Arcok, kezek, pillanatok
Trencsényi Imre fotókiállítása az Óbudai Kulturális Központban. Körömi Gábor megnyitója
Gyerekkultúra az 1980-as években. A kiállítás május 27-ig látogatható az Óbudai Kulturális Központban, 1032 Budapest, San Marco utca 81.
Levelet kaptam Trencsényi László tanár úrtól.
Kedves Gábor! Imre bátyám, a «jeles tudósító» 85. születési évfordulójára – néhány hetet ugyan megkésve – lakóhelye, Óbuda kora tavasszal kiállítást szervez fotóiból. Ez az anyag volt a 70. születésnapján a Marczin, Szakall Judit tartotta a megnyitót. Ha úgy hozza a sors: vállalnád a megnyitót március 11-én késő délután? Nos?
A kedves invitálásnak nem lehetett ellenállni. Több személyes kötődés miatt sem, hiszen az említett időszaknak magam is tanúja és (lélekben legalábbis mindenképpen) szereplője voltam. A Marczibányi Téri Művelődési Központban ez az anyag a Pillanat Galéria utolsó utáni kiállítása volt, ez egy másik személyes szál, de fontos szál. Így aztán a sors kegyelméből és a kedves unszolás hatására 2022. március 11-én az alábbi szöveg hangzott el az Arcok, kezek, pillanatokcímű kiállítás megnyitóján.
Előd Nóra gyermekei készítettek az ünnepelt hetvenedik születésnapjára egy játékot, mely belekerült Nóra Hétszínvirág című kötetébe. Évtizedről évtizedre eseményeket soroltak fel, és személyes megjegyzéseket kértek az ünnepelttől. Most valami hasonlót kérek én is a hallgatóságtól, de csak a nyolcvanas évekről.
A játék neve: Ha azt mondom… Egy-egy hívószóra kell reagálni egy másik szóval. Mondjuk, „ha azt mondom, Csillebérc” – mondj rá egy válasz szót…
Tudom, sokunknak sokféle szó eszébe juthat, nincs mindent lefedő egy szó, de most mondjuk ki, ami elsőre eszünkbe jut a hívószóról a nyolcvanas évek tükrében.
Persze vannak közöttünk olyanok is, akik még nem éltek ebben az évtizedben, nekik is szól ez a kiállítás, hiszen a múlt egy fontos darabját örökíti át.
A nálam szemérmesebbek nyugodtan megadhatják a választ magukban is.
Ha azt mondod Pécs… én azt mondom, gyermekszínjátszó fesztivál. (Megjegyzés az olvasónak: a pécsi gyermekszínjátszó fesztiválokkal kezdődött a magyar gyermekszínjátszás megújulása a hetvenes években, sok nagyszerű csoport és sok kiváló rendező talált itt megerősítést, elismerést és támaszt napi küzdelmei után.)
Ha azt mondod, Bag… én azt mondom, Fapihe. (Ismét megjegyzés az olvasónak: a Pest megyei településen dolgozott, alkotott Fodor Mihály Csokonai díjas pedagógus, kinek Fapihe gyermekszínjátszó csoportja Misi haláláig meghatározó része volt a magyar gyermekszínjátszásnak. Erről a kis településről nem csak a színjátszók híresek, hanem a néptáncosok is, a szintén Csokonai-díjas Bagi Muharay Népi Együttes csoportjai.)
Ha azt mondod, ÁMK… én azt mondom, Feith Bence. (Feith Bencéről nálam hivatottabbnak kellene beszélni. A hajdani Csepeli Általános Művelődési Központ, melyet aztán Nagy Imréről neveztek el, de ez már csak az az általános iskola nevében él tovább, az intézmény darabjaira hullott. Az ÁMK első igazgatója volt 1984-től 2005-ig, életművében a legfontosabb szempont mindig a közösségformálás és az együttműködés volt.)
Ha azt mondod, játszóház… én most azt mondom, Térszínház. (A sok-sok játszóházi élmény mellett most különös aktualitást kapott a Térszínház, hiszen Bucz Hunor 2022. március 3-án ment el.)
Ha azt mondod, népművelő… én azt mondom, Kecskés Jóska. (Számomra a Gödöllői Petőfi Sándor Művelődési Központ igazgatója a minta. Segítőkészsége, munkabírása, vezetői hozzáállása, alázata olyan példa, melynek hatékonyságával lehet ugyan vitatkozni, de az attitűdjével aligha.)
Trencsényi Imre fotói több mint harminc év távlatából olyanok, mint egy sűrített, képes leltár – egy időszak közművelődésének, oktatásának-nevelésének leltára.
