Mikor a gyerekek tárggyá válnak

Tóth-Loesti Heidrun ismerteti Gerald Hüther előadását

Már nem a gyerek dönti el, merre akar indulni, mert őt a nevelési intézkedések tárgyává tették.

Mi történik, ha egy neurobiológus oktatással foglalkozik? El tudja magyarázni, mi történik a gyerek agyában, tehát tudományos alapokat nyújt az neveléshez. Ha mindezt még közérthetően is adja elő, és számos vele készült interjú a neten is elérhető, akkor az történik, ami velem történt: órákon keresztül hallgattam az előadásait, és kezdtem másképpen látni dolgokat.

Gerald Hüther agykutatóról és neurobiológusról van szó, és sajnos németül beszél, de vannak angol nyelvű írásai is. Magyarországon is jelentek meg vele készült interjúk (például: itt, itt és itt).

A következő szöveg alapját egy 2015 októberében vele készült interjú képezi. Részben fordítottam, részben összefoglaltam, részben kiválogattam a szerintem legérdekesebb részeket.

Ha a felnőttnek van valamilyen elképzelése, hogy a gyereknek milyennek kellene lennie, akkor a gyerek úgy érzi, hogy őt nem is látják. Persze ez nem tudatosul benne. De ha a gyerek érzi, hogy úgy fogadják el, amilyen, akkor ki tud nyílni a világra. Akkor nem kell foglalkoznia azzal a problémával, hogy őt nem fogadják el.

Amikor valaki, akár felnőtt, akár gyerek, úgy érzi, hogy nem fogadják el olyannak, amilyen, akkor ugyanazok az érzelmi központok aktiválódnak az agyában, mint amikor testi fájdalmat érez. Tehát az agy egy szociális problémát pontosan ugyanúgy jelez, mint egy testi problémát.

Ezt a fájdalmat nem lehet sokáig kibírni, és a gyerek erre reagál is. Például ha kisbaba, akkor sír. Az anyja talán nem tud mit kezdeni a síró gyerekkel, és egy kapcsolati zavar veszi kezdetét. Amit az agy ilyenkor jelez, azt stressznek is nevezhetjük. Ha ez gyakran fordul elő, akkor a gyereknek már annyi problémája van, hogy más dologra nem tud kinyílni, hogy nem érdeklődik a világ iránt. Kívülről nézve annyi látszik, hogy a gyerek már nem tud önfeledten játszani. Ez azt jelenti, hogy már nem próbálja felfedezni a világot. Neurobiológiai szempontból azt mondjuk, hogy inkoherencia van az agyában, nem érzi jól és nem érzi elfogadva magát, nincs ösztönzése arra, hogy felfedezze a világot.

A gyerek már születésekor rendelkezik empátiával. Ha viszont azt tapasztalja, hogy az empátia nem segít neki abban, hogy elfogadtassa magát, akkor az empátia lassan eltűnik. Talán párszor próbált mosolyogni az anyára, de ez nem működött.

Ha valakit nevelünk, akkor őt az intézkedéseink tárgyává, később az értékeléseink tárgyává tesszük. Ezt a gyerek ösztönösen érzi, persze, hogy szavakba foglalni nem tudja, de úgy reagál rá, hogy leválik az anyjáról. Ő is az anyját teszi tárgyává, például úgy, hogy értékeli: hülye anya. Ez nem tesz jót a kapcsolatnak, de a gyerek számára ez megoldás, mert így már nem kell komolyan venni azt, ami az anyjától jön.

Néhány gyerek ebben nagyon ügyes. Az anyja után a többi gyereket is tárgynak nézi. Aki ezt a legjobban sajátítja el, ő boldogul a legjobban a társadalmunkban. Belőlük lesznek a menedzserek, politikusok, mert képesek saját elképzelésük szerint manipulálni a többi embert. Ez egy sajnálatos fejlemény, de ebből él a társadalmunk. Mert ha eltűnnének ezek az emberek, akkor a többiek már nem is tudnák, mit kellene csinálniuk. El kellene kezdeniük gondolkodni, felébredni. A legtöbb ember erre nincsen felkészülve. Abban reménykednek, hogy jön a nagy megmentő, aki megmondja nekik, hogyan boldoguljanak.

Néhány gyerek viszont másképpen reagál arra, hogy a szülők az intézkedéseik, értékeléseik tárgyává teszik. Ők elfogadják az értékelést, és saját magukról mondják: nem vagyok elég okos, nem vagyok elég szép, hülye vagyok, engem senki sem szeret. Ezek a gyerekek nem képesek az anyját tárggyá tenni, hanem saját magukat teszik tárggyá. Következésképpen később már nem képesek saját magukat szeretni, sem a testüket, sem a bensőjüket. Aki így nő fel, annak óriási problémái vannak, mert aki saját magával nincs tisztában, az másokkal sem képes jó kapcsolatot kiépíteni.

