Fóti Péter: Az iskolai osztály

By knauszi on 2014. ápr. 10. - 12:03
Iskolai osztály Budapesten az 50-es évek végén (magántulajdon)

Hierarchikus csoport vagy demokratikus közösség?

Sokak számára nem világos, hogy a mai iskolai osztályok (beleértve az osztályban tanító tanárokat) nagymértékben hasonlítanak a történelemből jól ismert diktatúrákhoz.

Fóti PéterA világ iskolarendszereit már a 19. század elejétől fogva fokozódó bürokratizálódás és kormányzati ellenőrzés jellemzi. Az 1800-as évek végétől kezdve az ipari társadalom egyre centralizáltabb lett, a politikai életet egyre inkább a pártok határozták meg, kiépült a jóléti állam, aminek az iskolarendszerre is nagy hatása volt. A gazdasági élet elitje igyekezett befolyást gyakorolni a képzési rendszerre és meghatározni azt, hogy a következő nemzedék mit és hogyan tanuljon. Az állami bürokrácia is egyre inkább hatást gyakorolt az iskolai életre, a pedagógiai gondolkodásra. Ebben a gondolkodásmódban központi szerepet játszott egy alapvetően militarista felfogás, amely egy felülről jövő parancsuralmi rendszert hozott létre az iskolákban és az osztályokban: merev fegyelmet, megkérdőjelezhetetlen tanári utasításokat.

Természetesen ez idő alatt más eszmék is életre keltek, amelyek az iskolai életet, az iskola egészét más alapokon képzelték el. Egy fontos lépés volt az iskolarendszer alternatív elképzelése terén a Summerhill Iskola megalapítása 1921-ben. Az alapító A. S. Neill iskolájával azt tűzte ki célul, „hogy egy olyan hely legyen, ahol a gyerekek felfedezhetik önmagukat, saját helyüket egy önkormányzó demokratikus közösség nyújtotta biztonság keretei között.”1 A ma is működő iskola először teremtett egy olyan szervezetet, amelyben a gyerekeknek is befolyásuk volt az iskolai életre, az órarendre, a tanított témákra. Neill meggyőződése volt, hogy a tradicionális iskolarendszer rossz irányban működött és működik. „Az iskolai munka, amit a serdülők végeznek idő-, energia- és türelempazarlás. Elrabolja a fiatalságtól a játékhoz való jogot – öreg fejeket helyez fiatal vállakra.” Neill eszméi nagy hatást gyakoroltak az iskolarendszer reformjára. Forradalmi elvei – a közös tanár-diák önkormányzat, az órák látogatásának nem kötelező jellege – befolyást gyakoroltak és gyakorolnak ma is a pedagógia gondolkodásra, még ha mindezek nem is elfogadottak széles körben ma sem.

Az iskolát számos jogtalan kritika érte: nincsenek szabályok, a gyerekek tanulmányi eredménye elmarad a lehetőségektől, drogoznak, korai terhességek fordulnak elő. A felsorolt érvek egyike sem állta meg a helyét. Mind a mai napig nem fordult elő korai terhesség, nincs drogprobléma, és a tanulók iskolai teljesítménye is átlag feletti.2 Semmiképp nem lehet szó a törvények hiányáról: az iskolának több mint 200 törvénye van, több, mint más iskoláknak, de a normál iskoláktól eltérően ezeket az iskolagyűlés fogadja el, ahol a gyerekeknek és a felnőtteknek egyenlő szavazati joguk van. Ennek alapján Summerhill jogosan nevezheti magát „az első gyerek (és felnőtt) demokráciának”.3

A pedagógiai gondolkodásmódban nemzetközi szinten egyre erősebbek azok a hangok, amelyek azt hirdetik, hogy a gyerekeknek legyen lehetőségük arra, hogy a demokráciáról alapvető tapasztalatokat szerezzenek már iskolai pályafutásuk kezdetén. Erősödjenek meg azáltal, hogy megértik a demokrácia elveit beleértve az egyenlőséget, az emberi jogok koncepcióját. A mellé az igazság mellé, hogy a demokráciát tanulni kell, hogy az ember éljen vele, felzárkózik a másik igazság is, hogy a demokráciát meg kell élni ahhoz, hogy az ember megtanulja azt.

