Bányai Sándor és az élménypedagógia
Arra törekszem, hogy olyan helyzet hozzak létre, ami kimozdítja őket a jólismert komforthelyzetből.
Mint az közismert, a Szabadság téri polgárjogi mozgalom, az Eleven Emlékmű beszélgetőkörében hétről hétre más-más témáról kezdeményeznek a szerkesztők dialógust. Ezeken a délutáni-esti beszélgetéseken sok szó esett – jeles vendégek, másfelől a járókelők részvételével – például az emlékezetpolitikáról, a demokrácia és az autokrácia értelmezéséről, a szabadság lehetőségeiről. De gyakran lett – szinte közkívánatra – a beszélgetések témája a nevelés ügye. Volt már szó a magyar óvodapedagógiáról mint hungarikumról, az ifjúságügyről, az általános művelődési központokról, az esélyegyenlőségről, a roma gyerekek tanodáiról és iskolázásáról, drámapedagógiáról, szakképzésről, gyógypedagógiáról. Ebben a körben került sor december 5-én a beszélgetésre az úgynevezett élménypedagógiáról ennek jeles hazai szakemberével, Bányai Sándorral. Ez az írás – alapvetően monológgá szerkesztve – e beszélgetés szerkesztett változata. (Több kérdező is volt: a beszélgetőkör résztvevői ezen a koratéli estén.)
Mi a legitimitása a szakmában az élménypedagógiának? Hiszen a kormányzati oldal szakértői 2011 óta azt hangsúlyozták, hogy a pedagógusok eszköztelenné váltak napjaink gyerekéletének kihívásaival szemben, eszközt kell, hogy adjon a hatalom a kezükbe: akár nádpálcát, szigorúbb iskolai szabályokat, fegyelmi fenyegetések erősítését, az iskolából való eltávolítás lehetőségeit. Ezek voltak a kormányzat problémamegoldó képességének alapvető vonásai. Miközben megismerhetjük: e kihívásokra van hatásosabb, fájdalommentesebb megoldás. Például az élménypedagógia.
S egy technikai-ügyrendi kérdés: az Eleven Emlékmű beszélgetésein szigorú rendben a „moderált beszélgetés” szabályai érvényesülnek, mindenkit meghallgatunk, mindenkinek ki kell várnia sorát, nem vágunk egymás szavába, az érzelemnyilvánításnak is csak egyezményes kézjelei illendőek. Összefér-e ez az élménypedagógia érzelmi telítettségével?
De hiszen az élménypedagógiai foglalkozások beszélgető-feldolgozó részében ugyanezek a szabályok. Legyen bármiféle jel, jelzés… – akár egy majomformájú plüssbaba, aki a kezébe fogja, annak áll jogában szólni, s ha befejezte, átadhatja másnak.
Térjünk a tárgyra. Egy élménypedagógiai foglalkozás két fő részre oszlik. A tevékenységre magára, és az ezt követő feldolgozásra, feldolgozó beszélgetésre. Éppen ez utóbbi teszi többé, mássá, mint egy egyszerű játékfoglalkozás. A feldolgozás elengedhetetlen része a folyamatnak. Attól lesz élménypedagógiává, hogy az élményszerű tevékenységet ez a feldolgozás követi. Tevékenysége válogatja, hogy miféle szervezeti formában játszódik, csoportban, kiscsoportban, párban, akár fa tetején, a feldolgozás többnyire teljes körben zajlik. Körbeülünk. Én kiválasztok egy eszközt, jobbára olyat, amivel játszottunk korábban, vagy éppen az emlegetett ártatlan plüssállatot, s a beszélgetés során a moderált beszélgetés eljárását alkalmazom.
Óvodásoktól szépkorúakig volt alkalmam már foglalkozást vezetni. Igaz, nem egyszerre. Előnyösebb a homogén korosztály, nyilván kinek-kinek aktivitásának megfelelő tevékenység és fogalmi készletének megfelelő szintű feldolgozás. Más kérdést teszek fel az óvodásnak, aki annyit mond: jó volt, s a következő gyerek már nem tud mit hozzá tenni. Más a feldolgozás egy felnőtt közegben.
De most már bemutatkoznék.
