Vas Enikő: A HISZEM konferenciájáról

A gyakorlat során természetesen sok mindent elsajátít a pedagógus, de hasznosabb lenne úgy kikerülni az egyetemről, hogy rendelkezésre álljanak bizonyos magatartásformák. Ehhez pedig arra lenne szükség, hogy a diákévek alatt sokkal többször legyen lehetősége betekinteni egy-egy iskola működésébe, illetve különböző pedagógiai szituációkba. A HISZEM tehát arra is alkalmas lehetne, hogy a tanárjelölt hallgatók is részt vegyenek a hálózatépítésben és gyakorlati tapasztalatot szerezzenek. 

Magyarország északi régiója sajátos helyzetben van, hiszen a térséget a társadalmi, gazdasági problémák halmozottan és komplexen jellemzik. A régió a legtöbb szempontból hazánk elmaradottabb feléhez tartozik, hiszen az országos átlaghoz képest magasabb a munkanélküliség, alacsonyabb az életszínvonal, korlátozottabbak a távlati kilátások és az iskolázottság mértéke is alatta marad az átlagnak. Az aprófalvas települések sokasága, az elmaradott kistérségek és a perifériára szorult társadalmi csoportok egy depressziós övezet kialakulásához és hosszú távú fennmaradásához vezetnek. A helyzet összetettségére jellemző, hogy részeinek önmagában való javítása nem vezethet eredményhez. Ugyanakkor a komplex módon való kezelést csak egy-egy részprobléma felismerésével és megoldásával lehet elkezdeni.

Az oktatás fejlesztése alkalmas terep lehet erre a feladatra, hiszen a régióban tömegesen élnek olyan halmozottan hátrányos helyzetű emberek, akik önállóan nem képesek változtatni sorsukon. Ezt a tényt számos intézmény és szervezet felismerte és a maga eszközeivel igyekszik lehetőséget biztosítani arra, hogy a folyamat ne ismételje meg önmagát. Ne termelődjön újra egy magatehetetlen réteg. Az oktatás és az iskola megfelelő terület arra, hogy a fiatalabb generációkat eltérítse predesztinált jövőjüktől azzal, hogy felkarolja és tanítja őket, hogy később módjuk legyen a saját lehetőségeiken változtatni.

A különböző óvodák, iskolák és szolgálatok viszont csak a saját vonzáskörzetük határain belül képesek viszonylag eredményesen dolgozni. Ezt megértve a Miskolci Egyetem Tanárképző Intézete vállalta, hogy a különböző színtereken dolgozó intézményeket a Hátrány és Iskola Szakmai Műhely nevű hálózatában fogja össze annak érdekében, hogy az eddig önállóan cselekvő szervezeteknek lehetőséget biztosítson a tanulásra, a tapasztalatok cseréjére, megosztására, az együttgondolkodásra és egy olyan bázis kiépítésére, melyre mind a szervezet (iskola), mind pedig az egyén (pedagógus) támaszkodhat a munkája közben. A hétköznapok során ugyanis előtérbe kerül az egyedüllét érzése, ha egy problémát vagy helyzetet kell megoldani, és általában az intézmények is, és az ott dolgozók is önállóan igyekeznek megoldást találni. 

A HISZEM éppen abban jelentene támogatást, hogy az iskolák és a pedagógusok ne érezzék egyedül magukat a saját harcaikban, hogy szakmai segítséget adhassanak egymásnak, egyéni tapasztalatokat oszthassanak meg egymással, és hogy elkezdődjön egy közös gondolkodás egy együttcselekvés, közös tanulás. A hálózat működése alkalmas lenne az energiák átstrukturálására, hiszen ha létrejön egy olyan szakmai fórum, melyben lehetőség nyílik az egymással való rendszeres kommunikációra, úgy bizonyos energiák felszabadulnak és más területek nyílnak meg azok felhasználására. A HISZEM tehát arra vállalkozik, hogy szakértő-közvetítő tevékenységet kifejtve fórumot biztosítson azoknak az iskoláknak és pedagógusoknak, akik eredményesen működnek, és azoknak is, akik mintát, módszert keresnek a saját intézményeik sikeres működéséhez. 

