A szélforgatta kő
Pődör Dórával Németh Tibor készített interjút.
A legfontosabb üzenetem minden tanár számára, hogy szeresse a diákjait. Csak így lehet és érdemes.
Ki vagy te, Pődör Dóra?
A Károli Gáspár Református Egyetem Bölcsészettudományi Karának főállású oktatója vagyok – korábban az Angol Tanszéken, jelenleg az Anglisztika Intézet Angol Nyelvészeti Tanszékén. 2009 és 2017 között vezettem is ezt a tanszéket, 2013 márciusa óta dékánhelyettesi megbízatásom is van – az oktatási és minőségbiztosítási területekért felelek.
Hol jártál iskolába?
Az általános iskolát Érdparkvárosban és Budapest VI. kerületében végeztem. A hetedik osztály befejezése után, 1982-ben édesapám oktatói állást kapott a nigériai Obafemi Awolowo Egyetemen az Oyo állambeli (ma Osun állam) Ile-Ifében, így három évre kiköltöztünk Nigériába. Ile-Ife nigériai léptékkel mérve kisváros volt, több mint kétszáz kilométernyire az akkori fővárostól, Lagostól. A város szélén volt egy hatalmas kampusz, kerítéssel, biztonsági őrökkel ellátott kapuval – város a város szélén, az oktatási épületeken kívül az oktatók és a nem oktató munkavállalók számára rengeteg családi házzal, általános és középiskolával az ott dolgozók gyermekei számára, boltokkal, mozival, összesen körülbelül húsz négyzetkilométernyi területen. Három évig a Moremi High School nevű középiskolába jártam a kampuszon, ahol a körülbelül ezer diákból tíz-tizenöt lehetett az, aki nem afrikai volt (főként indiaiak, pakisztániak, amerikaiak és lengyelek). Nigéria volt brit gyarmatból jött létre, és mivel több nyelvet is beszélnek az országban, ezért az első számú hivatalos nyelv az angol – ez volt az oktatás nyelve is (az ott beszélt angol nyelvváltozat a nyugat-afrikai angol nyelvváltozatok családjába tartozik). Ile-Ife a joruba nyelvterületen helyezkedik el, ez a nyelv a hausza és az ibo nyelvekkel együtt Nigériában a legtöbb anyanyelvi beszélővel rendelkezik – jelenleg körülbelül húszmillióval. Engem már akkor is érdekeltek a különböző nyelvek, így a szüleimmel jártam az egyetem által külföldiek részére szervezett joruba nyelvtanfolyamra, majd miután ezt elvégeztem, külön magántanárhoz is járattak. Amikor kimentünk az ile-ifei piacra, előny volt az, hogy én európai létemre jorubául tudtam alkudni, mert így általában olcsóbban tudtunk vásárolni, mint a jorubául nem beszélő európaiak. Talán egy erős B1-es szinten lehettem, amikor hazajöttünk. Azóta sajnos nem foglalkoztam ezzel a nyelvvel, de megvan a régi joruba-angol szótáram, és megőriztem a joruba nyelvű könyveimet is.
Az iskolában természetesen fel voltam mentve a joruba-tanulmányok alól, hiszen oda az anyanyelvűek jártak, és az órákon íráskészség- és szövegértés-fejlesztésük folyt. Idegen nyelvként (az angolt nem tekintették annak) a francia volt a kötelező, mivel Nigériát volt francia gyarmatok veszik körül, ahol a francia a hivatalos nyelv. Történelemből Nyugat-Afrika történelmét tanultuk, az angolirodalom-órán nigériai szerzők angol nyelvű műveivel is foglalkoztunk, és a bibliaismeret is kötelező tárgy volt. Az iskolarendszer brit mintára működött, ami azt jelentette, hogy tizenhat évesen alapszintű (O-level, ordinary level) érettségit lehetett tenni – én angol nyelvű irodalomból, matematikából, Nyugat-Afrika történelméből, bibliaismeretből és biológiából vizsgáztam. A jorubára visszatérve: a Károli Egyetem tagja egy nemzetközi konzorciumnak, amelyik közösen egy lexikográfiai mesterképzést gondoz (szótárszerkesztőket, szótárírókat képzünk), és a legutóbbi, február közepén tartott németországi konzorciumi megbeszélésen kiderült, hogy az egyik elsőéves hallgatónk egy nigériai joruba lány. Nagyon örült annak, hogy itt Európában találkozik valakivel, aki valamikor az ő nyelvét tanulta. Nagy meglepetésemre, amikor jorubául próbált beszélni hozzám, valamennyit meg is értettem belőle, tehát úgy látszik, hogy a joruba-tudásom csak egy „hátsó fiókba” került, ahonnan egyszer akár elő is lehetne húzni.