Abból az időből, amikor még nem volt rendszerváltás, még sötét és igazságtalan rendszer volt a mai narratíva szerint, amikor az emberek egy szocializmus nevű elnyomó rendszer foglyai voltak. Amikor nem lehetett nyugatra utazni (de, lehetett) és nem lehetett kimondani, amit gondolunk (de, lehetett).
Amikor még a mi álmunkat is szovjet katonák őrizték (mondjuk, azt tényleg őrizték).
Amikor még nem volt GDPR, és nem kellett szülői beleegyező nyilatkozatokat begyűjteni minden egyes fényképezés előtt.
Trencsényi Imre 1935-ben született Budapesten, 1958-ban lett magyar-történelem szakos tanár az ELTE-n, két év tanítás után felvették a Színház- és Filmművészeti Főiskolára dramaturg-kritikus szakra, 1965-ben végzett, 1977-ig az Állami Déryné Színházban dolgozott dramaturgként.
1979-től 1989-ig a Népművelés című folyóirat SZÍN-KÉP című amatőr művészeti mellékletét szerkesztette. A lap munkatársaként folyamatosan járta az országot, és az amatőr művészeti mozgalom minden fontos helyszínén és eseményén jelen volt. Ezekről képben és írásban számolt be a Népművelés és a SZÍN-KÉP melléklet hasábjain.
A szerző bevallott célja a jó pillanatok elkapása volt. Praktica fényképezőgépének cserélhető keresőjében megjelent a nyolcvanas évek sok fontos közművelődési pillanata. Nehézség és feladat, hogy ezeket a pillanatokat úgy kellett dokumentálni, hogy nem volt hozzá plusz világítás, hiszen az megzavarta volna a produkciót. A 400-as fényérzékenységű film bizony itt-ott szemcsés, de talán épp ez teszi igazivá és nem beállított műtermi fotóvá az elkapott pillanatokat. Ilyen kincseket talál az ember a Fortepanon is, s most itt Óbudán egy teljes tematikus kincsestár került kiállításra.
Újságíróként hívták amatőr fotósokat zsűrizni – ezután kezdett ráérezni arra, hogy mi a lényege a fotózásnak, majd bővültek ismeretei és tapasztalatai, megismerte a fotós szakirodalmat is.
Még az Új Tükör című újságnál történt, hogy a kiszállásokon Imre mindig szeretett belemenni a beszélgetésekbe, így a szerkesztőség fotósa sokat várt, unatkozott. A szerkesztő, Nógrádi Gábor megkérdezte Imrétől – „Te nem tudsz fényképezni?” És tudott. Így egyszerűbb is volt mindenkinek, hogy Imrét egyedül is ki lehetett küldeni egy eseményre.
Még egy meghatározó pillanatot említett Imre. Volt egy falusi népünnepély, ahol egy fazekasmestert körbeálltak a gyerekek – Imre gyermekarcokat fotózott (boldog GDPR-mentes békeidők), majd a fotókat átnéző Keleti Éva épp ezeket a fotókat félredobta azzal a megjegyzéssel, hogy „ezek csak statiszták”. „Nekem az volt a lényeg, hogy ezek a gyerekek feszült figyelemmel nézik, és teli vannak örömmel és lelkesedéssel” – mondta Trencsényi Imre Skype-os egyeztetésünkkor, és már ekkor látszott, hogy a fényképes tudósításokban neki mi a fontos.
Gabnai Katalin ezt írta a 2005-ös kiállítás ajánlójában:
Azokra figyelt, akik másokra figyelnek. … Interjúvolt és fényképezett tanárokat és gyerekeket, népművelőket és népművészeket, megmutatott és fölfedezett olyanokat, akiket szükség esetére számon tartanak, de akikkel (a világnak ezen a táján) végül nemigen számolnak – írta némi elkeseredéssel a nyolcvanas években készült képek margójára.
Érdemes a fenti a mondatokat még egyszer elolvasni…
Gabnai Katalin szavainak szerencsére ellentmond, hogy most mégis itt a kiállítás 2022-ben, és mégis erről a nyugtalan, számomra az ébredés éveit jelentő évtizedről beszélünk, melynek fekete-fehér lenyomatait láthatjuk a falakon függő tablókon. Az itt-ott megkopott emlékezet két rejtvényt is felad számunkra, kérem, aki tudja, segítsen, hogy a képfeliratokban rejlő két kérdőjel kinek a nevét takarhatja.
