Olyan halkan…

…avagy van-e bátorságunk tükörbe nézni? Kerényi Mari írása

"És én mozdulatlanul álltam, a vállaim beestek, a hátam meggörbült, a tekintetemet a díszfüggönyök mögött elbújtatott penészes falra emeltem, és tűrtem, hogy egy sunyi gyilkos undorítóra lakkozott körmei lapogatják a vállamat."

Ha az ember olyan sok évtizedig volt magyartanár, mint jómagam, akkor megbocsátható neki, ha egy kicsit a maga örömére, diákjai mulatságára sutba vágja mindazt, amit középiskolás fokon kellene taní-tani. Pihenésképpen valami olyasmibe kezd, ami nem az irodalomról, hanem a fent emlegetett és áhított örömről és mulatságról szól. Alapvetően arról, noha – kétségtelen – az irodalom ürügyén. A kurzusnak a „kreatív írás” címet adtam, jelentsen ez bármit. Nekem azt jelentette, hogy mindenféle, inspirálónak szánt képet, szöveget vittem be az órára, s a diákok azokról vagy azok felhasználásával, esetleg azokat csak asszociációs objektumként használva írtak szövegeket. A tucatnyi diák között igazán akadt mindenféle: a helyesírás értékelése alól felmentett, olvasós és inkább zenehallgatós, esetleg fényképezős…

De azonnal kiderült: akármilyenek is amúgy egyébként, erre a duplaórára mindannyian literátorrá válnak. Megszólaltatták Dürer metszeteinek szereplőit. Verset írtak Tandori rímeivel. Filmforgatókönyvet Babits Mozgófényképéhez. Címekhez történeteket, történetekhez címet alkottak. Írtak és írtak és írtak, egyszerűen csak azért, mert végre szabadon  írhattak. És hogy ne üljek ott kukán, amíg a többiek megszállottan körmölnek, legtöbbször magam is beálltam írni. Jó volt együtt játszani, élvezhettem, hogy nem én vagyok a „nagyokos”, hanem egyenrangú játszótárs, legfeljebb játékmester. Minden óra végén felolvastuk, amit akkor és ott írtunk, és együtt örültünk, ámuldoztunk a szellemes ötleteken, meghökkentő fordulatokon, szép részleteken. Mert valóban jónéhány szépirodalmi igényű mondat, bekezdés született.  És közben valahogy egyre közelebb kerültünk egymáshoz, és tényleg csak hab a tortán, hogy az irodalomhoz is, hiszen a felhasznált, idézett műveket aztán mindenki alaposan elolvasta. Ha már dolgoztunk vele…

De hát nem erről akarok most mesélni. Nem valamiféle jó gyakorlatot szeretnék megosztani, hanem egy olyan élményt, ami biztosan nem született volna meg enélkül a – na, hát jobb híján –  jó gyakorlat nélkül. Így történhetett meg, így történt, hogy az egyik alkalommal Dragomán György újonnan megjelent novelláskötetéből1 merítettem az ötletet: egy-egy novella kezdő, illetve befejező mondatát emeltem ki; vagy húsz ilyen mondattal érkeztem az órára. Mindenki kiválaszthatta a neki leginkább tetszőt, s csak azután árultam el, mit is kellene kezdeni vele. Persze, szöveget írni hozzá, gombhoz kabátot alkotni, de úgy ám, hogy akinek befejező mondat tetszett meg, annak ezzel kell kezdenie az írását, aki pedig kezdőmondatot választott, annak utolsó mondatként kell felhasználni Dragomán mondatait. Gondoltam, milyen érdekes lesz majd a Dragomán-novellákat hozzánézni az elkészült kreatív szövegekhez.

Ekkor, az óra végén, az elkészült kreatív szövegek felolvasáskor történt, ami történt. Nagy volt a pezsgés, ugyanis tényleg egyik írás jobb lett, mint a másik. Valóban izgalmas volt a kiindulásnak felhasznált mondatok által összekapcsolni ezeket azokkal a novellákkal, ahonnan kiragadtam őket. Rácsodálkozó hűha, nahát, felcsattanó nevetés, vicces beszólások kísérték az elhangzó szövegeket. A felolvasásban Zsófi maradt utoljára. Nem volt ez ritkaság, ugyanis Zsófi mindig sokat írt, meg amúgy is, papírja van róla, hogy neki több idő kell az írásbeli feladatokra. Ez egyébként soha semmi gondot nem okozott. Zsófi okos, szorgalmas, jótanuló lány, akárhol fényesen teljesítene. Nem is értettük, ugyan miért is hagyta ott azt az elitgimit a mi alternatívunkért. Mindenesetre mi nagyon örültünk, hogy köztünk van,  csoportja, a „kiscsalád” is családtagként fogadta meleg, óvó közegébe. Szóval Zsófi az óra végén, utolsónak látott a felolvasáshoz. Ő egy utolsó mondatot választott, tehát ez lett a kezdőmondata. Azt dőlt betűvel szedtem2, a többi Zsófi szövege betűhíven, teljes terjedelmében.