Az ír nyelvet mikor kezdted tanulni?
1985-ben jöttünk vissza Magyarországra, és a Szinyei Merse Pál Gimnáziumban folytattam tanulmányaimat. 1987-ben érettségiztem, majd felvételt nyertem az ELTE angol-francia szakára. Talán már a joruba késztetett arra, hogy valami olyan dologgal foglalkozzam, ami Magyarországon különlegességnek számít: az angol és a francia történelem és kultúra metszéspontjában pedig ott álltak a kelta népek. 1989-ben megpályáztam a legnagyobb írországi egyetem, a University College Dublin ír kultúráról szóló nyári kurzusára egy ösztöndíjat, amit meg is kaptam, így három hetet Dublinban töltöttem, és utána egy kedves amerikai házaspár, ahol a hölgy szintén a nyári egyetemen vett részt, elvitt magával egy néhány napos nyugat-írországi körutazásra. Felejthetetlen élmény volt! 1990 nyarán szintén egy ír ösztöndíj segítségével egyhetes intenzív ír nyelvtanfolyamon vettem részt egy észak-nyugat-írországi kis faluban. Az ELTE-n néhány hasonló érdeklődésű társammal keltológia tanfolyamot szerveztünk 1990/1991-ben – az Osztrák Alapítvány és Jerem Erzsébet régész segítségével meghívtuk a híres innsbrucki professzort, Wolfgang Meidot, aki tömbösített órákat tartott nekünk az egész tanév során.
A rendszerváltás után Nyugat-Európa is nyitott kelet felé, és megjelent az Erasmus-ösztöndíj elődje, a Tempus. Az ELTE Angol-Amerikai Intézete akkoriban kötött cseremegállapodást a dublini Trinity College-dzsal, és ide is lehetett Tempus-ösztöndíjra pályázni, amit el is nyertem. Így halasztottam egy évet az ELTE-n, és az 1991/92-es tanévet Dublinban végeztem olyan izgalmas tárgyakban elmélyedve, mint például az óír nyelv és az óír verstan. Az Ír Tanszék ösztöndíjával elvégezhettem egy háromhetes intenzív ír nyelvtanfolyamot is a nyugat-írországi An Cheathrú Rua-ban (angolosítva Carraroe), ahol olyan családnál laktam, akik egymás között (és természetesen hozzám is) írül beszéltek. Nagyon tetszett mind Írország, mind pedig a tárgyak, amelyeket ott hallgathattam (erre Magyarországon nem volt, és nincs is lehetőség), és tudtam, hogy vissza szeretnék majd menni. Írország után elvégeztem az ELTE-n az utolsó évet is, majd megpályáztam és elnyertem az írországi felsőoktatásban akkor létező legjelentősebb ösztöndíjat: a Trinity College Adam Loftus ösztöndíját, amely PhD-tanulmányokat finanszírozott három éven keresztül, fizetve az EU-n kívüliek borsos tandíját, és a megélhetésre is elegendő pénzt biztosítva. Egy XI. századi ír költő és tudós, Flann Manistrech (monasterboice-i Flann) történelmi narratív verseit kezdtem el részletesen elemezni az ír nyelvtörténet, valamint az ír verselés fejlődésének szempontjából. Ezzel párhuzamosan kurzusokra is jártam, mivel nem rendelkeztem diplomával korai ír nyelvből és irodalomból, ami megadta volna a megfelelő alapokat. Közben a modern ír nyelvtudásomat is fejlesztettem, és 1994-ben ismét el tudtam menni az intenzív nyelvtanfolyamra az Ír Tanszék ösztöndíjának segítségével An Cheathrú Ruába.
