digitalis_de_generacio 2.0

Szekszárdi Júlia (szerk., 2012): digitalis_de_generacio 2.0. Underground Kiadó, Budapest. Lencse Máté recenziója

A kötet egy szakmai diskurzus összefoglalása, vázlata. A könyv a Digitális nemzedék (2012, 2013) és a Digitális pedagógus (2012) konferenciákon elhangzott előadásokat, illetve máshol már megjelent, de a témához szorosan kapcsolódó publikációkat tartalmaz. A munka tehát azt a célt szolgálja, hogy a lehető legtágabb képet mutassa jelenlegi gondolkodásunkról, körbenézzen, hogy hol is tartunk most, mit tudunk, mit nem, mi történik, mi nem.

Az összesen húsz írás négy fejezetbe lett sorolva: Egymást váltó generációk, Digitális generáció, Digitális pedagógus, A digitális világ kihívásai. Emellett rövid, de informatív szerzői portrékat is találhatunk a kötet végén. A szövegek műfajilag nagyon heterogének, hiszen találhatunk benne publicisztikát, esszét, tanulmányt, szerkesztett és kevésbé szerkesztett előadásokat is, ami kissé zavaró, ha az ember egy lendülettel végigolvassa a könyvet, de valószínűleg fel sem tűnik, ha csak egy-egy írás iránt érdeklődik. Mégis elengedhetetlen, hogy egészében is nézzük a művet, amely a műfaji heterogenitáson túl tartalmilag sok esetben nagyon redundáns. Ennek oka az, hogy ezek a szövegek önállóak, nem egy tanulmánykötetbe készültek, így például az elméleti háttér ismertetése sokszor ugyanonnan indul. Ezen ezért a szerkesztésnél érdemes lett volna tompítani, vagy akár kereszthivatkozásokkal is segíteni az olvasót. Az írások időnként ellentmondásba is kerülnek egymással, például a fogalomhasználat terén, ami éppen a redundancia miatt nagyon jól látható. A kötetben egyébként található egy fogalmi tisztázással foglalkozó szöveg (Z. Karvalics László), ami segít is megérteni ezt a problémát, amely nem ennek a kötetnek a sajátja, inkább a terület nehézségeit és sokféleségét mutatja.

Személy szerint nagyon kedvelem az Underground Kiadó munkásságát, de ez a könyv sok olyan zavaró hibát tartalmaz, amit könnyű lett volna orvosolni. Számos elütés, helyesírási hiba, szövegszerkesztési probléma tarkítja, de talán a legérdekesebb az, hogy a hivatkozási rendje nem egységes, sokszor hiányos, még szó szerinti idézeteknél is. És hogy ez miért érdekes? Azért, mert a kötet tartalmazza Knausz Imre Mégis, kinek a szövege? című írását, ami éppen ezzel a kérdéssel foglalkozik. És ha már ez előkerült, akkor annak az értetlenségnek is hangot kell adnom, hogy miért ez a Knausz-írás szerepel a Digitális pedagógus fejezetben, és miért nem A pedagógus esete a Facebookkal. Tartalmilag indokolt lenne a két szöveg felcserélése, hiszen a plágiummal való foglalkozás, a szöveg kettős elidegenüléséről való gondolkodás egyértelműen a digitális világ egy kihívása.

Mindezektől függetlenül a könyv érdekes olvasmány, sok esetben pedig izgalmas és gondolatébresztő. Az alábbiakban úgy szeretnék néhány dolgot kiemelni, hogy nem törekszem arra, hogy minden írásról essék szó. Mivel a szövegek nagy része azért készült el, hogy közönség előtt elhangozzék, ott esetleg beszéljenek, vitatkozzanak róla, én is inkább kérdésekre, felvetésekre fókuszáltam.