Bányai Sándornak hívnak. 54 éves vagyok. Éppen holnap lesz a születésnapom. Eredeti végzettségem tanító. Érdemi iskolai pályafutásom 1990 körül a jeles innovációiról, fiatalos lendületéről annak idején jól ismert Kontyfa Utcai Általános Iskolában indult, ahol pályatársaim mellett Sári Lajos igazgató úr irányítása alatt bontogattam szárnyaimat. Ismeretségünk korábbi, még az emlékezetes Gyermekérdekek Magyarországi Fóruma idejéből származik. És ne hagyjuk ki az eszmélés éveit az úttörőmozgalomban, az 1020. sz. Zrínyi Miklós Úttörőcsapatot Pestlőrincen. Ez olyan iskola, olyan csapat volt, melyben erős hagyomány volt: akik kijárták a nyolcadik osztályt, ott maradtak önkéntes segítőnek, „ifinek”. Ez a minta meghatározta a boldog táborozások éveit, én is ilyen szeretnék lenni, közéjük tartozni, álmodoztam, az ififiúk vagányok voltak, az ifilányok meg szépek. Tizennégy éves koromban elkezdtem nálam fiatalabbakkal foglalkozni, s ez azóta is tart.
Tanítóképzőt végeztem, osztálytanító sose voltam. A Kontyfa utca 800-900 diákja közt én voltam a szabadidőszervező. Tán első az országban, akinek ez volt a dolga, koordinálni az iskola gyermekkulturális és szabadidős tevékenységeit. Ez a támogató igazgatóval a hátam mögött megannyi gyermekrendezvény és megannyi önmegvalósítás volt. Közben megalakítottuk a Zabhegyező Gyermekanimátorok Egyesületét, az első civil animátor szervezetet, alapító tag voltam. Mindez együtt határozta meg pályakezdő koromat.
2004-ben egy pályázat kapcsán volt alkalmam eljutni Pittsburghbe egy alapítvány meghívására. Ösztöndíjjal tanulmányozhattam az élménypedagógiát. A „vas és acél városa” nagyon magyar város volt, rengeteg árva gyerekkel, rengeteg nehéz életű gyerekkel. Egy olyan alapítvány vendége lehettem, mely 130 éve foglalkozik halmozottan hátrányos helyzetű gyerekekkel. Itt derült ki, hogy amivel eddig foglalkoztam, az élménypedagógia, csak ezt eddig nem tudtam. Megismertem, az élménypedagógiát, mint önálló pedagógiai kultúrát.
Mint mondtam, a fő különbség a feldolgozásban volt. A Kontyfában is rendezvényeket szerveztük, s amikor lezajlott, hozzákezdtünk a következőhöz. Később megértettük, hogy a rendezvény után le kell ülni, megbeszélni, feldolgozni, mit kell legközelebb másképp csinálni. A szociális kompetenciák fejlesztése felé indultunk el tehát az élménypedagógiával. Nem tantárgyi, nem tantárgyhoz kötődő, hanem általános nevelő értéke van. Meggyőződtem, hogy erre szüksége van a gyerekeknek.
13 éve jöttem haza az USA-ból, azzal a szent elhatározással, hogy én élménypedagógiát fogok tanítani. Már volt akkreditált pedagógus-továbbképző programom, rendezvény- és táborszervezésről szólt, de érdeklődésem az élménypedagógia felé fordult, e témában enyém volt az első akkreditált képzés. Mára ezt közel 3000 ember végezte el szerte a Kárpát-medencében (határon túli magyar pedagógusokkal is dolgozom, jó a kapcsolatom velük).
Az 50. születésnapomhoz közel egy élénk tantestületi vitában megkaptam, hogy nekem könnyű, jönnék csak be a 7. osztályba, megtudnám, mi a magyarok istene. Erőt vettem magamon, hogy újra elkezdjek gyerekekkel foglalkozni. Való igaz, a pedagógusokkal könnyebb volt, képzettek voltak és motiváltak… (már ahol képzettek voltak, és motiváltak…)
Újra elkezdtem gyerekekkel foglalkozni, fejlesztő élménypedagógiai foglalkozásokat vezetni, hogy ne szűnjön meg a kapcsolatom a gyerekekkel.
Ennyi a történetem dióhéjban.
