Juhász Viktor: A pedagógus helyében

Senki sem tökéletes, minden gyereknek másfajta igényei vannak, más nehézségei, ennek a kislánynak is megvan a sajátja. Igen, többet kell odafigyelnem rá az órán, mint másokra, ez általánosan igaz. Viszont mindegyik gyerek máshogy halad az anyaggal, van, aki lassabban, mások gyorsabban. Sőt, nyilván ki tudnánk szűrni mondjuk azt, aki a legjobban olvas. Akkor az összes többi gyerek probléma? Nem. 

Az első kérdésem magától értetődő volt, úgy gondoltam, ezzel gyakorlatilag a lényegi választ meg is kapom, és egyből látni fogom majd, hogyan tekint a tanár arra a kislányra, akinek erős figyelemzavara van. Megkérdeztem tehát: hogyan kezeled ezt a problémát? A válasz, amit kaptam, teljesen megdöbbentő volt.

Előzőleg több dolog is eszembe jutott, milyen válaszokat kaphatok. Megfordult a fejemben, hogy a tanulási nehézség nehezen leküzdhető problémaként jelenik majd meg, vagy félvállról vett, múló rendellenességként. Arra viszont nem számítottam, amivel végül szemben találtam magamat. Mivel ilyen esetben a tanuló az átlagosnál nyilvánvalóan több odafigyelést igényel, plusz munkát jelent a tanító számára. Ez több problémát is felvethet. A megkülönböztetett figyelemhez mit fog majd szólni a többi diák? Hogyan hat majd ez rájuk? Hátráltatja-e az osztályt a kislány? Ki fogja felmérni a képességeit, az előrehaladását, azt, hogy mennyi gyakorlásra van szüksége? Egyszóval, nehéz helyzet és nincs rá bevett módszer, nincs biztosan működő megoldás. Persze egyetlen diák tanítási folyamatában sincs, de ez egy kivételes eset, ami kétségbeejtő a tanár számára. Legalábbis én ebben biztos voltam, amíg meg nem hallottam a választ a kérdésemre. 

Hisz ez nem probléma. Problémának én azt tartom, amivel meg kell küzdeni, amit le kell győzni ahhoz, hogy eltűnjön. Senki sem tökéletes, minden gyereknek másfajta igényei vannak, más nehézségei, ennek a kislánynak is megvan a sajátja. Igen, többet kell odafigyelnem rá az órán, mint másokra, ez általánosan igaz. Viszont mindegyik gyerek máshogy halad az anyaggal, van, aki lassabban, mások gyorsabban. Sőt, nyilván ki tudnánk szűrni mondjuk azt, aki a legjobban olvas. Akkor az összes többi gyerek probléma? Nem. 

Sok múlik azon, hogyan állunk hozzá. Az én munkámat is megváltoztatja, és a kislány az, aki a legjobban megérzi, ha nem kezelem a többieknél gyengébbként. Te hogyan éreznéd magad, és hogyan teljesítenél az egyetemen, ha úgy éreznéd, hogy „probléma” vagy? Különféle feladatokat oldottunk meg az osztállyal, és rájöttem, hogy a rejtvényekben jobb, mint a többiek. Van még egy-két ilyen dolog nála. Ezeket rendszeresen alkalmazom, hogy kompenzálni tudjam a nehézkesebb haladását. Az édesanyjától tudom, milyen típusú feladatokra tud jobban odafigyelni. Ezeket mind figyelembe kell venni az órán, de ez harmadik osztály, itt még mindegyik gyerekre egyenként kell odafigyelni, ez nyilvánvaló. Aki nehezebben olvas még, azt többet olvastatom hangosan. Hogy úgy mondjam, „iskolapélda”.

Egyébként, mindent összevetve nem úgy kell ezt elképzelni, hogy ő rosszul csinálna bármit is. Ha én azt mondom, hogy ő gyengébb, és ebben a tudatban hasonlítom a többiekhez, akkor a végkövetkeztetés is csak az lehet, hogy gyengébb. Pedig nem az, mint ahogy a rosszcsontok sem azok, a folyton fecsegő barátnők sem, csak látnom kell, hogy mikor lépik át a határt, ami már az órát zavarná, vagy ami miatt túlságosan lemaradnának. Mindenkire figyelnem kell így, ennyi az egész. Pluszmunka? Hogy beszélnem kell néha a szülőkkel? Van másik olyan anyuka, akivel többet beszélek. Az óraterv? Megint mondom, alsósok! Úgy alakítom az órákat, ahogy haladni tudok az osztállyal.

Nevezhetjük tanulási zavarnak, és félhetünk tőle, de felesleges. Aki rettegni akar, az miért nem nevezi tanításmegnehezítő katasztrófának, és szalad világgá? Én szeretem azt a kislányt, nem alázom meg, tudom hogy mivel lehet segíteni neki, és igyekszem is segíteni neki. Az osztálytársaival is erre törekszem. Ennyi az egész.

Valóban ennyi lenne az egész. Ez az, amit hallani szerettem volna, de nem ezt hallottam. A tanárnő magából kikelve ecsetelte hosszú perceken keresztül, mennyire hihetetlenül ellehetetleníti a munkáját az, hogy egy „egyébként rendes” kislány érthetetlen módon egyszer ügyesen meg tud csinálni egy feladatot, másszor pedig több nekifutásra sem sikerül neki az, amit már egyszer megtanult. Különben is, a figyelemzavar nem lehet mentség ilyen dolgokra, idézem: „…főleg hogy még tudja is, hogy figyelemzavara van, miért nem figyel akkor jobban?” Itt nagy levegőt vettem, és csak hallgattam tovább, ahogy rávilágít, mennyire fél magától a „tanulási zavar” kifejezéstől és mennyire nem tudja, mit kellene tennie. Talán ha a szülők nem szóltak volna neki az egészről, jobban is tudná tanítani a kislányt. Talán ha elárulom, hogy pedagógiát tanulok, és nem véletlenül kérdeztem erről, árnyaltabban felel. Aztán kérdeztem még tőle egy-két dolgot, hogy megtudjam, hogyan próbálja fejleszteni a gyereket. Úgy, mint a többieket. Minden képességét a többiekével egyenlőnek tartja, amikor nem eszerint teljesít, azt rossz magatartásként kezeli, és úgy hiszi, a szülők is felelősek ezért. 

Azt hiszem, felesleges többet írnom arról, miket mondott még, a kép tiszta, méghozzá félelmetesen tiszta. Persze nem általánosítok, de biztos, hogy nem ő az egyetlen tanár, aki így áll ehhez a dologhoz. Minden figyelemzavaros gyerek, aki ilyen tanárhoz kerül, nagyon rosszul jár. Talán jobban jártak akkor, amikor még nem tudta a tudomány pontosan, hogy mi ez, és biztosan jobban fognak járni majd, amikor minden tanár tudni fogja, mi az a tanulási nehézség, de ma sokan csak annyit hallanak meg az egészből: nehézség.

(A szerző pedagógia alapképzési szakos hallgató a Miskolci Egyetemen.)