Mindezek az elvek csak lassan, visszaesésekkel tarkítva változtatják az iskolák életét. Az előrelépések és visszaesések törvényi szabályozásokban is megmutatkoznak. Az 1960-as évek diákmegmozdulásai, sztrájkjai és demonstrációi is nyomot hagytak a gondolkodásmódon és a törvényhozáson. Ez volt az az időszak is, amikor Summerhill hatása a legerősebb volt. Bár sokan ez után az időszak után arról beszéltek, hogy Summerhill modellje megbukott, valójában Summerhill befolyása megmaradt, és ma számos iskola alapvetően a summerhilli elvekre épül, és Summerhill befolyása a tradicionális iskolarendszerre továbbra is kimutatható. A diákok részvétele így ma már több évtizedes tapasztalatra tekint vissza. A probléma abban van, hogy gyakran az iskolákban a kompromisszumkeresés csupán oda vezet, hogy a reformok hatástalanok, érzékelhetetlenek lesznek a mindennapi életben, és így nem kapják meg a szükséges támogatást a diákok részéről. Ebből az ördögi körből csak lassan lehet kitörni, a jó gyakorlatok és az elvek bemutatásával.

Sokak számára nem világos, hogy a mai iskolai osztályok (beleértve az osztályban tanító tanárokat) nagymértékben hasonlítanak a történelemből jól ismert diktatúrákhoz. Az osztályok egy hierarchikus csoportot képeznek, amelyben általában a tanárok a főnökök, ahol erősek a belső ellentétek, ahol mindenki a maga fontosságát hangsúlyozza (tanár és gyerek is), ahol a hatalom egy kézben fut össze, ahol minden szabály a főnök által mereven rögzített. Az ellenségeskedések ezekben az osztályokban rombolóan hatnak a gyerekekre és a felnőttekre. Ez a romboló hatás megmutatkozik a lelki egészség rossz alakulásában és a tanulási képességek romlásában is. Ezekben a csoportokban erős a félelem minden szereplőben. A főnökök saját helyzetüket féltik, az alávetettek félnek a főnököktől. Az egész rendszer merev, nem alkalmazkodik a tagok igényeihez, azokat passzivitásra szoktatja. Ha a hatalom szorítása meggyengül, akkor anarchikus állapotok alakulnak ki mindaddig, míg egy új erős kéz meg nem jelenik. A demokratikus fejlődéshez hiányoznak a tapasztalatok, és hiányzik az azt segítő elméleti tudás is.

Mindezekkel szemben hangsúlyozta Homer Lane4, az első, ma már nem létező gyerek-felnőtt köztársaság alapítója, hogy „a tanár, aki osztályát a büntetésektől való félelemmel kormányozza, a gyereket ellentmondásos viszonyba taszítja a társadalommal. Taníthatja a gyerekeket pontosságra az aritmetikán keresztül, a gondolatok kifejezésére az olvasáson keresztül, de nem taníthat neki társadalmi felelősségtudatot a történelem tanításával úgy, hogy hirdeti, a köztársaság jobb, mint az önkényuralom, az osztályteremben mégsem köztársaság van, hanem önkényuralom.”

