L. Ritók Nóra: A másik oldal

És minden problémát úgy akarunk megoldani, hogy változást csak a másiknak kell, lehet produkálni. A cigánynak, a szegénynek, a gyereknek, a családnak, mindenkinek. Egy van, ami állandó, és megingathatatlan, az intézményrendszer, a maga előírt protokolljával. 

Mindig változik bennem a dolog. Annak a boncolgatása során, hogy mit, hogyan kellene, mindig újabb és újabb szemszögből próbálom értelmezni a dolgokat.

Érdekes, hogy most, ahogy a szabad próbálkozások ideje lejárt, most jöttem rá, hogy egy furcsa szempontot figyelmen kívül hagytam eddig. Most, amikor pont az ellenkező irányba mutatnak a folyamatok. Eddig valahogy nem tűnt fel. Pedig most logikusnak tűnik, és magyarázatot ad nekem sok kudarcra. És nemcsak a pedagógia vonalán.

Ez a szempont most egy telepfelszámolási program pályázati kiírásának véleményezésekor bukkant fel bennem. Mert annyi sikertelen próbálkozás után újra kezdhetjük. Uniós forrásból. Persze ebben nagy szerepet kaphat a civil szektor, mint ahogy ezt a nagy problémák megoldásakor már megszokhattuk. A civilek, hiszen az állami intézményrendszer valószínűleg tökéletes, a működése hibátlan, csak ugye itt vannak azok, akikkel nem lehet mit kezdeni. A „célcsoport”, hogy a pályázati szakzsargonnal éljek. Újra felsorakoztatják a korábban megszokott beavatkozási pontokat, amire a program majd megoldást nyújthat, pár hónap alatt, szociális, közösségfejlesztési, oktatási, egészségügyi, képzési és foglalkoztatási területen. Voltak már effélék. Nemcsak ezen a területen. Máshol is.

De megjósolható, hogy a pályázat időtartamáig produkált eredmények nem épülnek be a rendszerbe, az életbe, a projekt lezárása után több-kevesebb idővel visszakerül minden az eredeti állapotába. Jelen pályázat esetében az új házakat majd lelakják újra, munka nem lesz, mit kezdjenek hát a fűrészkezelő, targoncavezető, vagy a házi gondozói tanfolyammal, marad a nyomor, annak összes hozadékával. Nem lesz majd munkáltató, aki alkalmazza őket, hiába „érzékenyítették” a projektben. És marad az intézményrendszer, az óvodától az iskoláig, a családsegítőtől a rendőrségig, akik ugyanazokkal a módszerekkel, ugyanazzal a hivatali protokollal dolgozva ugyanúgy nem lesznek képesek fenntartani a program eredményeit, és megoldást sem lesznek képesek nyújtani a problémákra, amelyek lesznek, újra, tovább.

És itt láttam meg egy pontot. Ami, azt hiszem, a közoktatásra is érvényes. Ha tanultam volna effélét, most biztosan tudnám az állandókkal és a változókkal tudományosan is megmagyarázni. Szóval azt látom, hogy minden problémát úgy akarunk megváltoztatni, hogy a rendszert, ami az állam által fenntartott hatósági-szolgáltató intézményrendszer (bocsánat, tudnom kellene, hogy az iskola már nem szolgáltatást nyújt, hisz erről már rendelkeztek, de mégis, nekem nem megy máshogy) szóval, az az állandó, a változatlan, a mozdulatlan, a bemerevedett. És minden problémát úgy akarunk megoldani, hogy változást csak a másiknak kell, lehet produkálni. A cigánynak, a szegénynek, a gyereknek, a családnak, mindenkinek. Egy van, ami állandó, és megingathatatlan, az intézményrendszer, a maga előírt protokolljával. 

Persze menne ez, ha ennek a fix rendszernek nem lenne működési hibája. Ha tökéletes lenne. De nem az. Mégis úgy szervezünk mindent, mintha az lenne. Bűnbakot képzünk a másik oldalból. És azt hiszem, már el is hittük, hogy mi, pedagógusok is tökéletesek vagyunk. Nem nekünk kell változni, hanem nekik. Azoknak, akik nem értik, hogy mi tudjuk, mi a jó. Nekik is.

De állíthatjuk ezt? Szerintem nem. Akkor meg miért ragaszkodunk konokul a szabályainkhoz, iskolában, hivatalban? Miért tekintjük megingathatatlannak azt, amit előírnak nekünk? Miért nem tekintjük magunkat is változónak ebben a változó világban?

Egyszer vitatkoztam valakivel erről. Azt mondta, a hivatali szabályok védenek. Azért kell úgy tenni, ahogy előírják, mert abba nem lehet belekötni, ha valaki a szabályokat követi. Mert szabályosan jár el. De ha az a szabály nem alkalmazható jól minden szituációban, akkor is a szerint kell eljárni? 

Most annak az idejét éljük, mikor az előírások sokkal erősebbek lesznek. Központibb oktatásirányítás körvonalazódik. A gondolkodókban a kétkedés csírája is fölösleges lesz. Mert meg lesz mondva. A hibátlan, tökéletesnek hitt rendszerben. Ami állandóbb lesz, mint a korábbi volt. Bizonyára kiszámíthatóbb, ellenőrizhetőbb. Ha valami nem sikerül, akkor a hiba sosem ebben lesz. Hanem azokban a fránya gyerekekben. A másképp gondolkodóban. A cigányban. Az SNI-ben. A nem vallásosban. Alkalmazzuk hát majd az intézményrendszer védőszárnyai alatt az előírtakat, és megtanítjuk a feltétel nélküli elfogadást, megerősítjük a szabálytudatot, kiirtjuk a kétkedés képességét. 

És lassan majd mindenki azt hiszi, így a jó. A hiba pedig mindig a másik oldalban van.