A leltár, bár töredékes és szubjektív, mégis bizonyíték arra, hogy a nyolcvanas évek a népművelés és a pedagógia szempontjából nagyon fontos évtized volt.
Leltár és bizonyíték
- a népművelésről,
- az amatőr művészeti mozgalomról (néptánc, hagyományápolás, színjáték, kézművesség stb.),
- a fotódokumentációról (a fekete-fehér képek erejéről),
- végül Trencsényi Imréről, a krónikásról.
Arcok, kezek, pillanatok – Helyek, nevek, események
Indulhat egy újabb asszociációs játék…
Helyszínek: ahol valami történt – Jászfényszaru, Újpest, Marczibányi tér, Gödöllő, Csillebérc, Bag, Szentendre, Boldog, Csepel, Fót, Csenyéte, Debrecen, Bécs, Békéscsaba, Martonvásár, Sármellék…
Mondhatnám, hogy van-e, aki e helyeket nem ismeri? ÉS VAN.
Személyek: Fabulya Lászlóné, Hollós Jocó, Szmolár Erzsébet, Papp György, Iglói Éva, Fodor Misi, Kovács Andrásné Rozika (akit februárban temettünk), Váradi István, Szakall Judit, Bucz Hunor (márciusi halottunk), Salamon Ferencné, Palya Bea (aki még gyermekként tűnik fel az egyik bagi fotón), Várhidi Attila, Baranyai Gizi, Móka János.
Akad-e, akinek ezek a nevek már csak vizsgatételek de személyesen nem találkozott, nem találkozhatott velük? AKAD.
Események: néptánctalálkozók, gyermekszínjátszó fesztiválok, népművészeti programok, kézműveskedés, komplex művészeti és művelődéstörténeti táborok, ÁMK-s művészeti foglalkozások, európai gyermekszínjátszó műhelytalálkozó, anyanyelvi tábor (amit még Péchy Blanka javaslatára alapítottak).
Van-e olyan, akinek meg kell magyarázni az ÁMK, a komplex művészeti tábor, a Csillebérc szavak jelentését? HAJJAJ.
AZ MARAD MEG, AMIT LEÍRUNK
Meg a foglalkozások, előadások, próbák emlékezete fejünkben. És a gyerekek, akik ma már minden bizonnyal apukák, anyukák, sőt nagymamák, nagypapák lehetnek.
ÉS A KÉPEK.
Mi tűnik fel a képeken? Először talán az egyszerűség, a pózolás hiánya. Aztán a szegénység, ami a kivénhedt Skodában játszó csenyétei roma gyerekeknél a legszembetűnőbb. A gazdagság – a népi kultúra és a hagyomány gazdagsága. És végül, de talán a legfontosabb elemként – az öröm. A tánc, a játék, az alkotás öröme.
A „népművelés” szó ma már megkopott és talán kicsit lesajnált jelentése – a világot munkánkkal jobbá tenni. Munkánk – ismét Gabnai Katalint idézve – találkozások létrehozása.
Találkozunk az otthon és az iskola közötti térben – foglalkozásokon a közművelődési intézményben (művelődési házban, úttörőházban ifjúsági házban). Az ÁMK-ban (az élethosszig tartó tanulás színterén), a táborban – megint csak fontos nevelési és közművelődési helyszín.
Tegnap, amikor itt jártam a San Marcóban, láttam karatebemutatót, balettórát, művészeti foglalkozást – egy élő és izgalmas intézményt a lakótelep közepén. Végiglapoztam a műsorfüzetet, és színes kulturális élet köszöntött Óbudáról, ahol öt évet lakunk mi is a 90-es évek végén a Pacsirtamező utcában. Kívánom, hogy sok olyan látogató forduljon meg a színházteremben, akik rácsodálkoznak a kiállításra.
És ne csak közeli múltunk lenyomatait vegyék észre a fekete fehér képeken, hanem a mai kultúra, gyermekkultúra előzményeit is, ami egy-egy foglalkozásban, játszóházban, nyári táborban reményeim/reményeink szerint máig is él.
Köszönöm, hogy meghallgattak. A kiállítást ezennel megnyitom.
A megnyitó beszéd után jött Trencsényi Imre, és tablóról tablóra haladva végigmesélte a kiállítást, megállva egy-egy fontosabb pillanatnál, aztán jött Trencsényi László tanár úr, és néhány kiegészítő információval segítette a visszaemlékezést. A résztvevők megnézték a képeket, megették a pogácsát, és megitták az üdítőt. A színházterem falain pedig ott maradtak egy korszak számunkra fontos képei.