1996-ban végleg hazaköltöztem, és szerencsémre néhány évvel azelőtt alakult meg két új egyetem Budapesten, illetve annak közelében: a Pázmány Péter Katolikus Egyetem, valamint a Károli Gáspár Református Egyetem, és mindkét helyre kerestek még oktatókat. Én a Károlin kötöttem ki, és már több mint huszonkét éve dolgozom itt, életem első munkahelyén. Ez az időszak egyébként rendkívül mozgalmas volt az életemben, mert férjhez mentem, 1998-ben megszültem az első gyermekemet, 1999-ben befejeztem a PhD-t, 2000-ben és 2002-ben pedig a második és a harmadik gyermekemnek is életet adtam.
Milyen volt akkoriban a Károli?
A Károlinak meg kellett küzdenie egy kialakulófélben levő, fiatal egyetem gyermekbetegségeivel, és ennek során az akkori Angol Tanszéken, amelyet egyébként a neves lexikográfus, a még most, kilencven évesen is aktív Magay Tamás alapított (gondoljunk csak az Országh-Magay-féle angol-magyar szótárakra, amelyeken generációk nőttek fel!), egy nagyon jó közösség alakult ki. Nagy örömmel és lelkesedéssel tanítottam és tanítom ma is az Angol nyelvtörténet, Az angol nyelv változatai, a Lexikológia és lexikográfia, a Bevezetés az angol nyelvészetbe, a Bevezetés a nyelvtudományba című tárgyakat, és ha van rá kapacitásom, akkor az ír nyelvet is.
2009-ben egy új vezetési, vezetői szemlélet lett uralkodóvá az egyetemen, amely felismerte, hogy az intézmény csak úgy lehet sikeres, ha a keresztyén-keresztény értékek képviselete mellett olyan oktatást és hallgatói szolgáltatásokat nyújt, ahol minden szintet áthat a profizmus és a piaci igényekre való gyors reagálás képessége. Engem az új rektor, Balla Péter 2009 augusztusában az Angol Nyelvészeti Tanszék vezetőjévé nevezett ki, amely tisztségről 2017 augusztusában mondtam le. Ezzel párhuzamosan, 2013 és 2016 között akkreditációs és minőségbiztosítási dékánhelyettesi feladatokat láttam el, majd 2016. október elsején lettem oktatási és minőségbiztosítási dékánhelyettes. Az egyetem vezetésének, oktatói és nem oktatói munkavállalóinak is köszönhetően a Károli mára a magyar felsőoktatás fontos és elismert szereplőjévé vált. Nagy örömmel tölt el, hogy az én munkám is hozzájárult ezekhez a sikerekhez, hiszen ebben az időszakban mind a Kar, mind pedig az Egyetem (és az Anglisztika Intézet is) megduplázta a hallgatói létszámát.
Nemrégiben visszaültél az iskolapadba. Mit tanultál?