A közös munka első lépése egy konferencia volt, melyen lehetőség nyílt arra, hogy a különböző helyszíneken dolgozó szakemberek egy térbe kerüljenek, találkozzanak egymással, bemutassák a saját intézményüket, módszereiket és munkájuk helyszíneit. Tehát olyan iskolák képviseltették magukat, amelyek sikeresnek tekinthetőek, és olyanok is, amelyek a munkájuk elején vannak, és nyitottak a már bevált módszerek befogadására. A konferencia első felében a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium főosztályvezetője, Langerné Victor Katalin elmondta, hogy a terepen dolgozó kollégák segítségére van szükség ahhoz, hogy eredményesebb programokat lehessen létrehozni, hiszen hiábavaló a számos pályázat és program, ha nem illeszkedik bele a abba a környezetbe, melyben megvalósításra kerül. Az ismert pedagógiai kutató, Nahalka István a hátrányos helyzet és a tehetség viszonyának két paradigmáját fogalmazta meg. Eszerint a tehetséggondozásnak létezik egy uralkodó paradigmája, mely azt tartja, hogy a tehetség egy adott képesség, melyet az iskoláknak kell felfedeznie. Ezt a tehetséget definiálni lehet: adott tulajdonságok megléte és a megfelelő környezet tehetséges diákhoz vezet. Ezzel szemben létezik egy másik nézőpont is a tehetséggel kapcsolatban. Eszerint a tehetség nem eleve adott, hanem konstrukció, és a diákoknak lehetőséget és teret kell biztosítani, hogy tehetségük láthatóvá váljon, kiteljesedhessen. Ehhez egy elfogadó-segítő környezetre van szükség. Fontos lenne tehát, hogy a pedagógustársadalom gondolkodásában a tehetség ne egy előre meghatározott feltételrendszernek megfelelő tulajdonság legyen, melynek alapfeltétele a jobb társadalmi helyzet, hanem egy lehetőség, mely megfelelő pedagógiai módszerekkel fejleszthető bármilyen társadalmi közegből érkezett diák esetében.

Ezt követően a résztvevő iskolák képviselői közül bemutatkozott a hejőkeresztúri IV. Béla Körzeti Általános Iskola és Óvoda, amely többek között a Stanford Egyetem módszerét átvéve juttatja sikerélményekhez diákjait. Fontos, hogy a sikerélmény nemcsak motivációt jelent, hanem módszereket és a saját belső érdeklődés kifejezésének lehetőségét is. Ennek köszönhetően a diák olyan képességek birtokába kerül, melyeket alkalmazva a tanulás egyéb területein is képes eredményesen dolgozni. A miskolc-vasgyári Fazola Henrik Általános Iskola a „Lépésről lépésre” elnevezésű módszert alkalmazva egy gondoskodásközpontú környezetet képes létrehozni, melyben lehetőség nyílik az egyénekkel való foglalkozásra is. Ennek köszönhetően a diák képes lesz saját identitásának meghatározására, adott közösségben való pozicionálásra és a közösséggel való kommunikációra. Az abaújkéri Wesley János Bölcsőde, Óvoda, Általános Iskola, Szakiskola, Előkészítő Szakiskola, Szakközépiskola és Kollégium igazgatója az intézményt jellemző rendkívül szerteágazó tevékenységre helyezte a hangsúlyt előadásában. Diákjaiknak nem csupán iskolát biztosítanak, hanem egy olyan környezetet, melyben megtalálhatják az érdeklődésüknek megfelelő szakmát, amit az iskolai tanműhelyekben és a külső gyakorlati helyeken egyaránt gyakorolhatnak. Egészen fontos ötlet az iskolavezetés részéről a családi napközi, amely egy csapásra sok-sok problémától mentesíti a fiatalon szülővé lett tanulókat, s így a település cigány közösségét is. Hiszen amíg az édesanya tanul, addig gyermekét biztonságban tudhatja, sőt az anya olyan alapvető gyermeknevelési ismeretekkel is gazdagodik, amelynek megtanítására a közoktatás általában képtelen. De az intézmény nemcsak a képzési idő alatt, hanem azután is követi a diákok útját, hiszen a munkába állásnál is segíti a tanulókat. A sajókazai székhelyű dr. Ámbédkar Gimnázium vezetője elsősorban a környezetet mutatta be, melyben az iskola működik. Náluk a legfontosabb cél az érettségi, de ennél is fontosabb az, hogy diákjaiknak egy olyan szemléletet mutassanak meg, melyben az öngondoskodás, a saját környezet fejlesztésének igénye mutatkozik meg. Az első rész befejezéseként Kende Ágnes a Borsodban működő Gyermekszegénység Elleni Program tapasztalatairól, eredményeiről és további céljairól beszélt.