Tehát így alakulnak ki a korai kapcsolati zavarok, és így hatnak a későbbi életre.

Milyenek legyenek az iskoláink és oktatási intézményeink? Tökéletesen megfelelnek. Pont azt a fajta gyereket nevelik, amire a társadalmunknak szüksége van. A gyerekek minél hamarabb veszítsék el bátorságukat, erejüket, csak azt csinálják, amit a többiek akarnak, mert engedik, hogy tárgyként kezeljék őket. Nem mondanak ellent, nem dühösek. Csak igyekeznek többé-kevésbé alkalmazkodni.

Persze lehetnének teljesen más iskoláink. Már száz évvel ezelőtt voltak kiváló reformiskolák. A kérdés az, hogy mára miért nem lett minden iskola ilyen. Ennek oka, hogy az ilyen reformiskolát végző gyerekeknek nincs helyük a társadalmunkban. Ők önállóan gondolkodnak. A második világháborúban nem mentek volna katonának, lett volna saját véleményük, nem harcoltak volna az ellenség ellen.

Egy társadalomban vannak bizonyos struktúrák, akár nagyon furcsa struktúrák, de stabilitást kölcsönöznek ennek a társadalomnak. Ezeket a struktúrákat az iskolák erősítik. Például a mi társadalmunkban szükségünk van elég emberre, aki megveszi azt a sok felesleges terméket a boltokból. Senkinek sem lenne szüksége erre a sok szemétre, de ha az iskola teremt elég embert, aki nem tudja, miért van a földön, akinek már rég nincs semmi kedve saját felfedezésre és alkotásra, akkor van, aki pótcselekvésként bevásárolni megy.

Ha tényleg a gyerekek állnának az érdeklődésünk középpontjában, akkor teljesen más iskolát kellene létesíteni. Ez viszont hazug vita, mert ténylegesen nem a gyerekeink érdekelnek, hanem szeretünk panaszkodni, hogy miért nem működik semmi. Ténylegesen mi is mennénk nyaralni évente háromszor is, ha meglenne a pénz hozzá. Ténylegesen elégedetlenek vagyunk, mert az életünk nem tesz boldoggá. A következő kérdés tehát, hogy minek kellene történnie, hogy boldogabbak legyünk. Első gondolatunk természetesen a több pénz. De kutatások mutatják, hogy a gazdag emberek nem boldogabbak. Aki nyer a lottón, általában rövid időn belül újra ott van, ahol előtte volt, és még rosszabbul boldogul. Az egyetlen, ami igazán boldoggá tesz, az egy koherencia nevű állapot. Ebben az állapotban úgy érezzük, hogy minden rendben van, összhangban van az agyam és a testem, az elképzeléseim nagyjából összhangban vannak azzal, ami ott kint történik. A környezetemben jól és biztonságban érzem magam. A többi emberrel jó kapcsolatban élek, ők bátorítanak, meghívnak és inspirálnak arra, hogy induljak el, kis felfedezőként és alkotóként. Ez az, ami boldoggá tenne. Ha a gyerekek elveszítik ezt a felfedező és alkotó kedvüket, akkor már nem lehetnek boldogok.

Sokféle módszer létezik, nem csak az iskolában, hanem például a terápiában is. Kutatások kimutatták, hogy nem is annyira lényeges, ki melyik módszert használja. Az a terapeuta tud segíteni, akinek sikerül jó terápiás kapcsolatot létesíteni a pácienssel. Arra csak úgy lesz képes, hogy szereti a pácienst. Tehát az oktatás területén a legfontosabb előfeltétel az, hogy a pedagógusok szeressék a gyerekeket. Ha nem szeretik, akkor gond lesz.

Lássunk egy példát. Szoktak panaszkodni, hogy a pedagógusképzés nem optimális. Ha érdeklődünk a pedagógusképző intézményeknél, akkor kiderül, hogy szerintük is sokkal jobb lenne, ha válogathatnának a pályázók közül, de nincs elég pályázó, mindenkit fel kell venni. A pedagóguspálya nem eléggé vonzó, nem elismert, nincs jól megfizetve. Úgy tűnik, hogy az állam nem tartja különösen értékesnek az óvodában folyó munkát, mert egyébként jobban fizetné meg. (Németországról van szó, de Magyarországon biztosan semmivel sem jobb a helyzet.)