Az egyik első dolog, ami megfogalmazódott bennem az olvasás során, hogy (most éljünk ezzel a terminussal) digitális bevándorlók írnak digitális bennszülöttekről. Nézzük őket és gondolkodunk róluk. Értelmezzük és leírjuk őket. Nem arról van szó, hogy ez egy felháborító hiba, hogy ne lenne érthető, sőt, logikus, mégis hiányzik a digitális generáció hangja. Ha megjelenik, akkor is csupán kérdőívekből következtetünk, még az interjúk is elég ritkák. Nem gondolom, hogy ez a kutatási terület sajátossága, és hogy teljesen hiányzik belőle, de a kötetből igen. Tényleg szívesen, érdeklődve olvastam volna esetleg participatív kutatásokról, mert így egy idő után azt éreztem, hogy igen, ezt gondoljuk róluk, de vajon ennek mennyi köze van a valósághoz. Tényleg ilyenek, tényleg így gondolkodnak, tényleg ez jellemzi őket?

Arról is érdemes beszélni, hogy akadnak olyan olvasók, akik megoldásokat, segítséget keresnek a könyvekben – még akkor is, ha itt sincs szó arról, hogy ez kézikönyv vagy útmutató lenne. Ez lehet egy nehéz és aktuális téma miatt, mint az elektronikus zaklatás (Domonkos Katalin), de pusztán egy cím miatt is: Mit tegyünk a jövő digitális iskolatáskájába? (Fűzfa Balázs és munkatársai). Míg az előbbi ennek az elvárásnak elég jól megfelel, hiszen egy rövid és pontos értelmezés és leírás után weboldalakat, további segítségeket ajánl, addig utóbbi tulajdonképpen nem válaszol a kérdésre, bár arról gondolkodik. És ez a legtöbb írást nagyon jól jellemzi, ami érzékelteti a terület bizonytalanságait, hiszen tudunk és gondolunk nagyon sok mindent, miközben a pedagógiai hétköznapok ehhez csak nagyon lassan közelednek. Éppen ezért fontos, hogy a jó gyakorlatok kellő nyilvánosságot kapjanak. És egy ilyen kötet erre tökéletesen alkalmas, persze reméljük, hogy csak a töredéke fért el ezekre az oldalakra.

Már említettem kisebb ellentmondásokat, most egy nagyobbra szeretnék kitérni Szatmáry Nóra Mobiltelefon és iskola című írásával kapcsolatban, ami nagyon kilóg a sorból. A gyerekek mobilhasználatával foglalkozik a szerző, és arról gondolkodik, hogy az iskolának mit is kellene kezdenie vele. Az a meglepő, hogy a kötet szellemiségével ellentétben eléggé elutasítóan áll a kérdéshez, hosszabban mindössze egyetlen bekezdésben esik szó arról (Hanczár Gergelyre hivatkozva), hogy akár a tanulás eredményességét támogatandó fel is lehetne használni a készülékeket és a gyerekek hozzáértését az egyszerű és sokszor elég reménytelen tiltással szemben. A mobiltelefonokról tehát éppen ellenkező előjellel foglalkozó szöveg lett volna izgalmas, olyan, ahol ötleteket olvashatunk arról, hogy mire lehet használni egy tanórán, ha már úgyis azt nyomkodják a pad alatt.

De azt gondolom, hogy az előbbi az egyetlen kirívó példa, és éppen ez a nagy erőssége ennek a gyűjteménynek, ami miatt néhány hibája ellenére is jó szívvel ajánlható. Szóval egy remek attitűdöt közvetít, segít eligazodni, beindítja a gondolkodásunkat, kreativitásra ösztönöz és motivál. Nem ragad le azon a szinten, hogy helyzet van, hogy túl gyorsan változik a világ, hogy ezzel nem tudunk mit kezdeni, stb. Az „örök élet titka” persze nincs leírva, nincsenek benne receptek, biztos utak, és ez nem is elvárható. Viszont az elméleti megértésen túl kapunk jó gyakorlatokat is, például Földes Petra írásából (photovoice, videovoice), így talán tényleg elhisszük, hogy a digitális fejlődés nem a pedagógia megszűnését célozza.