A konferencia második felében pódiumbeszélgetésre került sor, melynek részvevői a bemutatkozott iskolák képviselői voltak (Derdák Tibor, Kovácsné Nagy Emese, Valkóné Horváth Szilvia – az abaújkéri Budai Sándor sajnos már nem tudott jelen lenni). A beszélgetés során többek között arra keresték a választ, hogy mit jelent a siker. A résztvevők abban egyetértettek, hogy a siker mindig egyéni szinten keresendő. Nagy Emese szerint fontos, hogy célt tűzzenek ki a gyerek elé, hogy kicsi célokkal, apró lépésekkel haladjanak előre. Derdák Tibor szerint a siker az akciók és a tudatosodás eredménye. A diákoknak és a közösségnek birtokba kell venniük a világot, melyben élnek. Ehhez a különböző akciók segítenek hozzá, melyek idővel tudatos cselekvéseket eredményeznek. A továbbiakban arra kaptunk válaszokat, hogy melyek az alapfeltételek, a főbb mutatók az iskolák munkájában. Valkóné Horváth Szilvia a pedagógus személyiségét emelte ki, Derdák Tibor pedig azt, hogy a résztvevők a tulajdonosok. Tehát fontos, hogy a döntések mögött meghúzódó értékek a cigánytelepről jöjjenek – alapfeltétel a változtatás vágya, az innovatív közösség, az elfogadó környezet. A zárókérdés az volt, hogy hogyan lehet mozgásba hozni a pedagógusokat. Valkóné Horváth Szilvia elmondta, hogy náluk maguk a pedagógusok éreztek igényt a változtatásra, így elkezdték magukat fejleszteni. Felismerték a saját környezetük szükségleteit és hiányosságait, és ezeken igyekeznek javítani. Szerinte a tantestületet a vezetőnek kell motiválnia. Nagy Emese is a vezető személyiségére helyezte a hangsúlyt, továbbá a folyamatos önellenőrzést, a mérések és a szakmai munka jelentőségét hangsúlyozta ki.

A konferencia tanulságait a házigazda Knausz Imre fogalmazta meg. Ezek szerint egy működő modellt nem lehet változtatások nélkül adaptálni. Kiemelte a hálózati tanulás jelentőségét: „a hálózattól tanulunk, egymástól tanulunk” – mondta. Továbbá összefoglalta, hogy milyen közös pontok jellemzik az előadó iskolákat. Elsőként a közösség jelenlétét hangsúlyozta, melybe beleértendő a tantestület, a gyerekek és a tágabb közösség is. Továbbá kiemelte a vallásos konnotáció meglétét, hangsúlyozva azt, hogy hitre van szükség a munkához. Nem feltétlenül vallásos hitre, de erős hitre. 

A HISZEM számára egyértelművé vált az a kérdés, hogy hogyan lehetne egy ennyire sokszínű és szerteágazó tevékenységet végző közösséget összefogni és a hálózatot kiépíteni. A tevékeny működés megkezdése előtt azonban számos szempontot figyelembe kell venni. Az első ilyen tényező az az egyetemekről alkotott konvencionális felfogás, mely az adott szakterület képzési helyét egy hierarchikus rendszer legfelsőbb fokának véli. Ennek következtében a képzési hely és a gyakorlat között kialakul egy olyan légüres tér, mely megnehezíti a felsőoktatási intézmény beépülését a gyakorlatba. Ezt az űrt a legjobban a pályakezdő pedagógusok érezhetik, akik kikerülve egy viszonylag zárt közösségből, lepottyannak a valóság talajára, és olyan helyzetekkel találkoznak, melyekre nincsen megoldási sémájuk vagy nem kaptak rá felkészítést. Ennek magyarázata lehet az a helyzet is, hogy a tanárképző intézmények felé csupán az az általános elvárás, hogy kitanítsák a jövő pedagógusait, hogy olyan szakembereket engedjenek útjukra, akik tisztában vannak a legújabb elméleti ismeretekkel, szakmailag felkészültek, de a képzés végeztével megszűnik a közvetlen kapcsolat az elmélet és a gyakorlat között. A kurzusok során persze a diák találkozik bizonyos helyzetek modellezésével vagy elhangzanak korábban történt érdekes esetek, de ezekre már megvannak a szakmai válaszok, melyek szintén a tananyag részét képezik. 