Egy leendő pedagógustól megkérdezték, miért ezt a pályát választotta. Elmondta, hogy a saját gyermekkora nem volt boldog, és azt szeretné, hogy más gyereknek jobb legyen. Szeretné elkényeztetni a gyerekeket. Kiderül, hogy ez a leendő pedagógus tulajdonképpen a gyerekektől várja a szeretetet, hogy aztán jobban érezze magát. Nem lesz képes bevállalni a pedagógus szerepét, ami abból állna, hogy a gyerekeknek egy keretet adjon, amin belül fejlődhetnek. Nem jó, ha a gyerekek elől minden akadályt eltávolít. Sok szülő ugyanezt a hibát követi el: annyira egyengeti a gyerek útját, hogy annak semmilyen esélye nem marad arra, hogy tanuljon megbirkózni az akadályokkal.

Ha a gyerekeinket úgy szeretnénk elkísérni az útjukon, hogy erőssé és kompetenssé váljanak, akkor bizonyos dolgokat nem tehetünk: Például nem használhatjuk a munkaidőnket arra, hogy kérdőíveket töltsünk ki. Harcolnunk kellene azért, hogy a munkaidőnkben tényleg a gyerekekkel és a gyerekekért dolgozhassunk. Arról is kellene gondoskodnunk, hogy az intézmény, ahol kísérjük a gyerekeket, olyan szép legyen, hogy még a szülők is úgy érezzék, ilyen szépet ők nem tudnának alkotni. Ez nem pénzkérdés. Még folytathatnánk, de már látszik, hogy amit most teszünk, az nem az, ami helyes lenne.

A szokásos elképzelés szerint jó eredmény akkor születik, ha minél hasonlóbbak a gyerekek egy osztályban. Hasonló képességűek legyenek, hasonló korúak, hasonló legyen a családi hátterük. Korábban még tiszta fiúosztályok és lányosztályok voltak. De ez téves elképzelés. Tanulmányok kimutatják, hogy az ilyen egyforma közösségekben az egyén csak a többiek rovására lehet különleges. A homogén csoportok nem teremtenek mást, mint versengést. Ezt a gyakorlatot azért folytatjuk, mert szükségünk van versenyképes fiatalokra. Így viszont nem tudják kibontakoztatni a potenciáljaikat. Ha azt szeretnénk, hogy a gyerekek mindazt fejlesszék ki, ami bennük rejlik, akkor színes csoportokat kell alkotni. Nem csak fiúk és lányok legyenek együtt, hanem különböző korú gyerekek, különböző kultúrájú és különböző tapasztalattal rendelkező gyerekek. Minél színesebb a csapat, annál többet tudnak egymástól tanulni. Ilyenkor teljesen értelmetlen konkurenciaharcba szállni egymással. Ha egy hároméves tízévesekkel van együtt, akkor semmi értelme nincs kideríteni, hogy ki fut gyorsabban, vagy ki oldja meg hamarabb a matekfeladatot. A gyerekek viszont azt tapasztalják, hogy mennyire jó, ha együttműködhetnek, ha együtt oldják meg a problémákat. Ilyenkor például fontos lehet, hogy egészen kicsik is legyenek a csoportban, mert csak ők tudnak szűk helyekre mászni és onnan kiszedni egy játékot, ami oda gurult. Így tanulják azt, hogy egymásra vannak utalva, empátiát tanulnak. Ha konkurensként nézem a másikat, akkor biztosan nem empátiával közeledek hozzá, mert akkor nagyon fáj nekem is, ha felülkerekedtem és őt visszataszítottam.

Az elmúlt néhány évben nagyon megváltozott a világ. A munkapiacon és az egyetemeken is más tudás és más képességek lettek fontosak. Korábban lényeges volt, hogy a gyerek sokat tudjon, hogy fegyelmezett és rendszerető legyen. Ezt a mai napig tanítják az iskolákban, noha az életben már kevésbé fontos. A cégeknek és az egyetemeknek sokkal inkább lelkes, örömteli fiatalokra lenne szükségük, akik szeretnek alkotni és felfedezni, akik örömmel vesznek részt a közös munkában, akik szeretik a kihívásokat, akik megtanulták, hogyan lehet megoldani a konfliktusokat és problémákat, akik képesek együttműködni a többiekkel. Az ilyen fiatalok megajándékozzák a cégüket vagy az egyetemüket olyan értékekkel, amelyeket pénzért nem lehet venni: a kreativitásukkal, a felelősségvállalásukkal, a barátságosságukkal, ami például a szolgáltatói szektorban nagyon fontos.