Mindezekért Lane és tanítása nyomán többen mások is azt hangsúlyozzák, hogy az iskolai osztályok hierarchikus csoportjai demokratikus közösségekké alakulhatnak, ha a következő elveket követik: az osztályokban alapvetően szükség van olyan megbeszélésekre, amelyeknek hatalma van az osztály életét megváltoztatni. Az ilyen osztálygyűléseken a hatalom jelenléte azt jelenti, hogy ott a többségi elv érvényesül, és mindenkinek – tanárnak és gyereknek – egyenértékű szavazata van. Az osztályok életében világos kép kell éljen az egyéni, a kisebbségi és a többségi jogokról, a közöttük kialakuló konfliktusokról, azok ideiglenes megoldási módjáról. Mindezek biztosíthatják, hogy az iskolai osztály köztársaság legyen, annak pozitív jellemzőivel: az egyes osztálybeli klikkek helyett mindenki megtanulhat a közösség egészének javáról gondolkodni. A közösségi gyűlések értelme az, hogy ott közösen megoldásokat keressenek, hogy egymásnak tanácsokat adhassanak, hogy egymást megértsék. Az ilyen osztályközösségekben a hatalom megosztott, a szabályok változnak, az osztály tanulóinak és tanárainak igényei szerint. Az osztálybeli emberek lelki egészsége rendben marad, korábbi traumák meggyógyulhatnak, a tanulási képességek fejlődhetnek. Az osztályban a félelem szintje csökken, minden tag előtt sokkal inkább cselekvési lehetőségek bontakoznak ki, amelyek között választhat. Ez igaz az osztály életére vonatkozóan is (a közösség szolgálata – amely nem mindig csupán teher!) és a tanulás világára is, amelyet az jellemez, hogy a tananyag egyre jobban megfelel a gyerekek és a tanárok igényeinek. Mindezekkel már vázoltam is az osztály demokratikus életét, amelyet a tagok nem csupán megtanulnak, hanem meg is élnek. Megtanulják az osztálygyűlések vezetésének művészetét, az osztályban előforduló konfliktusok kezelését. (Itt nem csupán a gyerekek egymás közötti konfliktusaira, hanem a gyerek-tanár konfliktusokra is gondolok.) Az osztály életében így lehetőség nyílik arra, hogy a gyerekek közül néhányan a törzsi társadalmak „véneihez” hasonló szerepet töltsenek be, akikkel érdemes nehéz helyzetekben konzultálni, akikhez érdemes tanácsért fordulni. Az ilyen kis demokratikus közösségekben élő emberek számára világossá válik, hogy nem tehetik meg mindig mindazt, amit szeretnének. Ugyanakkor tudják, hogy mi a szabadságuk területe, és miben kell kompromisszumot kötni a többiekkel (a többi gyerekkel és tanárral). Tudják, hogy ha a közösen meghozott szabályokat megszegik, az következményekkel fog járni rájuk nézve, ugyanakkor tudják, hogy funkciójuk az is, hogy ellenőrizzék a többieket, ha azok szegnék meg a szabályokat. Tudják, hogy a szabályokat a tanárok is megszeghetik, akiket ezért ugyanúgy felelősségre lehet vonni. Mindezek egy olyan atmoszférát teremtenek az osztályban, ami kedvez a tanulásnak. A tanulás többé nem holt ismeretanyag bemagolása és visszaöklendezése lesz, hanem tanulás egymásról és a világról egymás segítségével.

Az ilyen osztályokra alapozó iskola számos vonatkozásban más lehet, mint a mai szokásos iskola. Az osztály szintű tanácskozások mellett iskolai szintű tanácskozásokra is szükség lehet. Ezek a tanácskozások is az iskolában megosztott hatalom egy részének birtokosai, ellenőrzői, alkotói. Mindezek mellett az iskolai hierarchia merevsége csökken, a hierarchia laposabbá válik. Az egész iskolában csökken az erőszak jelenléte. A tanulástól való elfordulás helyett az iskola egy izgalmas hellyé válhat számos olyan gyerek számára, akik korábban csak testben voltak jelen az osztályokban. Az egyes osztályokban újfajta tevékenységek bukkanhatnak fel, az egyes osztályok között elképzelhető lesz ideiglenes tanulócsere. 

Mindezekről Summerhill szemszögéből 2012 nyarán egy látogatói napon ezt mondták Summerhill vezetői.

A tradicionális iskolát kis lépésekben is meg lehetne alapvetően változtatni. A világ ma eltelve sikerorientáltsággal nem akar Summerhilleket, nem akar egyéniségeket. A világban nagyon erős, amit mi bullyingnak, hierarchikus gondolkodásnak, rejtett vagy nyílt erőszaknak mondunk. Szeretjük megmutatni olyan gyerekeknek, akik „gyerektanácsokban” (DÖK) ülnek,  azt, ahogy mi itt élünk, hogy milyen az „igazi” önkormányzás. Manapság ezeknek a diákönkormányzatoknak nincs semmi hatalma, nem szavaznak semmiről, ami igazán fontos. Ezért az egyik fontos változásnak tartanám, hogy ezek a tanácsok valóban jelentős dolgokról dönthessenek, olyan dolgokról, amiket maguk fontosnak tartanak. Lehet ez az, hogy milyen ruhát hordunk az iskolában, hogy milyen kekszeket ehetünk a szünetekben, vagy pl. hogy mikor és milyen hosszú szünetek legyenek, milyen hosszúak legyenek az órák. A mai világban ezek a diákönkormányzatok olyan dolgokról tanácskoznak, amelyek a felnőtteknek fontosak. A gyereknek hatalmat kellene kapniuk azokban a kérdésekben, amik számukra fontosak. Mostanában gyakran hallunk olyasmiről, hogy a gyerekek dönthetnek arról, hogy ki tanítsa őket. De ezek a döntések megint csak hamisak, mert hirtelen ilyen döntéseknek teszik ki őket, anélkül, hogy erre felkészülnének. Döntéshozónak lenni, ez egy olyan dolog, amit meg kell tanulni. Ez nálunk lehetséges, más iskolákban azonban gyakran enélkül engedik dönteni a gyerekeket, akikre azután rögtön rá is bizonyítják, hogy döntésképtelenek.