Ennek megváltozása azt jelentené, hogy szorosabb kapcsolat jönne létre az elmélet és a gyakorlat között. Elképzelhető, hogy így az egyetemekről alkotott kép is inkább a partnerség irányába mozdulna el. Ez a kép viszont csak egy hosszabb együttműködés és partnerségi viszony kialakítása után változhat meg. A hangsúly a partneri viszonyon lenne, és nem egy alá- fölérendeltségi viszonyon. Az egyetem (esetünkben a ME Tanárképző Intézet) nem lehet csupán a régió szellemi tőkéjének kitermelője. Az elméleti oktatásnak és a gyakorlatnak nemcsak a kötelező iskolai gyakorlatok során kellene összekapcsolódnia, hanem tovább is kellene ennél nyúlnia. A Tanárképző Intézet és a HISZEM szerepe rendkívül szerteágazó lehet ennek megoldásában, hiszen alkalmas lehet arra, hogy olyan hallgatók, intézmények, pedagógusok, gondolatok találkozóhelyét teremtse meg, mely képes egy innovatív közösséget alkotni és egy megbízható hátteret létrehozni. Ez azért is lenne fontos, mert a gyakorló pedagógus vagy a hátrányos helyzetű diákokkal foglalkozó intézmény elhagyatottnak érezheti magát akkor, amikor saját maga próbál kiutat keresni egy-egy helyzetből. A hálózat működése viszont alkalmas lenne az egymástól való tanulásra és egymás segítésére is, így bizonyos energiák felszabadulnának, és új területek nyílhatnának meg azok felhasználására. Továbbá az Intézetnek is lehetősége lenne a szorosabb együttműködésre. A legtöbb felsőoktatási intézmény a maga módján, a maga által meghatározott kritériumok mentén igyekszik megteremteni a kapcsolatot az iskola és a munka világa között. Ez a kapcsolat a tanár-, a bölcsész- és a társadalomtudományi képzésben is nélkülözhetetlen, hiszen a jelen diákjai a jövő munkavállalói lesznek az adott szakterületen, és fontos, hogy bizonyos helyzetekkel már a képzés során is találkozzanak. Ráadásul ezeken a területeken tapasztalat nélkül értelmezhetetlenné válik az elméleti tudás. Ennek ellenére a kezdő tanár számos olyan helyzetbe kerül, melynek során azt érzi, hogy az egyetemen megtanították tanítani, de nem tanították meg órát tartani. Tehát elsajátíttatják azokat az ismereteket, melyek alkalmazásával képesek lesznek órát tartani, de nem mutatják meg nekik, hogy hogyan tudják ezen ismereteiket mozgásba hozni. A gyakorlat során természetesen sok mindent elsajátít a pedagógus, de hasznosabb lenne úgy kikerülni az egyetemről, hogy rendelkezésre álljanak bizonyos magatartásformák. Ehhez pedig arra lenne szükség, hogy a diákévek alatt sokkal többször legyen lehetősége betekinteni egy-egy iskola működésébe, illetve különböző pedagógiai szituációkba. A HISZEM tehát arra is alkalmas lehetne, hogy a tanárjelölt hallgatók is részt vegyenek a hálózatépítésben és gyakorlati tapasztalatot szerezzenek. 

További szempont lehet az is, hogy a hálózat működtetésében több területről érkező szakemberek dolgozhassanak együtt. Ez azért lehet fontos, mert – bár a pedagógusképzés során is lehetőség nyílik a tereplátogatásra – egy leendő tanárnak nem feladata az adott társadalmi közeg belsőbb folyamatainak feltérképezése, megértése. Nincs is rá eszköze. A feladata inkább az, hogy a megismert helyzetek kezelésére pedagógiai módszereket, ötleteket, javaslatokat dolgozzon ki. Egy társadalomtudós ugyan nincs a birtokában ilyen pedagógiai módszereknek, viszont képes egy közösség belső struktúrájának feltárására és működésének megértésére, analizálására. Igaz, hogy az említett szakterületek számos ponton találkoznak vagy összemosódnak, de az oktatásba bevonni kívánt vagy vizsgált társadalmi csoport szemében egy pedagógus nem keverendő össze egy kutatóval. Tanárként nincsen lehetőség a szerepváltásra vagy a tanári szerep gyengítésére egy családlátogatás alkalmával sem, hiszen ott a pedagógus egy hivatali rendszer képviselőjeként jelenik meg, és a vele szemben támasztott elvárás az, hogy oktassa és nevelje a diákokat. A szülők és diákok felől érkező ilyetén igény mélyen gyökerezik, és nehezen lenne megváltoztatható. Egy kutatótól viszont nem várnak el hasonlót, így neki lehetősége van olyan témákat is érinteni mely közvetett módon nagyon is hatással van az adott diák vagy közösség viselkedésére, de a tanítás helyszínén ennek már csak a következményeivel találkozik a tanár.

További szempont az információáramlás biztosítása. Langerné Victor Katalintól elhangzott az az igény, hogy az információk eljussanak a döntéshozókhoz vagy a pályázatot kiíró hivatalokhoz. Ebben lehetősége van a Hálózatnak egy hídszerep vállalására. Az információáramlás biztosítása érdekében ugyanis az iskolák közötti kommunikációt ki lehetne egészíteni a hivatalok felé irányuló kommunikációval. A Hálózat így megteremtheti a döntéshozók, a pályázatot kiíró intézmények, továbbá az iskolák, a pedagógusok, a hallgatók innovatív közösségét.

Összegezve elmondható, hogy a Tanárképző Intézet egy olyan munkát kezdett el, mely nem csupán egy projekt megvalósítását jelenti, hanem szemlélet- és szerepváltást is. Az együttműködés első lépéseit az intézetnek kell megtennie annak érdekében, hogy a különböző résztvevők is aktivizálódjanak.