Tehát az iskolában a következő lenne a lényeg: bármi történhet, de az egyetlen dolog, aminek nem szabad történnie, az az, hogy a gyerek a tanulás örömét veszíti el. Elveszíti – ez azt jelenti, hogy korábban megvolt neki, hogy úgy született. Általában már vagy az óvodában, vagy az iskolában elveszíti a tanulás örömét, és ez katasztrófa. Nem természeti törvényről van szó, és nem is az agy a vétkes. A gyerek azért veszíti el a felfedezés örömét, mert valaki megmondja neki, mit fedezzen fel. Már nem a gyerek dönti el, merre akar indulni, mert őt a nevelési intézkedések tárgyává tették. Ilyenkor automatikusan tűnik el a felfedezés öröme. Ugyanaz vonatkozik az alkotásra. Ha egy gyerek épít valamit, és aztán jön valaki, és azt mondja neki, hogy valami mást kellett volna építenie, és egyébként is nem jól építette, akkor az alkotás öröme is megszűnik. Így tesszük tönkre a gyerek legnagyobb kincsét, mert azt hisszük, hogy minél több dologra meg kellene őt tanítani. Ezért minél hamarabb kézen fogjuk és megmutatjuk neki: Itt van még valami, és ott van még valami, és még azt kell megnézned! Elmagyarázzuk neki a világot, és ezáltal megakadályozzuk, hogy ő maga fedezze fel. Ez végzetes. Persze, ha olyan gyerekeket szeretnénk, akik nem tudják megoldani a problémákat, akik nem akarnak felfedezni és alkotni, akik csak alkalmazkodnak, akkor ez jó eljárás. De manapság összenő a világ, nagyon sok megoldandó probléma vár ránk, és fontos lenne, hogy elegendő számú ember szívesen vegyen részt a közös alkotó munkában.

A tanterveknek nem elsődleges céljuk, hogy megakadályozzák, hogy a gyerekek elveszítsék a kedvüket. Sokkal inkább arra alkalmasak, hogy céltudatosan – bár valószínűleg nem szándékosan, hanem inkább tudatlanságból – arra vegyék rá a gyerekeket, hogy szerezzék meg mindazt a tudást, amit a felnőttek fontosnak tartanak. És persze ennek nem lesz jó a vége.

Gerald Hüther az egyik alapító tagja az „Átalakuló iskola” („Schule im Aufbruch” 2012) nevű kezdeményezésnek, és nagyon sokat tesz érte. Arra a kérdésre, hogy miért, azt válaszolja, hogy ő tagja volt egy hat főből álló szakértői csoportnak Angela Merkel kancellár mellett. Tanácsokat fogalmaztak meg a tanulás jövőjét illetően. Beszélgetéseik – egymás között, de a kancellárral is – nem vezettek kielégítő eredményre. Mindenki számára világossá vált, hogy a politika nem képes alapvető változásokat bevezetni az oktatási rendszerbe, mert minden párt, ahogy kormányra kerül, előszeretettel megszünteti az előző párt újításait az oktatás területén. Erről panaszkodni lehet, de ez nem vezet semmire. Sokkal inkább magukkal az iskolákkal kellene foglalkozni, meg kellene adni nekik azt az erőt, hogy szabaduljanak ki a gyámság alól. Ez azt jelenti, hogy egy iskolában az érintettek döntenek arról, hogy másképpen akarnak tanítani, teljesen függetlenül az oktatáspolitikától. A tantervet persze nem tudják megváltoztatni, de az iskolai légkört igen. A „légkör” csak egy másik kifejezés arra, hogy a „kapcsolatok minősége”. Tehát az „Átalakuló iskola” kezdeményezés célja az, hogy segítse az érdeklődő iskolákat, hogy egy ilyen légkört teremtsenek. Ha jók a kapcsolatok, akkor korábban lehetetlen dolgok lehetségessé válnak, például mert a tanárok felhagynak az egymás közti versengéssel. Az iskolákban erős szövetség alakuljon ki nem csak a tanárok között, hanem a tantestület és az iskolavezetés, az iskola és a szülők között és főleg az iskola és a gyerekek között. Ha ők egyetértenek abban, mi történjen az ő iskolájukban, mi legyen a lényeg, hogyan akarnak ott élni, milyen céllal akarják kísérni a gyerekeket és fiatalokat, mi legyen az iskolai évek eredménye, akkor ezt meg is tudják valósítani. Akkor meg lehet oldani, hogy a tantervet gyorsan, mintegy mellékesen teljesítsék, hogy maradjon még bőven tér arra, ami fontos számukra. Fontos, hogy kihívások érjék a gyerekeket, hogy felelősséget vállaljanak, hogy alkalmuk nyíljon megismerni saját magukat, hogy kezelni tanulják az ösztöneiket és frusztráltságukat, hogy bátran közeledjenek a problémákhoz és megoldják őket. Mindez százszor fontosabb, mint egy kitűnő érettségi.