen, haszontalan tevékenységnek.

(Hangsúlyozzuk azonban, hogy a kommunikáció csak egy a sok tantárgy közül, amelyek kapcsán ugyancsak élhetnénk hasonló – bár talán nehezebben érthető – példákkal.)

Nem véletlen, hogy Finnországban sem megy magától a reform, komoly szellemi erőfeszítéseket és anyagi ráfordításokat követel az új tananyagok kidolgozása, és a tanárok továbbképzése. Pedig a tanári kar ott sokkal jobb állapotban van, mint nálunk.

A finnek tehát felvállalják, hogy az új tananyagnak a (diákok fejében lévő) valósághoz illesztése nem lehet csupán a diák dolga, esetleges tanári lelkesedés, kurázsi kérdése: ez az oktatás alapvető mozzanata. Többek között azért, mert a hagyományos oktatásban ez a hozzáillesztés már alig történik meg. Ha a diákok csak passzív befogadók, akkor a tananyag „felszívódása” rendkívül csekély. Mivel agyuk egész más ingerek befogadására van trenírozva napi sok órában, a hét 7 napján, ezért az egyetlen esélyünk az érdemi tanításra, hogy a diákok a tananyag aktív szereplői legyenek.

A finn reformok azt is jelentik továbbá, hogy elfogadják: azok hatékony tanítása is az iskola kötelessége, akikből nem lesz tudós, de még esetleg egyetemet végzett ember sem. Így viszont a tananyag kialakítása sem lehet kizárólag a tudományos elit privilégiuma. A finnek tehát durván felrúgják a középkori tanítási protokollt.

A finn valóság cáfolja azokat a félelmeket, hogy akkor így nem lesz rendes tanulás. Hogy veszélybe kerülne a tudomány utánpótlása. Éppen ellenkezőleg. Valójában régóta tudható, hogy a legokosabbaknak majdnem mindegy, hogyan tanítják őket. Viszont a többieknek egyáltalán nem az.