Van egy kalapom. Két szerepben vagyok, amikor a pedagógusoknak képzést tartok. Az egyik szerep az oktatói, a másik az élménypedagógiai foglalkozás vezetőjének szerepe. E két szerepet a kalappal különböztetem meg. Oktatóként a célom, hogy mindent elmondjak, átadjak, minden kérdésre válaszoljak – kalap nélkül. De amikor fejembe teszem, akkor mint élménypedagógiai foglalkozásvezetőt egyetlen dolog érdekel, hogy a jelenlévők megéljenek egy élménypedagógiai foglalkozást. Amikor leveszem a kalapom, lehet velem beszélgetni, miért ezt, miért ezekkel a szabályokkal… Amikor felteszem: meg se hallom, azon fáradozom, hogy megélhetővé, megéltté tegyem a helyzeteket. A foglalkozást kezdeményezem, még persze sose sikerült úgy, ahogy elterveztem, a csoport erős, aktívan, cselekvően alakítja saját képére a foglalkozás minden pillanatát. Majd leveszem a kalapom, s megbeszéljük.
Fölveszem a kalapot, és előveszek egy lapot s egy zsinegekkel feszített filctollat. Kipróbáljuk magunkat. Egyszerű eszközök ezek mind, lehetőleg legyenek otthon is előállíthatóak, újrahasznosíthatóak többféleképpen. Ez a zsinegekkel most egy speciális toll, mindenkinek jut belőle, hogy a zsineg végén bele tudjon kapaszkodni, a zsinegeket el kell osztani a csoportnak. Erre a lapra pedig a mutatott egyszerű rajzos minta után le kell rajzolni egy élménypedagógiai foglalkozásvezető, facilitátor alakját. A tollhoz nem érhetünk hozzá, a körben ülők a terveik szerint feszítik, eresztik zsinegeiket, hogy a középen egyenesedő toll olyan nyomot hagyjon a papíron, mely hasonlít a mintára.
Hogy közben lehet-e beszélniük a játokosoknak? Érdekes helyzet. Én mint foglalkozásvezető mindent elmondtam, hogy a feladatot meg lehessen oldani, nem felejtek ki semmit, de nem is mondok többet, mint amit szándékozok.
Mondtam-e, hogy lehet-e közben egymás közt beszélni? Én nem szabályoztam. Facilitátorként az én válaszom a kotnyeles, szabálytisztelő kérdezőnek: neki mostantól nem. Miért? Arra törekszem, hogy olyan helyzet hozzak létre, ami kimozdítja őket a jólismert komforthelyzetből. Az az igazán komfortos: előadó beszél, mindenki ül, elfoglalja magát. (Tanítok egyetemen, látom, hogy a hallgatók különböznek, van, aki egy szót se késne le, s van, aki úgyszintén, hisz ugyanabban a chatben van kütyüjével már háromnegyed órája.) Nos, ebből akarom kimozdítani a játszókat. Teljes csoportos együttműködésre késztetem őket, vagy megvonom a kommunikációt. Arra próbálom szocializálni a csoportot, hogy hozzák meg saját döntéseiket, ne engem kérdezzenek, ne én legyek az egyetlen komolyan vehető információforrás.
A második feladatban két játékosnak bekötjük a szemét, másiknak a száját takarjuk el egy maszkkal. Nő a feszültség, a problémamegoldás újabb és újabb ötleteket, a kommunikáció újabb kreatív változatait kívánja. A feldolgozás során mindenki beszámolt, hogy élte meg elhallgattatását, a többiek hogy élték meg, hogy egy társuk nem szólhat, hogy két társuk vakon oldja meg a feladatot, hogyan járul hozzá vagy akadályozza feszített vagy eleresztett zsinegével a közösen készülő rajz sikerét.
Ezután majmot rajzolunk ugyanígy. Le a kalapot. Beszéljük meg! S már rég nem a feladatról beszélünk! Felidéződnek korábbi közös élmények, korábbi közös drámák, tapasztalatok. Ezt fontos megértetni. Valójában nem az a cél, hogy jól lerajzolják ezt vagy azt. A pálcikaember vagy a majom rajzolása lerajzolása csupán eszköz. Eszköze annak, hogy kommunikáljanak, felidézzenek élethelyzeteket, melyeknek tapasztalatait a kommunikáció körébe vonják.
Én elengedem. Hagyom, hogy csinálják. Delegáljuk az irányítást. Eltérőek e tapasztalatok, mennyire nehéz azt megértetni, hogy nem a megfelelés a lényeg. Nem a produktum, hanem az odavezető út hordozza a tudást, a többlettapasztalatot, melyet aztán a feldolgozás során tárunk majd fel. Megfogalmazzák, újraélik, kimondják, már messze elvonatkoztatva a konkrét feladattól, de már rég arról beszélnek, hogyan tudnak tervezni, megtalálni saját szerepüket.