2016-ban – amikor még nem tudtam, hogy egy újabb dékánhelyettesi ciklus vár – jelentkeztem az ELTE másoddiplomás tanárképzésére, a magyar mint idegen nyelv tanára szakra. (Nálunk is van ilyen képzés, de természetesen dékánhelyettesként nem mehettem a saját karom képzésére.) Visszatekintve a 2016/2017-es tanévre valóban óriási feladat volt ez a munka és a család mellett. Nem is tudom, hogyan volt erőm és energiám végigcsinálni. Ugyanakkor nagyon érdekes volt több mint húsz év után beülni az iskolapadba és vizsgázni, tanítási gyakorlatot végezni, majd életemben először tanári portfóliót összeállítani. Nehéz volt, de rengeteget tanultam. Egyrészt mint tanár, hiszen a pedagógiai módszerek sokat változtak azóta, hogy én voltam diák. Másrészt pedig szeretettem volna kívülről is nézni a saját anyanyelvemet, úgy, ahogyan az angolt, a franciát, az írt és a jorubát tudom szemlélni. Nagyon hasznosak voltak az órák. A nyelvészetiek alól sem kértem felmentést a nyelvtudományi PhD-mra hivatkozva, mivel olyan területekről tanultunk (pl. alkalmazott nyelvtipológia vagy pragmatika), amely területekkel korábban csak érintőlegesen foglalkoztam. Az egyik tanítási gyakorlatomat a Balassi Intézet egyik esti tanfolyamán végeztem (büszke vagyok arra, hogy utána visszahívtak tanítani, ám egyelőre nemet kellett mondanom egyéb kötelezettségeim miatt), a másikat pedig az ELTE-n, ahol külföldi magyar szakos egyetemistáknak tartottam C1 szintű íráskészség- és beszédkészség-fejlesztés órákat. A mentortanáraim is kiváló kollégák voltak. Abból a szempontból is hasznos volt a kurzus, hogy az új pedagógiai módszereket és a magyar nyelvészeti példákat is hasznosítani tudom az egyetemi óráimon.
Milyen tudományos tevékenységet végzel?
Jelenleg két nyelvészeti témájú tanulmányt fejezek be – az egyik az angol egynyelvű szótárakban használt egyik nyelvészeti terminussal kapcsolatos, a másik pedig az ír orvosi szaknyelvvel. Nagy álmom, hogy egyszer majd összeállítsak egy ír-magyar, magyar-ír szótárt, mivel ilyen még nem létezik, de lehet, hogy erre majd csak nyugdíjas koromban lesz elég időm.
Mit üzensz a holnap tanárainak?
Tanárnak lenni rendkívül inspiráló dolog. Néha úgy érzem, hogy minden óra olyan egy kicsit, mint egy színház előadás: kiállok a diákok elé, és megpróbálok valami olyat csinálni, ami érdekli őket, amitől úgy érzik, hogy kapnak valamit. Minden óra és minden csoport más, és a tanárnak folyamatosan keresnie kell, hogy hogyan tud a leghatékonyabban együttműködni az adott csoporttal. Egy tanárnak nagy esélye van arra, hogy hatást gyakoroljon a tanítványaira; ezt a helyzetet felelősen kell kezelni, és meg kell próbálni a lehető legtöbbet kihozni belőle. Én számos régi hallgatómmal tartom a kapcsolatot, és tavaly októberben, amikor a Károli fennállásának huszonötödik évfordulóját ünnepelte, nagy öröm volt számomra volt hallgatókkal találkozni az alumni-vacsorán. Amikor egyetemre jártam, az én évfolyamom volt az első, amelyik leadhatta a tanár szakot, és csak bölcsész végzettséget szerezhetett. Úgy gondolom, életem egyik legjobb döntése volt, hogy én megszereztem akkor a középiskolai tanári képesítést, hiszen ez később segített az egyetemi oktatói munkámban, illetve ennek a végzettségnek köszönhetően voltam egyáltalán jogosult a magyar mint idegen nyelv tanára képzésre is jelentkezni. Nagyon gyorsan változik a világ, és ezzel együtt az információhoz való jutás módja is, a tanároknak pedig folyamatosan lépést kell tartaniuk azzal, hogy az újabb és újabb generációk hogyan viszonyulnak például a lexikális tudáshoz. A legfontosabb üzenetem minden tanár számára, hogy szeresse a diákjait. Csak így lehet és érdemes.