Olyan halkan

– Emília – suttogtam magam elé olyan halkan, hogy nem hallottam még én magam se.

A kurva anyád, Emília. Rohadj meg. Égj el. Dögölj szarrá és basszon meg egy ló.

Az ajkaimat felhúztam úgy, hogy alig tudjanak mozogni és olyan elfojtottan, olyan mélyen és röviden engedtem ki a fogaim között a levegőt, a levegőt, ami megformálta ezeket a szavakat, hogy még véletlenül se lehessen leolvasni a számat. Ezek a rohadt besúgó férgek, a tanárok mind tudnak szájról olvasni. De nekem már nagy rutinom van az olyan beszédben, amit senki nem hall és senki nem lát.

A díszterem teli volt pusmogó, mocorgó, csillogó szemű emberalakokkal.

Emília átkarolt és megsimogatta a hátamat, nem néztem rá, de láttam, hogy az ügyetlenül kisminkelt arcára mosolyt erőltetett. Hmm… sohasem láttam Emíliát mosolyogni. Emília az osztályfőnököm és az osztályfőnökök nem mosolyognak.

Vidéki iskolákban nem.

Én nem mosolyogtam. Valahol titkon azt remélten, hogy majd látják, és megértik, miért nem. De nem… nem értették és nem látták, nem látták a kimondatlanul kimondott szavaimat, csak a nemzetközi hegedűverseny győztesét, a gimnázium legújabb sikertermékét, aminek engem hittek.

Azt nem látták, hogy Emília tegnap addig verte a naplóval az asztalt, amíg ketté nem repedt, és azt visította, hogy mind meg fogunk bukni. Amikor tüdőgyulladást kaptam, mert nem volt fűtés az iskolában. Hogy Emíliát csak a nyílt napon szabad Emília néninek hívni, mert amúgy Rátzkeveiné tanárnő, és bevág egy egyest mindenkinek, aki elfelejti. És azt végképp nem látják, amit tegnap mi mind láttunk: amikor a tizedikes Petike a bukott vizsgájáról jött ki és megfogta a bicskáját. Nem bizony, nem látták, ahogy a hideg kés elvágta a kék ereket és a forró vér végigsprickolt a folyosón. Azt, amikor elmentek a mentők, és Emília maga mosta fel a padlót, mert ez egy nívós gimnázium, és a nívós gimnáziumoknak nincsenek hibái, mint a padlóra freccsenő diákvér, nem, a nívós gimnáziumoknak nem hibái vannak, hanem titkai. A nívó nem fér meg a szeretettel, a lélek nem fér meg a nívóval, és nem minden diák bírja ki azt a folyamatot, amikor a teljesítmény érdekében a lelkétől és a szívétől meg kell válnia.

És én mozdulatlanul álltam, a vállaim beestek, a hátam meggörbült, a tekintetemet a díszfüggönyök mögött elbújtatott penészes falra emeltem, és tűrtem, hogy egy sunyi gyilkos undorítóra lakkozott körmei lapogatják a vállamat.

Ez már csak így szokás- A nyílt napokon mindig kiáll egy diák, aki sikeresen versenyzett valahol. A diák soha nem szólal meg. Csak a tanárok. A tanár pedig nem vérről beszél, hanem a nívós gimnáziumok továbbtanulási esélyeiről. És a nyílt napon megjelent tizenkét éves diákok szemeiben megcsillannak a beígért szépséges jövő még szépségesebb álmai. És én hiába mondtam a fogaim között, hogy ez nem igaz. Ők nem értettek engem. Mert még nem tudnak hangtalanul beszélni. Azt majd most fogják megtanulni. És én túl gyáva és gyönge vagyok, hogy megakadályozzam.

Nagy-nagy csönd lett, amikor befejezte. Szó nélkül ment ki mindenki a teremből. Zsófi arca az izgalomtól pirult ki, az enyém a szégyentől. Azóta is legszívesebben kiabálnék és kiabálnék, hogy hát kollégák, tanárok, emberek, mit csinálunk mi a gyerekekkel, a gyerekeinkkel? Azokkal, akiknek van hangjuk, akik meg tudják találni a maguk „kiscsaládját”, és azokkal még inkább, akiknek nincsen. Mit tettünk, mit teszünk Zsófival és mit Petikével, no meg a többiekkel, a nívós gimnáziumok nyílt napjának csillogó szemű közönségével?

• 1. Dragomán György: Rendszerújra. Magvető, 2018.
• 2. Borbála lányai. Aranydió