Az oktatásügy egész irányvonala a lexikális tudás felé halad, meg a fegyelmezési eszközök felé, meg afelé, hogy a periódusos rendszer tudása fontosabb, mint a tolerancia. A „tűrt” kategóriába tartozik tehát az élménypedagógia?
Igen. Amikor elkezdtük csinálni, akkor „fejpénz” volt a továbbképzésre. A tantestületek közös felelőssége volt a továbbképzési pénzek elosztása. Most meg ahány pedagógus jelentkezik képzéseinkre, annyiféle módon próbálják elérni a költségeik megtérítését. Egyéni alkuk, véletlenszerű döntések érvényesülnek. Korábban általában iskolák felé számláztuk, most 80 %-ban magánszemélyek felé. Mai élményem: egy iskolából akartak jönni hárman. Megkerestek együtt, mit lehet tenni. Próbálják meg, nem olcsó. Egyikük megkérdezte az igazgatót, a másik betelefonált a Klikhez, a harmadik is. Három különböző választ kaptak ugyanarra a kérdésre, ugyanannyi támogatást igényelve. Más vette fel a telefont, mást válaszolt szerdán 9-kor. Ekkor kell telefonálni, aki csütörtökön 14 órakor telefonál, annak nem. Aki szerda délelőtt telefonált, annak azt mondták: küldjék a számlát. Ma nincs rendszer, ad hoc döntések vannak.
Hol lehet ennek helye a közoktatás rendszerében, egy iskola életében? Szakkör? Mint módszert használd kémiaórán, matek órán, vagy helyette, vagy osztályfőnöki órán?
Tapasztalatom: ezek közül bármelyiket lehet használni. Minél többet tudjanak a gyerekek készség szinten használni az élménypedagógiai foglalkozások során elsajátított kompetenciákból. Ez pozitívan hat a tanulás hatékonyságára is. Hogy hol? Máig nem tanítanak meg együttműködni, pl. tanórán, akár majomrajzolással. Csomó kooperatív módszert lehet ötvözni. Hogy ezt csak osztályfőnöki órán lehetne? De osztályfőnöki órán nyúlfarknyi időnk van. Kiránduláson nem elég, táborban nem elég. E kompetenciákat nagyon fontos fejleszteni. Iskolaszervezési kérdésbe nem tudok beleszólni. Minden áron találjanak rá helyet, időt.
Saját tizedikes fiam osztályfőnöke rendszeresen hív engem, félévente ismétlődően tartunk ilyen foglalkozásokat, azt mondja, hogy nagyon jó, de azt érzi, kevés, ő nem ismerője a módszernek. Holott neki kell megtalálni a helyét.
Láttam arra példát, hogy tanórába illesztette, órarendbe illesztve rendszeres napi tanórai foglalkozásokon foglalkoztak ilyen módszerrel (nem tartott három évnél tovább, sajnos), tudok olyan pedagógusról, aki folyamatosan beleszövi a tanórai keretekbe, mondván, hogy ezt a tanórát, döntő részét erre szánjuk. Ez a kolléga vissza fog jönni. S találkozom olyannal, aki azt mondja: ezt kár volt megtanítani, úgysem tudják használni.
Irodalom? Nincs, vagy nagyon kevés. Szeretnénk. Van tervünk. Keressük a finanszírozás lehetőségét, adott a Kalandok és álmok Facebook-oldal, több iskolával volt együttműködésünk. 12 hallgatót tanítok tanárképzésben, nem egy óriási expanzió. Nem ez fogja megreformálni a pedagógiát, de most éppen összejött egy fakultatív csoport. Ez fakultatív, a felsőoktatásban nem szeretnék kötelező tárgyat, mert ezt nem tudnám kötelezővé tenni, s jól osztályozni sem. S ha ő a kettesért fogja a ceruzát, akkor elsírom magam, meggyalázzák e szent dolgot. Tanítottam másutt ifjúságsegítőket, ott kötelező tárgy volt. Bejöttek az órára, és sokszor máris utáltak, mert ez volt az alapállásuk. Most vagy nyitott szívvel érdekli, vagy legalábbis kipróbálja, s azt mondja a végén: nem az én világom. De ez csakis fakultációban lehetséges.
Szívesen vállalkoznék egészségügyisek továbbképzésében is egy élménypedagógiai alapú kurzus megtervezésére. Várom a (ki)hívást.