Amikor az igazgatót még...
Köpf Lászlóné írása
Szóval amikor az igazgatót még – méltán – igazgatónak nevezték, vagyis régen (bár időben nem), állt a Budapestre bejövő főútvonal két oldalán egy-egy közoktatási intézmény. Egy középiskola és egy kollégium.
Lehetettek volna ellenlábasok, két „szomszéd várként” konkurálhattak volna egymással. Nem így történt. Partnerként dolgoztak a rájuk bízott fiatalokért.
Kapcsolatuk lehetett volna egy a többi között, de kiemelkedett azok közül, egyedivé tette, hogy a középiskola, egyszerűen csak így nevezték, az „Öveges”, egy országosan egyedülálló programot működtetett. Diszlexiás, diszgráfiás, diszkalkuliás diákok középiskolai oktatását, érettségire történő felkészítését, szakmai képzését végezte.
A kollégium élén Mikes György igazgató úr állt.
Az igazgató elnevezés egy latin szó magyarra fordításából származik. Egyik alakja átvitt értelemben jelentheti azt is, hogy egyenes, közvetlen. Ez ráillett személyiségére. A kollégium szó eredeti értelmében pedig az általa irányított Deák Ferenc Középiskolai Kollégium a tanulmányi és nevelési feladatok ellátása mellett igyekezett valóban otthont nyújtani a meglehetősen rideg építészeti környezetben. A kollégium lakói között ott voltak az „övegesesek” is.
A diákok az ország különböző régióiból verbuválódtak, hisz az Öveges volt sokáig az egyetlen középiskola, mely a sikeres érettségi és szakmai vizsga esélyét biztosította számukra. Ezeknek a fiataloknak – a szülői háztól távol – szükségük volt az iskola mellett a kollégiumi bázisra is.
Mikes kolléga értette ezt, és önálló profilt adott intézményének. Felvállalta ezeknek a diákoknak nem csak az elhelyezését, nem csak szállást adott, hanem a szülői házat avval is pótolta, hogy fokozatosan sajátos „diszlexiás” profilt adott az intézménynek, pedagógiai programjának. Élve a kollégiumi önállóság adta lehetőségekkel – az igazsághoz tartozik, hogy a törekvést a fenntartó, az akkori Fővárosi Önkormányzat is támogatta – megteremtette a sajátos nevelési igényű tanulók intézményes segítésének szervezeti kereteit, szakmai feltételeit.
A kollégium tehát valóban jó otthon volt. Azonban nem csak a diákoknak, hanem a két intézmény együttműködésének is.
Mindez számtalan területen és alkalommal megnyilvánult.
Gyakran találkoztunk. Szükség esetén – például, ha egy-egy tanuló egyéni problémája ezt kívánta – akár napi gyakorisággal is konzultáltunk. Látogattuk egymás rendezvényeit, hiszen a „gyerekeink” közösek voltak.
Rendszeres időközönként közös megbeszélésekre került sor, ülésezett – ahogy tréfásan neveztük – „az együttműködés és kölcsönös segítség tanácsa”, osztályfőnökök, kollégiumi nevelőtanárok, fejlesztőpedagógusok, pszichológusok, szakmai gyakorlóhelyek képviselői, szaktanárok részvételével.
Hogy diákjaink tanulmányaik végén sikeres záróvizsgát tettek, jelentős mértékben a két intézmény közös munkájának is köszönhető volt.
Az együttműködés nem maradt meg az intézményi falak között. Jó otthonai voltak azok a szakmai szervezetek is, melyeknek aktív tagjai, közreműködői voltunk.
Mikes kolléga például a Kollégiumi Szövetségnek. Jelen volt rendezvényein, szervezője, közreműködője volt fórumainak. Utoljára az V. Kollégiumi Konferencián találkoztunk, mely épp a sajátos nevelési igényű tanulók kollégiumi nevelését tűzte napirendre. Meghívott előadónak, szólhattam a sajátos nevelési igény és a szakképzés kapcsolatának problematikájáról.
Jó otthona volt ennek az együttműködésnek a Magyar Pedagógiai Társaság is. Mikes kolléga így lett a Diszlexiás Gyermekek Fejlesztéséért Szakosztály tiszteletbeli külsős tagja.
Én még emlékszem mindezekre. Ő már nem. Rá azonban emlékezünk.