A másik fontos pont az lenne, hogy legyen egy rendszer, amely biztosítaná azt, hogy egy gyereknek joga legyen ne egy bizonyos osztályban lenni. Nem szabadságról beszélek, mert ez nem működne a tradicionális iskolában, és nehéz lenne átvinni a gyakorlatba. Inkább azt gondolom, hogy lennie kéne alternatíváknak. Valami művészeti dolog vagy famegmunkálás vagy dráma, ahova a gyerekek mehetnek, ha nem akarnak valamilyen órán részt venni. Mert ma a tanárok abban a lehetetlen helyzetben vannak, hogy rendet, fegyelmet kell tartaniuk, és ezért nem tudják azt mondani a diákjaiknak, amit mi mondhatunk: „ha nem akarsz itt lenni, akkor menjél ki!” Néhány képzelőerővel megáldott ember biztosan ki tudna valami ilyesmit találni.

Ma annyi mindent kell tanulni! Jobb lenne, ha azt mondanánk: „itt van 12-féle tárgy, ebből neked csak 6-ot vagy 7-et kell tanulnod.” Emellett maradnia kellene időnek játszani is. Ez is nagy változás lenne. Itt Summerhillben a tanár segít, ha a gyerek tanulni akar. De nem tanít kéretlenül. Ami a tradicionális iskolában történik, az tökéletesen rossz felállás, ugyanis ott mindent a tanárnak kell csinálnia. Bármi történik ott, azért ő a hibás. Ezt a feje tetejéről a talpára kéne állítani, és azt mondani: a tanulók azok, akiknek aktívnak kell lenniük. Hiszen hiába cipeljük a lovat a kúthoz, ha nem akar inni. Szembe kellene nézni azzal, hogy lehet, hogy a tíz emberből, akit ránk bíztak, talán csak egy akarja megkapni azt, amit nyújtani akarunk.

Mindezek a változások támogatást kaptak nemzetközi szintéren is, amikor 1989-ben az Egyesült Nemzetek Szervezete elfogadta a gyerekek jogairól szóló konvenciót. Ebben a konvencióban rögzítették, hogy a tanárok szerepének is változnia kell az iskolában. Nem csupán védelmeznie, és mechanikusan tanítania kell a gyerekeket, hanem tárgyalópartnerként és facilitátorként kell fellépniük. A gyerekek szerepe több kell legyen, mint a passzív befogadás. Ezért foglalkozik a konvenció 12 pontja külön is a gyerekeknek a döntési folyamatokban való részvételével.  Mindez nem csupán az iskolára vonatkozik, hanem a családokra és az iskolánál nagyobb közösségekre, községekre, városokra, országra és a földre mint egészre is. A gyermeki jogokat csak a gyerekek részvételével szabad megalkotni. Ugyancsak be kell vonni a gyerekeket abba a folyamatba, hogy ellenőrizzék, megkapják-e az őket illető jogokat. A gyerekek alapvető részvételi joga szükséges ahhoz, hogy érezzék, hogy a világ a legkisebb egységtől a legnagyobbig az ő világuk. Képeseknek kell lenniük befolyásolni a döntéseket, el kell tudják mondani véleményüket. Természetesen azt is tudniuk kell, hogy nem lesz mindenben automatikusan igazuk, de ez a demokrácia természete. Mégis csak ebben a rendszerben érhető el az, hogy tapasztalataik növekedésével hozzáértésük és így befolyásuk is növekedhessen.

További olvasmányok

Jerry Mintz: Szabadság és demokrácia az oktatásban. Eötvös Kiadó, 2013.

Látogatók napja Summerhillben (2012 május)

Fóti Péter – Miskolczy Zsuzsa: Részvételi demokrácia és az iskola. Népszabadság 2013 március 22.

Fóti Péter: Az unortodox tanár / Galamus

A szerzőről: 
Fóti Péter